NAPÚT 2009/7., 37–38. oldal
Tartalom
Konczek József
Szerdahelyi István
Óbuda. Egy emlék, egy hely… S talán egy ötlet, hogy Óbudán legyen…
E jelzésszerű szavakkal – emlékfelelevenítésre sarkallottunk többeket: egy kedves hely, egy volt esemény megidézésére, vallomásra, és… akár ötlet is születhet: mi lenne érdekes, szellemes, emlékezetes Óbudának (és Békásmegyernek), valami, ami ezután valósulhatna meg?
Papp János
Két helyet is ismerek Óbudán, ahol működik a „genius loci”, a „hely szelleme”. Az egyik az Óbudai Társaskör, a másik az Aquincumi Romkert. Bármelyikhez vezérel jósorsom, akár fellépőként, akár nézőként, szemlélődőként, kicsit elvarázsolódom. Szerencsére feltölt és nem gátol, ha éppen színészként vagy rendezőként vagyok jelen. A társaskör európai rangú művészi eseményeit „beisszák a falak”, a romkertben pedig a kövekből „árad a múlt”. Nem tudok erről a két helyről nem patetikusan szólni. Mennyi élményt, töltést kaptam tőlük! És azoktól, akik szakértelemmel és hittel teszik a dolgukat a „minden nap ünnep” hétköznapokon!
Tizenkét éve már, hogy az Aquincumi Költőversenyre beküldik pályaműveiket nagyszerű „játszótársaim”, a költők. Buzgólkodásuk és a hely szelleme ihletett két évvel ezelőtt az alábbi sorok megírására:
Előszó a X. Aquincumi Költőversenyhez
Az itt a kérdés (félve teszem föl),
Hogy lehet az, hogy poéta-verseny,
Verset utáló, prózai korban
Tíz nyarat él meg e zord romokon?
Tán, hogy a verset rendre beküldő
Isteni szerzet, mind aki költő,
Azt hiszi, akkor jut csak a mennybe,
Hogyha a földön sorra leírja,
Mit neki néha Istene diktál?
bdquo;Oktalan elmék!” - véli a józan.
Ám, akit így vert emberi sorsa,
Tudva reméli: védi az Isten
Azt, ki a verstől részegedett meg!