NAPÚT 2009/7., 81–83. oldal
Tartalom
Ágai Ágnes
Egy kis séta térben és időben
III. kerületi képzőművészek alkotásai
Lukáts János
Hajnal a hídon
Balázs Tibor
Exiliumi mezők*
A limeseken, Aquincumban
száműzött lett a hajnal és
létszámfeletti a poéta. Róma
fényei és komorló
messzeségei más időszámítást
vezetnek itt, a létbe vetetten
Heidegger, Catullus és Pannonius
tekintete pihen csak meg,
időtlenül. Minden más egyidős
mindennel és mindenkivel,
a tölgyek és a gyerekek egykorúak,
a várfalak, a kéziratok,
az auktorok, a fürdők, a kapuk,
a corvinák, a via romanák, a Vesta-
szüzek, a gestaírók,
a vindobonák, a luteciák,
a savariák, az argentoratumok,
a fekete seregek
egyidősek az itt született és itt
letáborozott istenekkel.
Az istenek is a száműzött
hajnalok kerevetein ébredeznek, és
ébresztik a poétákat és
a kutakhoz igyekvő szüzeket.
Mert anno Domini MMIX-ben
nincs más tekintés, vissza,
nincs más révedés, nincs
más identifikáció, nincs más ego,
nincs más ego sum,
nem lehet más cogito ergo,
nem lehet más, zöldellőbb
vagy szikkadtabb exiliumi mező,
mert nem
hömpölyög itten
két múlt tiszta vize,
és te sem
léphetsz, poéta,
kétszer a Semmibe.
Genezisek
Kik Silvia méhében fogantak,
és apjuk istenség vala,
és apjuk Mars isten vala,
meztéllábas isten,
rohan a Mars-mezőkön,
rómaiak, utánam,
parisiik nyomában,
hunok, avarok, alánok,
katalánok éthoszában,
eszmék fényfedésében,
empirikusan,
metafizikusan,
rohan a boldog isten
tudatlan és kelletlen,
fedetlen fővel, isten,
ki lett légyen, ha nincsen,
nékünk-nem-várunk-isten,
ki szalad, s nevet, s nincsen,
a Tiberisen innen,
Danubiuson túlnan
Sincs-isten, aki itt van,
mert fegyverek
közt ők is elhallgatnak,
az istenek,
egeik promócióján
csak kivetített
aquincumi csendéletek,
mert a háborúk istene
gyermek legyen, s fegyvertelen,
s fusson önkívületben
a légiós menetben,
szedett-vedett gúnyákban
százéves háborúkban,
ropogós, fehér ingben
a fegyverszünetekben,
és legyen kamasz s felnőtt,
és felnőtten szerelmes,
Mars isten öleljen nőt,
asszonyt hozzon ő tűzbe,
csavarja lángokba az asszonyt,
s fogadjon az méhében
gyümölcsöt, ékes terhet,
kettős életet hozzon,
a hét parázna dombon
szüljön e széplány-asszony
Rómának fejedelmet,
anyafarkasnak lelket,
homo homini lupust,
anyafarkashoz termett
Romulust és Remust.
És mint a fattyak
facsarodjanak
ki anyjuk méhéből,
hisz apjuk vala isten,
ki tehetetlen, itt lenn,
akinek nincs hatalma
csak serteperte populus felett,
akinek nincs puvoárja
csak obsitos kornétások,
meztéllábasok s generálok,
donkanyarok s karthágók
léte és nemléte megett,
ki itt megbújik, isten,
és nincs a Tiberisben,
csöndes folyókanyarban
úszó fűzfaillatban,
csöndes vízen, teknőben
az apa-isten nincsen,
hová a csecsemőket
elrejtették, el őket,
mert szólt király parancsa,
hogy vizekbe nyuvassza
anya a csecsemőket,
s ettől visszhangzott Róma,
és ekkor szólt Heródes,
vízbe a csecsemőket,
ősvízből így lett Róma,
ősvízből így lett a Világ,
és tündöklik a város,
és egy szál olajág…