NAPÚT 2009/7., 79–80. oldal
Tartalom
Zenker Katalin
Jelenben a múlt
III. kerületi képzőművészek alkotásai
Balázs Tibor
Exiliumi mezők • Genezisek
Ágai Ágnes
Egy kis séta térben és időben
Ragyogó tavaszi nap volt, lágyan borzoló szél, foszladozó felhők, mosolyos napsütés. Ilyenkor sétálni kell erdőbe, hegyekbe, vagy csak úgy kóricálni városszerte, nézelődni és barangolni. De merre induljak? Az órára nézek és a naptárra, mintha tőlük várnék eligazítást. Aztán elhatározom, hogy megtréfálom és összekutyulom őket. Legjobb lesz, ha Óbudára megyek, Ódonbudára. Régen jártam arrafelé, néhány századdal ezelőtt. Egy darabig HÉV-vel megyek, a Szépvölgyi útnál leszállok, gondolom, vagy gyalog megyek, vagy lóvasúton. Egy arra poroszkáló fiákeres látva tanácstalanságomat megszólít.
– Tessék, kisnagysád, merre lesz a promenád? Szabad a kocsim!
Készségesen felsegít, elhelyezkedek a kocsi öblös belsejében, és mondom, hogy nézelődni szeretnék Óbuda-szerte. A fiákeres bólint, megrántja a gyeplőt, az ostort éppen csak felmutatja a lónak, mire az a Gyite, hé! buzdításra horkanva megindul. Nehezen trappol szegény a sok autó és kamion között, a kereszteződésnél még piros lámpát is kapunk, de azért csak kikászálódunk valahogy.
Keskeny, szűk utcákon át, zegek és zugok, földbe süppedt kis házak között poroszkálunk hegynek föl, hegynek le egészen a Szentlélek, majd a Fő tér kiöblösödő térségéig, ahol batyuzók blattyognak, sétálók flangálnak, lovas kocsik várják a fuvart és a megfáradt utast. Kocsisom készségesen földre huppant, megkérdi, adjon-e számlát, mondom, köszönöm, nem kell, így a bankót nyájas kisztihandolás közepette zsebébe csúsztatja.
Gyalogszerrel folytatom utamat, megnézem, mit hagytak ránk a rómaiak, útba ejtem a Goldberger gyárat meg a Goli-pályát, ahol a minap kisfiam rúgta a bőrt. Végigmegyek a macskaköves utakon, a Templom, a Lerchenfeld, azaz Pacsirtamező utcán, a Hévízi úton, majd a Lajos, illetve Altofner Strasszén át a Kolosy térig. Harangszó hallatszik a hegyoldal mögül, a buszmegállónál krinolinos hölgyek topognak kis topánkájukban és napernyőjüket nyitogatják. Snájdig, bajszos, zsirardikalapos urak kísérik őket, egyikük mellénye zsebéből előhúzza aranyláncon csüngő mobilját és konflist rendel. A hölgyek néhány perc múlva szoknyájukat felcsippentve beszállnak az érkező kocsiba, legyezőjükkel elhessentik a tolakodó legyeket, és megkérik a kocsist, kapcsolja be a klímát.
A szemközti kiskocsmából sramlizene hallatszik, bent dirndliruhás lányok ropják a táncot, tiroli nadrágos ifjak forgatják őket, hollári, hollári, ho! Az Inter Spar hypermarket előtt tanakodnak a népek, itt vásároljanak-e vagy a nagypiacon. Ott zajlik igazán az élet: friss zöldségek, gyümölcsök halmaza roskasztja a standokat, kannába mérik a tejet, lornyonos úriasszonyok szemrevételezik az árukat, mögöttük öles kosárral, szatyorral sokszoknyás cselédlányok iparkodnak, fejkendős kofák kínálják negédes szóval portékájukat. Kissé távolabb lángosok, kürtőskalácsok, kolbászok, sültek illatát hozza a szél legyek, méhek, darazsak dongása közepette
Továbbmegyek az úton, megbámulom a kis boltokat és a szélben ingadozó cégéreiket, rácsodálkozom Grünbaum Ignác vegyeskereskedésére, ahol minden kapható: stohlwerk cukorka, pemetefű, rágógumi, bajuszkötő, cipőgomboló, repülősó, pomádé és tranzisztoros rádió. Kissé elfáradtam és megéheztem, betérek a Siposba, a halászok kertjébe, az ínyencek törzshelyére. Kedvesen fogadnak, a kerthelyiség árnyas fái alá invitálnak. A szomszéd asztalnál népes társaság ülésezik. Krúdy köré tömörülnek, aki most a Kéhli vendéglő helyett itt ütött tanyát írók, költők, zenészek, filmesek, tévések gyűrűjében. Jobbján Tersánszky az elmaradhatatlan furulyával, mellette Kosztolányi, Lázár Ervin, Galsai, Móricz, Berda, Féja Géza, Bächer Iván, Závada Pál nevetgélnek, koccintgatnak, adomáznak, és éppen a Fahn kocsmából érkező Esterházyt üdvözlik Helló, Fancsikó! rivalgással.
A társaság minden pohár után hangosabb lesz. Pincérek hozzák a finomabbnál finomabb falatokat, Krúdy marhahúslevest rendel sok zöldséggel, velős csonttal és pirítóssal, aztán rácpontyot, a többiek halászlét és utána persze kapros túrós csuszát. A szemközti megafonból Bilicsi éneke hallatszik: Jöjjön ki Óbudára, egy jó túrós csuszára! A csípős cseresznyepaprika megköhögteti a mohón evőket, csúszik rá az ital, vörösbor, fehérbor, sör, pálinka, különcöknek gin, aki kocsival jött, annak kóla vagy üdítő.
Üldögélek a kockás abrosszal terített és szalvétával a morzsát is lecsapkodott asztal mellett, nézem szemközt, az akváriumban úszkáló, sorsukra váró halakat, melyek közül hálóval kifog egyet a vendég kívánsága szerint a pincérfiú. Az írótársaság nagy nevetés és térdcsapkodás közepette vicceket, majd Aczél-korabeli történeteket mesél. Bentről cigányzene hallatszik, húzza a prímás a kedvenc nótákat, hogy aszongya hogy…, de aki a rockzenét szereti, azt is hallgathat. A biliárdasztalnál feltűrt ingujjú, izgatott úriemberek hadonásznak a dákóval, a sarokban a blattot verik vagy csocsóznak.
– Hat der gnädigen Frau alles gut geschmekt? – tudakolja fizetéskor a főúr.
Megnyugtatom, hogy minden kitűnő volt, máskor is ide jövök. Fizethettem bankkártyával, koronával, pengővel, forinttal, dollárral vagy euróval is. Lassan beesteledik. Budán az első csillag kigyúl. Óbudán is. Lement a csúcsforgalom, ideje hazamenni. Az utcán hosszú rúddal sorra gyújtogatják a gázlámpákat, a házak előtt üldögélő asszonyok hárászkendőt terítenek magukra, mert Dunáról fúj a szél. Hajókürt harsan, esti harangszó kondul, a HÉV már ritkábban jár, a gyalogutat választom, hogy búcsút vehessek Ó-Óbuda sajátos hangulatától. Még így is visszaérek a késő esti tévéhíradóra.