NAPÚT 2009/7., 71–75. oldal
Tartalom
Végh Alpár Sándor
Porcelánhegedű
Zenker Katalin
Jelenben a múlt
* A helyzet leírása az Anya meghalt című, a Széphalom Könyvműhelynél 1992-ben megjelent könyvemből származik, a dőlt szavak szó szerinti átvételek.
Mátyus Aliz
A Raktár utcai kis lakásból…
Bence fiamról azt mondták, megszületik augusztusban. Megszületett 1988. július 31-én. Úgy gondoltuk, hogy az ötödik kerületben tölti majd első hónapjait. De, mert apjának sikerült a pécsi lakását fővárosira elcserélnie, óbudai lakosként kezdte.
Egy Kanadában élő barátom vitt bennünket a Baross utcai klinikáról óbudai otthonunkba, s mert klinikai együttléteink másra nem voltak elegendők, mint arra, hogy egyen, eleget, s én elmondjam neki, ahányszor csak tudom, a nevét, kihasználhattam neve ismerős csengését, amikor barátom nagyot fékezett, mert alig-alig vett észre egy piros lámpát. Azt hihette, nekünk, hazafelé a klinikáról, csak zöldeket mutatnak a lámpák. Nem lehetett nem éreznie, még vezetés közben is, még a közlekedésre már akkor is alkalmatlan városban a boldogságot. Hogy hazafelé megyünk, hogy ott vagyunk egymásnak, végre ketten, s hogy Bence milyen nyugodtan s elégedetten szemléli az anyját és az apját. Tévedhetett nyugodtan, hisz még nem volt időm elmesélni, hogy december huszonharmadikán, amikor Bence létét egy ultrahangos vizsgálat és az orvos is megerősítette, hazafelé a klinikáról én is hiába vártam, szintén nem rügyeztek ki a fák, és nem borultak virágba*. Ne számítson rá ő sem, neki se lesznek hazafelé utunkon csak zöldek a lámpák.
Amelyik házba, lakásba újszülött érkezik, kicsit megváltozik minden. Mások lesznek a hangok, zajok, zörejek, s a lakók a babás családdal akarva-akaratlanul együtt élnek. Így volt ez azzal a Raktár utcai házzal is, amelyikben egy egyszobás, kicsi lakásban Pécsről származó bútorok között, a legjobb helyen, megjelent a rácsos kiságy, s születését követően tíz nappal egy szépen fejlett, jól evő, jól alvó gyerek, akiről már egy speciális vizsgálatkor megmondták, hogy szép vállas fiú, s aki hazakerülése napján hason fekve megemelte s átfordította a fejét a fal felé, elég hihetetlen cselekedetnek tűnt, de aztán így is nőtt fel, csupa meglepetést kínálva, s szülői csodálkozásra s kérdésre, hogy honnan tudod, azzal a kedves mondással válaszolva, hogy így születtem. A fekete hajjal megszületett s aranyszőkére hajat váltó kisfiú nemcsak a ház, az egész környék kedvence lett. Hát még, amikor hírességét felerősítette a televíziós műsor, s későn szülők között együtt szerepeltek az egyéves Bencével, közvetlenül a híres filmrendező, Jancsó Miklós előtt, Pármai Katalin műsorában. Az óbudai boltban még a pénztáros is köszönt nekik.
Óbudán nem volt miért ne legyünk boldogok. Szűkre zárult az élet, ahogy rendesen egy anya és gyereke körül, a legfontosabbakra szegeződött a figyelem, s lehetett nem beengedni a burkon belülre, csak ami kívánatos volt. Biztosan ettől vonzó annyira egy család új jövevénnyel. S ettől változnak meg az apák, annyira, hogy idegenek között is felismerhető, ha egy férfi kisgyerekes apa. Fizikai változások játszódnak le rajtuk, s nemcsak az arcuk változik meg. Vonzó lesz.
Ennek az állapotnak voltunk kivételezettjei Óbudán mi is. Nyitott ablakunkon, ha lenéztünk, valaki mindig felintegetett. Ezért is sétálunk el őszönként, s állunk meg az ablak alatt. Emlékezni.
Életünk legemlékezetesebb napjai zajlottak azok mögött az ablakok mögött. A legnagyobbak voltak a tétek, s a legerősebb a mindent jól tenni akarás. Így lehetett, hogy Bence hét hónapon át jól szopott és szépen fejlődött, s nemcsak a fényképek idézik fel a kis lakás részleteit, emlékezetünkben él minden szeglet, az utolsóig. Egy aludni, enni, szemlélődni, játszani kész csöppség háttere volt. Egy olyan lényé, akire folyton figyelni kell. Akiről jó tudni mindent. S azt annyira jól, hogy egy anya pontos lehessen a teendőiben.
Őszönként elsétálunk arra. S bejárjuk a házak közti ismerős tereket, amiket sose ró annyit ember az életében, mint anya a gyerekével. Épp a legelső időszakban, amikor egy kicsi gyereket levegőztetni kell. Mindegy is, hogy mely ország, mely város és mely park, játszótér, ami ilyenkor tere egy gyermeknek és anyjának. Csak az a fontos, hogy legyen a lakáshoz a legközelebbi. Óbudán tanulták meg, hogy a lakáson túli, kinti világot csak akkorára érdemes tágítani, amennyire muszáj. S mert így volt ez Óbudán is, így lett, mert el kellett menniük, Amszterdamban, Párizsban is, aztán Zuglóban. Ezekre a helyekre, a lakástól a levegőzésre alkalmas terekig, mindegy, hogy hol voltak-vannak, egy anya egyaránt jól emlékszik. Ebben az anya-gyerek kettősben, ebben az elemi dolgokra korlátozott világban, ebben lehet, szerencsés esetben derűsnek, boldognak lenni, harmonikusan élni. S akkor egy egész életen át van mi jóra emlékezni. Lehet emlékezni. S mert az ő életükben ezek alatt az óbudai évek alatt nem történtek visszavonhatatlan dolgok, nekik lehet.
Amikor az Óbudai Waldorf Iskolával Óbuda főterén Szent György-napozunk és vásározunk, Bence már felsős, aztán már gimnazista másutt, kilencvenkilencet, s kétezret meg egyet, kettőt, hármat írunk. Mennek az órák, észrevétlenül, mint mindig, ha jó a mulatság. Bence önfeledt lehet, s annak rendje s módja szerint csak nekem kell figyelnem és csak arra, sőt nekem kell résen lennem, hogy amikor kezdődik a kézműves munkák árusítása, Bence év közben készített munkáihoz én jussak legelőbb, s én tudjam megvenni. Máig sajnálnám, ha a kicsike copfos ruhalányka nem ülne benne egy hozzá képest óriási sapkában, karjait nagy vidáman kétfelé csapva az ágyam fölötti faliszőnyegre tűzve, s nem támasztanák egymást a zongorán az apa és fia agyagfigurák, felöltöztetve, s hátborzongatóan azonos arcvonásokkal, s ha már, akkor ugyanolyan viseletben az öreg és a fiatal. Nemcsak groteszkek, szívet markolóan bugyuták is.
Az iskolával a Fő téren játszani, waldorfos színielőadást nézni, éneket, zenét hallgatni, Bence első éveinek óbudai helyszíne miatt, minden évben felettébb nagy gyönyörűség. Még unokahúgom esküvőjének is emiatt örültünk a legjobban. A templomi szertartás az óbudai Fő téri katolikus templomban zajlott, s az ünneplő rokonsággal a téren, az előbb babakocsistól megismert téren, aztán kézen fogva sétálgatós téren és ölben babacipelős téren, micsoda otthonos. Ha kellene, behunyt szemmel is tudnánk emlékezni rá, hol állnak a padok, Bence mit szaladgált a téren körbe-körbe, hogy tűnt el bújócskázva a nagy kapualjakban, s hogy a szobor-esernyősök bronzból merre néznek, merre mennek, s melyik szoborrész a tapintástól legfényesebb.
Akkor az is az eszükbe jut, hogy nagyméretű, gyerekek tapintásától fényes bronz még egy volt-van Óbudán, egy játszótér oldalában, egy nagy-nagy bronzmedve. A lakáshoz közelebb, amibe Bence a klinikáról jövet az ötödik kerületi, Nádor utcai lakás helyett érkezett. Hogy oda csak az apja járjon el, írni. S ő is jöjjön Óbudára, velük együtt jobb levegőt szívni, nagyobb nyugalomban aludni. Mert megelégedésükre lehetett, minden elképzelésüket kiszolgálta, s életük erre a szakaszára felettébb alkalmasnak bizonyult a lakás, bármilyen kicsi is volt, a valaha tisztviselőknek épült lakótelep háromemeletes téglaházainak egyikében, első emeleten. S ugyanúgy a kerítéssel körülvett, s épp ezért nagyon szépen gondozott, virágágyásokkal díszített udvar, homokozó, bokrosok, fák. Bizonyítja a fénykép, a néhány hetes Bencével mózeskosárban, mellette guggol, és elbűvölten nézi, micsoda virágok előtt, mögött, között! S egy másik, az már a járogatós időszakból, a platóról, ami ott volt egészen közel, csak egy tengelice madaras ház előtt kellett a tisztviselőtelepen kívül végigmenni, s szedhették a fák barna burokban érő kis fekete golyócskatermését. Őszökön elsétálnak oda is, hisz ez volt Bence legkedvesebb kirándulóhelye. Fekete magocskákat gyűjtött kicsike korában a legtöbbet. A vadgesztenyén kívül. De az volt bőven a kerítésen belül is.
A telepen a házuk bejárata, a Raktár utcából a környék legjobban felismerhető építményével szemben, megkönnyítette látogatóik dolgát. Az ókeresztény sírkápolna a IV–V. században épült, milyen jó volt elgondolni, hogy külön jelentősége volt az ó-nak is és annak a régi századnak is. Derékig felépített falával nem is csak a járogatni tanuló Bencének nyújtott jó védelmet és kapaszkodót, hanem a már nagyobbacska, már Zuglóból Óbudára visszalátogató Bencének kínálkozott jó futkosóhelynek, Óbudán született s ott felnőtt Anna húgával. Ha egy-egy hétvégi szabadnapon épp nem hagyták magukat kijjebb vinni, fel a Remete-hegyre. Amiről, még a városi busz végállomását követően, az igazi, később sokat használt kiránduló- és túrahelyek következtek. A Remete-hegyről. Amelynek mikroklímáját nemcsak a gyerekorvos nénijük élvezte, aki ott lakott, s akinek köszönhetően nagy nyugalomban lehettek Bence egészségét és fejlődését illetően, hanem ők is, hiszen az ebéd utáni alvások egy részét lehetett gyerekkocsival, felfelé a hegyre haladva tölteni, hogy mire Bence felébred, már kint is legyenek a környéken a legjobb levegőn. Gyerekorvos nénijük annak a barátjának volt szintén gyerekorvosa, akivel a legtöbb időt töltötték hármasban Óbudán. Ő rajzolta Bencét, s így Bence óbudai életéről nemcsak ő írta a naplóját, rajz is készült róla, három rajzfüzetnyi. Néha egyedül róla, máskor kettejükről, néha a lakásban, kiságyban, „álomittan”, néha babakocsiban, játszótéren, parkban. Mindenütt, ahol csak az egészen kicsiknek jó. Akik az anyjukkal együtt növekedhetnek első éveikben.
Bencének az óbudai Raktár utcai kis lakásból nyílt a világ egyre tágabbra. Előbb a telepen belül, aztán kívül. De nem kellett messzire menni, mert sem az óbudai piac, sem a Fő tér és krúdys hangulatú környéke nem voltak messze. És még a múzeummá lett Herkules-villa sem. Ez az egykor Aquincum katonavárosának hivatalnok-negyedében álló városi villa. Amit ugyan mint múzeumot sose láttak nyitva, de egy nagy üvegablakon át, ha tél volt, ha nyár, megkukucskálhatták azt a pompás mozaikot, ami annyira elnyerte a kicsi Bence tetszését, hogy még fáradtan is végződtek úgy levegőzések, hogy azt végül megcsodálták.
A Fő térrel szemközti – villamossal, többsávos autóúttal elválasztott – másik oldalra, ahol a katolikus templom közelében ott áll a református is, csak egyszer bátorkodtak neki, Bence néhány hónapos korában, amikor a keresztelője volt. Akkor mindketten együtt merészkedtek el jó távolra a lakhelyüktől, s az alkalom is emlékezetes volt, s akkor egyszer, ő hagyta ott a fiát. Legelőször. Óbudáról elment a munkahelyére, az első kerületbe, a Corvin térre, a Budai Vigadó épületében székelő, mindig más nevű, de a művelődéssel foglalkozó intézetbe. Hogy emlékezetes maradt az alkalom, tanúskodnak róla a sorok a Kőmadár Zuglóban novellafüzér Más és más szerelmek című írásában.
A fia három hónapos volt, amikor először kellett elmennie nélküle otthonról. Süppedős homokban jártak a lábai. Vitte a villamos, s mintha ki akart volna szállni. De hát ott van, jól van, az apjával van. Válaszolta magában annak a fájdalomnak, ami eltökélten visszafordulásra késztette volna. Együtt vannak, jól vannak. De hisz Bence már alszik!
Villamos vitte, s neki ahhoz hasonló érzése volt, mintha egy test, a benne levő, sérülékeny szervek védtelensége miatt, nem tudná követni, aminek kitették, a sebességet.
Csaknem száznapos közös múlt állt mögöttük.
Két szoptatás között, alvási időben, otthagyott az apjára egy gyereket, s az, micsoda képtelenség, nagyon fájt.
És Óbudához fűződött még egy kép, apja barátjáról, a szobrászművészről. Amiről a korábbi könyvében, a Kígyósziszben, a VIVA LA VITA novellában találhatók a következő sorok: Somogyi Józsefet utoljára az óbudai piacon látta. Világos drapp ballonkabátban, sötét svájcisapkában éppen gyümölcsöt kért egy árustól. Ki tudta volna megmondani róla, hogy ő Somogyi József.
Óbudáról elköltözésüket a Kőmadár Zuglóban könyve Otthonok, terek, fák írása őrzi.
Mielőtt költöztek, nem szívesen gondolt rá, s mégis folyton az eszébe jutott, mi lesz, ha Bence az óbudai lakást akarja, s nem kér zuglói új otthonából. El tudta róla képzelni. Úgy ragaszkodott minden volthoz, mint zsémbes öregúr, csak hát, hogy olyan parányi volt, tudni lehetett, ez nem valami bolondéria, tényleg fontos neki.
Az óbudai egyszobás lakásban, ahol hiába éltek egy év után három helyett már csak ketten, rendről még úgy sem lehetett soha beszélni. S Bence mégis, ha a fotelba éjszakára beletett ágytakarót reggel máshol találta, megfogta, húzta, anélkül hogy beszélni tudott volna, jelezte, hogy tegyék a helyére.
A reggeli után a beágyazásnak kellett következnie, ha nem úgy alakult volna, húzta-vonta az ágytakarót nappali helyére, az ágyra. Persze nemcsak az ágyazás tetszett neki, önmagában, az a vidám puffogás, ahogy az ágyneműtartóba elrakás előtt megveregették a vánkosokat, kispárnákat, elhagyhatatlan volt az ágyazáshoz tartozó játék is. Ahogy felnyílt a két személyre tervezett ágy óriási fedele, ő már bent is volt, pillanat alatt. Kopogott a térde, ahogy iszkolt az egyik saroktól a másikig, s amikor ez megvolt, lehuppant a fenekére a nagy ruhászacskó szájánál, s kezdte belőle kiszedegetni a nadrágokat, ingeket, kabátokat, sapkákat, amikbe majd mind belenő, egy, kettő, öt év múlva. A gyűjtemény barátoktól, ismerősöktől volt, összeszedték, ami a gyerekeik után maradt. Nem volt egyszerű, hisz a korosztálya gyerekei, legalább egy évtizeddel, de inkább többel, mind nagyobbak voltak az övénél.
Az ágyazáshoz kötődő rítus úgy rögzült, s annyira nem juttatta feledésbe sem huzamosabb tanyázás, sem egy elkerülhetetlen holland–francia utazás, Bence már beszélt, s még mindig élt ezzel a kedvtelésével. Kihúzott egy ruhadarabot a zsákból, s miközben magasba emelte, ismerve már a szót, megnevezte, pizsama. S olyan meggyőzően mondta rá, hogy szép, mint ahogy ő szokta, ha hordásra kiszemelt egy új darabot. Még a mozdulatát is utánozta, s ahogy végignézett rajta. S tényleg szépnek találta. Ha nagyon, akkor azon nyomban segíteni kellett neki, hogy fel is vehesse. Nem volt baj, akármekkora volt. Óvodás és kisiskolás korában minden darabjáról tudta, kitől van, s nem a színükről, hanem volt gazdájukról különböztette meg őket.
Hagyományőrző gyerek, mondta az egyik ismerős, akinek a foglalkozása volt, hogy mondjon ilyeneket, s felettébb érdeklődött, mihez mi fűződik a mindennapjaikban.
Csak a körvonalak kellettek neki, így sok szót a nekik fontosakról nem ejtettek. A fürdés közben kialakult, s az újig akár hetekig is ismétlődő töfögő kishajózás, vagy a samponos flakonokba, egyikből a másikba, s másikból az egyikbe való vízöntözés elmondható volt, de nem fedett semmit a valóságos fürdés tényéből, mert annak a kádba lépéstől a nagy pelenkába bugyolálással záródó kádból való kiugrasztásig minden mozdulata kötött és ismétlődő volt. Ahogy foglalatosságuk a játszótéren is pontosan kialakított rend szerint zajlott. Addig menően, kinek hol a helye a homokozóban, ki teheti rá a felépített várra az első füvet vagy virágot, s a várárokba hogyan, s a csaptól milyen szállítóeszközben kerül a víz.
Ha rágondolt, hogy az óbudai asztalon a fia tányérja alá minden étkezésnél oda kellett hogy kerüljön a két Párizsban vásárolt alátét egyike, vagy a léggömbös mackó, vagy a vitorlázó, de ha a léggömbös, akkor annak a pirosa a tányér fölül ki kellett hogy látszódjék, arra rá lehetett nevetni, nem szívesen képzelte el, mit tudna tenni, ha életterüknek ez a jól elképzelt cseréje nem talál részéről jó fogadtatásra.
Ezerkilencszázkilencven karácsonyát két nappal megelőzően költözködtek. Tovább nem várhattak, s addigra a lakás többé-kevésbé el is készült. Addigra a szomszédok már minden kis javíttatást elvégeztettek az embereivel, akiknek jól jött tőlük a napi zsebpénz, meg az, hogy ő csak naponta, kétnaponta egyszer jelent meg, s akkor se maradhatott többet a rájuk nézésnél. A vállalkozót a közeledő karácsony nem ijesztette, nem ő készült a Szentestére egy épphogy felszáradt parkettakencés lakásban, s az meg kifejezetten jól érintette, ha az emberei kicsit mellékerestek az ő túl nem fizetett óradíjainak.
Bence még Óbudán ebédelt, s a délutáni alvásával kezdte meg zuglói életét. Amíg aludt, szeretett tárgyaiból kialakította körülötte megszokott környezetét. Amint felébredt, ette az uzsonnáját, mintha mi se történt volna. S a játszótér felé közeledve megállt minden kertes ház előtt. Estére jól elfáradt és hamar elaludt, s akkor ő, a csomagokból az utolsó játékait is kirakva, már csak a karácsonyfára gondolt, amin égni fognak a gyertyák.