NAPÚT 2009/7., 33–34. oldal
Tartalom
Kertész Ákos
G. Komoróczy Emőke
Óbuda. Egy emlék, egy hely… S talán egy ötlet, hogy Óbudán legyen…
E jelzésszerű szavakkal – emlékfelelevenítésre sarkallottunk többeket: egy kedves hely, egy volt esemény megidézésére, vallomásra, és… akár ötlet is születhet: mi lenne érdekes, szellemes, emlékezetes Óbudának (és Békásmegyernek), valami, ami ezután valósulhatna meg?
Kobzos Kiss Tamás
Óbuda, Óbuda… Lábod ide-amoda! Debrecen szülötte vagyok, de Óbudán értem férfivá, s íme, hajam is itt deresedik már.
Idestova 25 esztendeje ide köt a hivatásom, néhány éve állandó bejelentett lakásom is.
A nagy dózerolások idején, a hetvenes években még keveset jártam errefelé, de később már közelről láttam – munkahelyem, az Óbudai Népzenei Iskola a Nagyszombat utca és a Végvár utca sarkán van – Újlak kaotikus metamorfózisát.
Büszke vagyok Óbudára. A gazda büszkeségével mutogatom külföldi barátaimnak a csaknem kétezer éves amfiteátrumot. Elszomorodtam, mikor körbevették autóparkolóval, és néha elgondolkodom, mit kezdenének vele a bécsiek – ha lenne nekik ilyen…
Gyakran sétálok fölötte, a hegyoldalban, a példamutatóan gondozott rezervátumban, ami a kis kápolnától a Kiscelli kastélyig tart (legutóbb, az évnyitó értekezlet után, munkatársaimat is elvittem oda – hiszen a „pedagógia” szónak köze van a lábhoz, a sétához…). Fél óra alatt körbe lehet járni, és mennyi szépet lát az ember! Vagyis látna, ha járna ott, de szinte sohasem találkozom senkivel. Ennek persze örülhetnék is, de olyan önző nem vagyok, hogy ne kiáltsak most is: „óbudaiak! ha egy kicsit el akarjátok felejteni a rohanást, a zajt, a bűzt, de csak egy félórátok van, gyertek ide!”
Mikor a kápolnához érek – Parcz Feri költő-álomtulajdonos barátom mutatta meg nekem sok évvel ezelőtt, akkor szerettem meg ezt a helyet –, mindig eszembe jut régi rögeszmém: tán mégis valahol itt van Árpád fejedelem eltemetve! Ez lehet, csakis ez lehet az a hely, amiről Anonymus így ír:
„Az Úr megtestesülésének 907. esztendejében Árpád vezér elköltözött ebből a világból. Tisztességgel temették el őt egy kis folyónak a forrása felett, amely kőmederben folyik alá Attila király városába. Egyszersmind ott a magyarok megtérése után a Boldogasszony Szűz Mária tiszteletére egyház épült, mely fejérnek hívatik.”
Jó, tudom, mások meg máshová képzelik – legalább képzelik, mert a hivatalosak már nem is képzelnek el semmit sehova, hol van már Zolnay Laci bácsi (áldott legyen az emléke) lelkesedése, mikor az Árpád híd közelében Árpád sírját vélte megtalálni?… Kiss Károly riportjára emlékszem a Magyar Nemzetben, a hetvenes évek közepén.
A görbe Kecske utcán még mindig jó végigmenni, bár már eltűnt az a ház, amelyik bármelyik erdélyi falucskában is meghúzódhatott volna, lakóival együtt… Vele szemben makacsul tartja magát egy csodás kis kertes lak, bár – gyanús jelként – a „Péterfia” névtábla már eltűnt (nekem Debrecenből ismerős ez a név, a ház is mintha onnan menekült volna a nagy bontások elől).
És persze a Magyar Művészeti Akadémia, a Várból kimentett kövekkel a homlokzatán. Tag vagyok már én is ott, tiszteleti. Hány jó este emlékét őrzöm! Micsoda jó társaság jár oda hétről hétre!
Ha messzebb is mehetek, megyek a Hármashatár-hegyre. Nagyon szeretem.
És Gercse újraépített templomát, ahol egyszer (még a múlt évezredben) Sinkovits Imrével emlékeztünk… Fejünkre hó hullt, még nem volt mennyezet… De a kő marad… Rég volt…
De beszélnem kell még egy álmomról. Óbudán valaha színház is volt, ma nincs egy megfelelő méretű hangversenyterem, kiállítóterem.
Építeni kellene egy szép nagy házat, méltót a több ezer éves Óbudához!
Én ezt a Flórián térre álmodom. Olyasmi lenne, mint a sziklatemplom Helsinkiben, nagy része a föld alatt. Abban a földben, ami biztosan sok mindent rejteget még. A földből kiemelkedő része jótékonyan takarná a (mint hallom) európai pénzből megújuló szalagházat. Talán erre az épületre is adnának pénzt előbb-utóbb…
Koncertterem, kiállítótermek, talán a két művészeti iskola is benne lenne.
Hát ez az én Óbudám, kis hazám, meg az álmom.