NAPÚT 2009/7., 34–36. oldal
Tartalom
Kobzos Kiss Tamás
Konczek József
Óbuda. Egy emlék, egy hely… S talán egy ötlet, hogy Óbudán legyen…
E jelzésszerű szavakkal – emlékfelelevenítésre sarkallottunk többeket: egy kedves hely, egy volt esemény megidézésére, vallomásra, és… akár ötlet is születhet: mi lenne érdekes, szellemes, emlékezetes Óbudának (és Békásmegyernek), valami, ami ezután valósulhatna meg?
G. Komoróczy Emőke
Az én Óbudám… Jóllehet immár negyedszázada óbudai lakos vagyok, számomra ez a városrész még mindig inkább az irodalomban, a művészetben él. Voltaképpen kora ifjúkorom óta kötődöm hozzá: bár Debrecenben laktunk, iskolásként gyakorta nyaraltam budai nagynéném családjánál. Aquincum kedvenc kirándulóhelyeim közé tartozott, s Római-fürdőn is megfordultunk néhányszor. Középiskolásként – meghitt viszonyba kerülve Krúdy mesés világával – már megismertem, sőt bejártam a jellegzetes, kedves-titokzatos óbudai utcácskákat (Podolini, Reménység, Szellő, Szőlő, Selyem, Zápor utca, Remetehegyi út stb.), ahol Krúdy kedvenc hősnői, a csalfa és kacér „óbudai kisasszonyok” Szindbádra várva merengtek a szerelmen, avagy találkára tipegtek „az ódonságok városának” apró, titkos cukrászdáiba. A Kiscelli utcánál a férfifej formájú sarokkő – amely még a római korból maradt itt – intette a régi erkölcsök-szokások megtartására a randevúra siető ifjú lánykákat. Krúdy leírásában ismertem meg először az óbudai temetőt, amelynek romantikus találkahelyein már hiába várakozott az idősödő Szindbád a kecses-könnyed Szellő Szilviára – az egy fiatalember karján tovalibbent. Így a vén gavallérnak nem maradt más lehetősége, mint hogy a Bánat utcában öreg pedikűrös barátnéjának öntse ki szívét. A Sors jogos büntetéseként fogtam ezt fel – a sok-sok elcsábított ifjú leánykáért. A korai Krúdy-művek szecessziós világa (no és Ady Párizsa!) jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy hivatásomul a magyar irodalom tanítását válasszam…
1961-ben, az egyetem befejezése után férjemmel Győrbe mentünk, ahol 22 évet töltöttünk az irodalom megszerettetésével-megismertetésével (különböző középiskoláknál). Győr már akkoriban „nyugatias”, modern város lévén, figyelmem a jóval dinamikusabb, „korszerűbb” és lázadóbb avantgárd felé fordult. Óbudától ebben az időszakban sem szakadtam el: a ’60/70-es évek fordulóján gyakorta megfordultam Kassák Bécsi úti lakásában, ahol az idős Mester halála után (1967) második felesége, Kárpáti Klára sokat mesélt férje európai kapcsolatairól, hazai háttérbe szorítottságáról. Ekkor kezdtem mélyebben foglalkozni Kassákkal és a magyar avantgárd mozgalommal, aminek eredménye lett doktori disszertációm (1974). Azóta kutatok és publikálok e témakörben; a ’70-es évek végén az óbudai Fő téren a Zichy-kastélyban létrejött Kassák Múzeumban az idők folyamán hozzáférhetővé vált a teljes életmű.
1983-ban költöztünk fel Pestre. Az akkortájt kiépült óbudai Kaszásdűlő lakótelepen találtunk otthonra egy – a gyönyörű hegyekre néző – panelház X. emeletén (szerettük a „magaslati” levegőt!). Közel a Kassák Múzeumhoz, amelynek rendezvényeire, kiállításaira azóta is rendszeresen járok. Ekkoriban ismertem meg Óbuda másik arcát: a szigorú, „konstruktivista” építkezési módot, a kiterjedt lakótelepek (Kaszásdűlő, Aquincum, Római-part, Vörösvári út stb.) világát. Bármi legyen is a véleményünk ma már a panelházak „lakhatatlanságáról”, a késő Kádár-korban (’70/80-as évek) egy „nagyvárosiasnak” tűnő életformát kínáltak, s a vidékről feláramlott százaknak-ezreknek (köztük a mindig kispénzű humán értelmiségnek!) tűrhető és élhető otthont biztosítottak.
Krúdy és Kassák látszólag többmérföldnyi távolságra vannak egymástól; s lám, Óbudán mégis találkoztak! Mindketten a magyar vidék „porából” érkeztek az irodalmi életbe (Nyírség, Érsekújvár); megtapasztalták a „maradandóság” mozdulatlan állóvizét. Ugyanakkor idegennek érezték a kapitalizálódó nagyváros nyüzsgő pénzvilágát, az emberi személyiséget uniformizálni akaró jellegét. Csak a megoldáskeresés iránya volt különböző: Krúdy nosztalgikusan a még „emberszabású”, természetközeli múltba vágyott vissza; Kassák viszont előretekintett – némileg utópisztikusan – egy jövendőbeli „közösségi”, az emberi öntudatra és önkiteljesítésre épülő demokratikus társadalom felé. Mindkettejük álma irreleváns, illuzórikus a mára kialakult valóság-viszonyok között. De ez nem von le értékükből és fontosságukból.
A jelenkori Óbuda is sok felfedeznivalót rejteget szellemileg-lelkileg nyitott lakosai számára. Változatos, gazdag kulturális élete részint a tradícióban, részint a modernitásban gyökerezik. Az Óbudai Társaskör zenei és irodalmi rendezvényei évtizedek óta őrzik és ápolják egy magas szintű polgári kultúra ízlés- és hagyományvilágát; közönsége jórészt az igényesebb középosztályból verbuválódik. Országszerte híres zeneiskolája a Kodály-módszerre építi a népzene – népköltészet, modern zene – megzenésített költészet oktatását, a kultúra iránt fogékony nemzedékeket bocsátva ki falai közül. A Társaskör közelében a Lajos utcai Óbudai Galéria, távolabb az Óbudai Művelődési Központ (OMK), amely értékes tárlataival, sokrétű ismeretterjesztő előadásaival, politikai vitaestjeivel a művelt középpolgári réteg szélesebb körű tájékozódását segíti. A felújított, rendbe hozott Fő tér a régi gyönyörű városházával, az Óbudai Nyár híressé vált rendezvényeivel, a Zichy-kastély múzeumi kiállítótermeivel, pincegalériájával, kicsit távolabb a Varga Imre szobormúzeummal, illetve a választékos éttermek, kisvendéglők sokaságával, melyek egyike-másika irodalmi estek, költőtalálkozók színtere – mind-mind az itt zajló eleven, polgáriasult életformáról tanúskodik. A Flórián tér pedig a maga római kori kőtárával, szoborparkjával, viszonylag modern (de még nem szupermarketszerű!) üzletközpontjával, háta mögött a régi értelemben vett valódi piacával mind az urbánus, mind a „vidékiesebb” ízlésű emberek számára otthonos környezetet, választási lehetőséget kínál.
De a természetjáró életformához is sok lehetőséget biztosít ez a városrész. Csodálatos panorámát nyújtó hegykoszorú övezi: az Üröm-, a Csillag-, az Ezüst-, a Testvér-, a Remete-, a Tábor-hegy s a Hármashatár-hegy szebbnél szebb kirándulóhelyeket rejteget (annak ellenére, hogy egyikük-másikuk hegyoldala már új építésű „csoda-palotákkal” zsúfolt!). A Kiscelli lejtő tetején az egykori templombelső terében rendezett alkalmi kiállítások, a Kiscelli Múzeum gazdag képtára számtalan turistát vonz ide. Az Óbudai-sziget kellemes, parkos részei, játszóterei üdítő pihenést, szórakozást kínálnak kicsiknek és időseknek egyaránt. Az évente megrendezett Sziget Fesztivál ma már nemzetközi hírnevű. A Duna-part, a Római-fürdő, Csillaghegy és Pünkösdfürdő jól kiépített strandjaival a helybelieknek s a kirándulóknak üdítő „menekülési” lehetőséget kínál a belvárosi forgatagból, a zsúfolt tömegközlekedés fullasztásából. Ugyanakkor a szentendrei HÉV – mint immár évszázados, jól kipróbált „kisvasút” – percek alatt „berepít” a budai városközpontba (a Vár és környéke).
Óbuda ma is a középrétegek, a középértelmiség szellemi igényeihez, mérsékelt anyagi lehetőségeihez igazodó városrész (jóllehet a lakótelepeken egykori munkások tömegei is élnek, rájuk is inkább a „polgáriasuló” törekvések jellemzők). Nem véletlen, hogy a III. kerületnek a rendszerváltás óta folyamatosan polgári önkormányzata van. Itt azok érzik jól magukat, akik idegenkednek a pesti nyüzsgéstől-tülekedéstől, a csillogó-villogó új bankcsodáktól, de a lepusztult belvárosi bérházaktól is; akik még ragaszkodnak az egyszerűbb, tradicionális értelemben vett harmonikus, kiegyensúlyozott életvitelhez, s nem vetik bele magukat a pénzért, korlátlan lehetőségekért folyó mértéktelen hajszába. Itt a régi és az új (lakótelepi) templomok minden ünnep- és vasárnap (még ma is, vagy már újra?) megtelnek; a „kábszeresek”, a züllött csavargók szubkultúrája mindmáig nem roncsolta szét az ifjúság lelkületét. Óbuda jelenkori, elidegenült világunkban is az „emberszabású”, emberhez méltó élet egy kis szigete maradt.
Szeretek itt lakni; mert ennek a városrésznek még lelke van.