NAPÚT 2009/7., 38–39. oldal
Tartalom
Papp János
Szörényi László
Óbuda. Egy emlék, egy hely… S talán egy ötlet, hogy Óbudán legyen…
E jelzésszerű szavakkal – emlékfelelevenítésre sarkallottunk többeket: egy kedves hely, egy volt esemény megidézésére, vallomásra, és… akár ötlet is születhet: mi lenne érdekes, szellemes, emlékezetes Óbudának (és Békásmegyernek), valami, ami ezután valósulhatna meg?
Szerdahelyi István
Az én Óbudám. Valaha, húszéves fejjel, szinte mindennap kiutaztam ide a HÉV-vel. Igencsak messziről, a város másik végéből, s az út életem kockáztatásával is járt, mert a Filatorigát és Aquincum között, ahová igyekeztem, nem állt meg a vonat, s ezért egy kanyarban – akkoriban még kilinccsel nyithatók voltak a vagonok ajtajai – mindig ki-kiugrottam a robogó szerelvényből.
Szerelmes voltam, persze.
Apró, kétszoba-konyhás házak álltak errefelé, deszkapalánkkal körbevett kertekkel, egy-két szilvafával, szőlőlugasok levelei között átszüremkedő napsugarakkal. Földes utcák mentén csodálatosan óriási lapulevelek, csend, álmosan nyújtózkodó macskák.
A szerelmem, akiért az életemet kockáztattam, szigorú arcú hajógyári munkás gimnazista lánya volt. Ilyen emberek éltek errefelé, egyszerűen, de célratörően, a két szobájuk közül az egyikben még zongora is terpeszkedett. Akkoriban még nem olvastam – hiszen meg sem írta – H. H. Kelley „A vonatkoztatási csoportok két funkciója” című tanulmányát, s nem tudtam, hogy ez a zongora a hajógyári munkás apa „összehasonlítási vonatkoztatási csoportjának” státusszimbóluma, és a házuk felé baktatva nem dúdolhattam magamban – hiszen ez a dal sem született meg még – a „Kislány a zongoránál”-t, de olyan szerelmes voltam, hogy a kanyarban mindennap kiugrottam a robogó HÉV-szerelvényekből.
Manapság, a főiskola felé utazva, ahol tanítok, megint gyakran visz az utam errefelé. A Filatorigát után akkor se tudnék kiugrani, ha nem lennék roskatag hetvenes, hiszen az automata ajtók nyithatatlanok. A lány, akiért akkoriban az életemet kockáztattam, 1956-ban külföldre emigrált, eltűnt. S aztán minden eltűnt: ha kinézek a HÉV ablakán, panel-sorházakat és betonutakat látok. Kelley megírta „A vonatkoztatási csoportok két funkciója” című tanulmányát, de hol vannak a gyerekeiknek zongorát vásárló hajógyári munkások, hiszen hajógyár sincsen már. A „Kislány a zongoránál”-t pedig ma sem dúdolnám, hiszen giccs.
Az én Óbudám tehát úgy elillant, mintha soha nem is létezett volna. Ne tessék félreérteni, nem nosztalgiázni akarok. Ami az én Óbudám helyén áll, ott bizonyára ugyanolyan szerelmesek a húszévesek, mint amilyen én voltam akkoriban, csak másképp. Nem ugrálnak ki a HÉV-ből, hanem más őrültségeket csinálnak, olyasféléket, amikről én már nem tudok. A szüleiknek is ugyanúgy léteznek „összehasonlítási vonatkoztatási csoport” státusszimbólumaik, csak ezek nem zongorák, hanem számomra ismeretlen dolgok.
Nem Óbuda tűnt el. Én kezdek eltűnni ebből a világból.