NAPÚT 2009/7., 76–78. oldal
Tartalom
Mátyus Aliz
A Raktár utcai kis lakásból…
Ágai Ágnes
Egy kis séta térben és időben
Zenker Katalin
Jelenben a múlt
Négykerekűmmel hangtalanul suhanunk a hídon. Jaj de jó…! – mindjárt hazaérek!… haza… – igen…! –, már érzem is, hogy megérinti arcom az otthonillatú levegő, miközben a hídról lefutó kétszer háromsávos út mint egy széles utca ér Óbuda földjére.
Árpád híd… Ki tudja, hányszor tettem meg utam a szívemnek kedves hídon azóta, hogy 1950-ben felavatták. Rég volt, de ma is emlékszem a nagy eseményre. Kisgyermekként apám nyakában ültem, úgy ballagtunk át Budáról Pestre az óriás tömegben, amely végeláthatatlan hosszan hömpölygött a híd teljes szélességében. Akkor a Sztálin híd nevet adták neki, csak később keresztelték az őt megillető névre. Az alattunk örvénylő Duna – akárcsak most – medrébe szorítva vonult, nekem úgy tűnt, szédítő mélységben. Fontos része a városnak a híd és környéke. Hidat építettek itt már a rómaiak is a katonaváros Aquincum és a túloldali erőd összekötésére, s ez a híd állt egészen a IV. század végéig. Az utána következő kemény évszázadok aztán jóllehet földbe tapostak számos régészeti kincset, Aquincum megmaradt, és azóta feltárt létesítményei – fűtőrendszer, vízvezetékek, csatornák, amfiteátrum – mégis üzennek a mai embernek.
Már látni idefentről a Zichy-kastély fehér falait. Homlokzata a Fő térre néz, ahol a tőle oldalvást elhelyezkedő, a századelőn épült Városházával történelmi zárványai a modernizálódott környezetnek. Egyben őrzői az alattuk s a tér alatt rejtőző középkori és a későbbi korok épületmaradványainak.
Ajjaj!… A nagy nézelődés és elmélkedés közben majdnem elfelejtettem a belső sávba térni, pedig a felüljárón akarok továbbmenni. Akkor hát index, a szürke kocsi előtt még ki tudok hajtani! Így ni!…
Mennyire ismerem ezt a környéket és a kétezer éves Óbuda minden zegét-zugát! Ismerősöm az odalentről felmagasló Szent Péter és Pál-templom is. Mostani helyén – hasonlóan az Árpád híd elődeihez – több templom épült Szent István templomalapító rendelete után. Mai formájában a jámbor lakosság és a Zichyek adományából épült 1749-ben. Itt helyezték örök nyugovóra Mátyás király történetírójának, Bonfininek földi maradványait. Napjainkban nemcsak a hívőket, de a zenekedvelőket is várja, a falai közt gyakorta rendezett barokk, reneszánsz és kamarahangversenyekkel. Nem messze tőle, a magas házak között találni az Óbudai Társaskör 1816–18 között épült klasszicista épületét. Egykor fogadó és kávéház volt. Ma a budaiak „színháza”, valamint kulturális műsorok és kiállítások rangos színhelye.
…és ismerősöm volt a híddal szemközti régi épület is, aljában a csemegeüzlettel a Bécsi út és Vörösvári út közé beékelődve. Már messziről felhívta magára a figyelmet jól ismert reklámemblémájával. Beletartozott az akkori városképbe. A hetvenes évek nagy városrendezésével aztán sorsa, a körülötte álló ütött-kopott házakkal együtt betelt. Ma nyomát sem találni.
A hídról leérve sok út, sok irányba vezet. Ha egyenesen továbbmennék, majd a Flórián téren áthaladva egy kis kitérővel balra, a Kolosy tér és a Nagyszombat utca között egy római kori katonai amfiteátrumhoz jutnék. Ha pedig a meredek Kiscelli utcán felkaptatnék a Bécsi út feletti dombra, az 1745–1758 között épült, eredetileg trinitárius kolostorhoz, a mai Kiscelli Múzeumhoz érkeznék. Északi szárnyához kapcsolt barokk temploma valaha zarándokhely volt, a benne elhelyezett ausztriai Mariazell kegyszobrának másolatához. A szerzetesrend 1784-es megszűnése után az épületegyüttes a kamara tulajdonába került. 1911-ben Schmidt Miksa, a bécsi bútorgyáros vásárolta meg, aki végrendeletében, múzeum céljára, a fővárosra hagyta.
Most azonban nem egyenesen megyek, hanem ráfordulok a Szentendrei útra.
Eléggé teltek a sávok, lépésben haladok a többi autóval együtt. És lám csak, errefelé is van látnivaló!
Amott jobbra – az úttól kissé beljebb – az ovális épület a Selyemgombolyító. Persze csak volt, ma könyvtár és kulturális intézmények helye. A selyemhernyó-tenyésztést a XVIII. században Mária Terézia kezdeményezte. Később II. József itáliai mestert bízott meg a selyemgombolyító létesítésére. El is készült 1786-ban. Ő maga is megtekintette.
Nem elfogultságból mondom, különleges hely ez az Óbuda! Folytonosan történelemre lépek!
Az én nyakamra meg mindjárt a mögöttem türelmetlenkedő volvós, aki kitörni készül a kocsik fogságából. És tessék!… Már száguld is félelmetes szlalomozással.
Hé te! Hova rohansz? Randevúd van a halállal?!
Szóval történelem…
Jaj, el ne felejtsem, vásárolnom kell!
Jó, majd megállok valamelyik bevásárlóközpontnál. Van belőlük bőven… – és árukínálat is… Csak pénz is legyen hozzá! Gomba mód nőttek ki a földből, s szemünknek észrevétlenül ugyanolyan megszokottak lettek, akár az aquincumi romkert.
Igaz is… – a római kori emlékeket elhagyva már a városrész új történelme kezdődik. Modern házak sorakoznak az út mentén. A lakótelepek kisebb városnyi lakosaikkal új történelmet írnak. Csak a Gázgyár maradt meg mementóul a régebbi időkre. Remélhetőleg ipari műemlék lesz belőle. Ide aztán mindössze pár száz méter a Duna, s a Római-part, életem nagy részének színtere. A víz még a hetvenes évekig is viszonylag tiszta volt, nyáridőben naponta lejártunk fürödni. Szárítkozás közben a parti sóderosban apró csigaházakat kerestünk nyakláncnak a gyerekekkel. Később megismételte magát az élet, amikor kislányommal, majd unokáimmal ugyancsak gyűjtögettük. Nagy élet volt a „parton” a háborút követően egészen a nyolcvanas évek végéig. A folyó és vadregényes környezete sokféle lehetőséget kínált a szórakozni és kikapcsolódni vágyóknak. Strandolók napoztak lábukat a hűs hullámokkal simogattatva, evezősök százai siklottak a vízen. Az egykor közismert dal is róluk szólt: „…egy Duna-parti csónakházban nagy a jókedv mindennap…” Mostanság viszont mintha kevesebben lennének. Csónakház is jó, ha van egy-kettő.
Régi idők…
Én azonban a még régebbieket keresem.
Még emlékszem a földes, gyenge világítású utcácskákra és a bennük megbúvó kiskocsmákra, ahonnan esténként az ínycsiklandozó illatokkal együtt kiszűrődött a sramlizene. A földszintes, leanderes udvarú, egymásba épült házakra. Egy-egy utcai padra a méretes fakapu előtt, s az árnyékot adó gesztenyefákra. A Krúdyt idéző világra… – és az íróra magára, aki hajdanán ugyancsak Óbudán, a Templom utcai házban lakott. Illatok, képzetek, szerelmek, gyöngyöző húslevesek álomszerű világára, amelyről már csak az egykori képek tanúskodnak. Elhunyt színésznő barátnőm meséjéből próbálom elképzelni az egykori Kisfaludy Színházat a Lajos utcában, ahol ő a pályáját kezdte. Az estét, amikor az épület ablakszemeiben kigyúltak a fények és a színház élni kezdett. Az 1897-től működő épület a Duna felé nézett, szemben a Margitsziget fürdőépületével. Alkalmasint megfordultak itt a helybéli lakosokon kívül a gőzhajókon érkezők és a margitszigeti fürdővendégek. De gyakorta helyet foglaltak a nézők soraiban a történelem és az irodalom nagyjai is. Nemritkán Jókai Mór, akinek második felesége, Nagy Bella is játszott ezen a színpadon. Az évek során sok-sok szerző gazdagította a repertoárt, Shakespeare-től a világszerte ismert szerzőkön át a magyar írók legjobbjaival bezárólag. Tragédiától az operettig, sokféle igénynek tettek eleget. A háború idején az épület súlyos sérülést szenvedett, így hát 1945-ben lebontották.
Én mégis megpróbálok felidézni a regényes XIX. századi korból egy színházi estét a szórakozni vágyó közönséggel. Konflislovak patáinak csattogását a kövezeten, s utasaik könnyed fecsegését, miközben az esti előadásra igyekeznek.
Micsodát?
…lovak patáinak csat-to-gá-sát…?!
Ébresztő!
Egy motoros húz el mellettem.