NAPÚT 2009/7., 91–94. oldal
Tartalom
Lengyelné Kurucz Katalin–Elek Szilvia
Mai dalnokok, antik hangszerrel
Fráter Zoltán
Utolsó liter a Kéhlitől
Toldalagi Pál, erdélyi származású költő, a harmincas évek közepén költözött Óbudára. Negyven éven keresztül a „Városi Házak”-nak nevezett lakótömbben élt, a Bécsi út 92. negyedik emeletén. Bár költészete a negyvenes években Pilinszky Jánoséval „ikercsillagzatként” tündökölt, és verseit Füst Milán és Weöres Sándor is kitartóan kedvencei közé sorolta, mára tizenkét kötetes életműve a feledés homályába merült. Mégis, 2001-ben ideiglenesen védetté nyilvánították az Óbudai temetőben nyugvó művész síremlékét – 2002. június 13-án pedig Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata emléktáblát avatott egykori lakóházának falán. Sajnos nyugvóhelye elhanyagolt, gazos állapotban van jelenleg. Csak reménykedni lehet abban, hogy sírját és életművét újra felfedezik, és elfoglalhatja méltó helyét az irodalomtörténetben mint a Nyugat harmadik nemzedékének kiemelkedő lírikusa.
Basa Viktor
Toldalagi Pál
Adagio
A templomtorony órája megkondul.
Esik a hó. A házak merev szentek.
Ha idegen a kapukon becsenget,
egy percre ébrednek, majd újra zordul,
fagyos malaszttal horgadnak. Magányos,
nagy bánatukban pillednek a lámpák,
hosszan bámulják a cselédleánykát,
ki hóna alatt zöld karácsonyfát hoz.
A vén gebén nagyot csattan az ostor.
Oly tétován és botladozva lép
ember és állat. – Minden csodaszép,
halott fehér és roskadoz a hótól.
És csörömpöl a rozsdás hólapát
és haloványan, hónál fehérebben
álmatlan hold a kék égre kilebben
és hideg hóval mossa le magát…
Pásztortűz, 1935, 19.
Szonett H-mollban
Puhaléptű macskák olykor éjszakákon
mellemre feküsznek halkan dorombolva,
mint mikor mélázva énekel az óra
és könnyező, őszi alkonyokra vágyom.
Fülleteg szemekkel néznek puhatolva,
parázsló szemükben önmagamat látom.
Kezem lágyan simít bársonyos bundákon
és gondolok fáradt, alkonyult napokra.
Puhalábú macskák olykor ódon éjen
sötéten surrannak ablakomon által
és elülnek alvó testem melegében:
figyelnek, lihegnek félig nyitott szájjal,
megvernek szemükkel, fülleteg szemekkel
és elfutnak halkan harangszóra reggel.
Tükör 1935/1, 9.
A lány és a macska
Mint karcsú hölgyek ébrednek a fák
és sóhajuk a lomha légbe olvad.
Arany tükrébe megnézi magát
s laza függönyét bontja bánatos nap.
Hűs szellő zörrent nádtetős tanyát
és sárgapelyhes csirkehad a korhadt
vályút kutatja nagy-csipogva át.
A kút mögött egy bodza-féle sorvad.
Nyílik az ajtó. Tétován kilép
a borzashajú, nagylábú cseléd.
Kerek szeme álmos, kíváncsi-kék.
Nyomában setteng lomposan a macska,
puhán toppan a földre csöppnyi talpa
s szürke szemében még az éjjel ég.
Tükör 1936/3, 203.
Délelőtti szélcsönd
Ó, hajnal, hosszú nevetés,
szétrezgő színek, ének és
dajkáló nők a fák között.
Gyerekkocsijuk itt zörög
a ház előtt, a homokon, –
feléjük barnul homlokom,
amint kihajlok s nézek egy
öreg leányt, ki erre megy.
Felhők felül, alatt a zöld.
A nap, akár egy nagy letört
elalvó rózsa, úgy tüzell.
Nevetve fut ernyőivel
tíz-húsz hatalmas és fehér
gyerekkocsi s a zöldbe ér.
S rikolt a fürj a tarka fán,
kacsázva jár a vén leány
s a tornyokon a fákon át
házunkig küldi dallamát
az új harang, a nagy betűs.
A fény egy könyvcímet betűz.
Átnézi lassan képeit
s akár a vén leány, oly szelíd!
Vasárnapi Újság, 1936. június 28., 8.
Városi reggel
Hét óra volt. Kiléptem a kapun.
A villamos épp csengetett
s felébresztette rest habokban ringó
bizonytalan, bús lelkemet.
Szétnéztem – és a fény szemembe nyilalt,
a fény, s az orgonák sora.
S a lombok közt, úgy tetszett, csillog, fénylik
egy titkos, néma harsona.
Micsoda hajnal, örvendtem, be szép
e nyári pompa: foltok és színek.
Micsoda pontos, friss hajtása van
a kertek árnyas ösvényeinek.
Örvendtem és álmélkodtam bután,
hogy lehetséges ennyi szép
s gyűrűkbe vonta lábaim körül
testét a hajnali vidék.
Reám tekerte foltos gyűrűit
s a moccanás belém rekedt.
Hatalmas, tollas sárkány-szárnyait,
a szárnyba hajló kereket
kitárta, s már úgy tűnt nekem:
most véged! biztos elragad.
Vagy nyugtalan testének gyűrűi
szegény fiú, megfojtanak.
Igy álltam egy, vagy két órája tán
s kiszállt belőlem még, ami
a tegnapról reám maradt: a gond,
s az élet számos, kis panaszai.
Hajlíthatatlan lettem és kemény
s fehér, mint folyami kövek.
Királyvizében mosta csontjaim
a nyári bűvölet!…
Élet, 1936, 1153.
|
|
|
Toldalagi Pál emléktáblája és sírköve |
|