NAPÚT 2009/6., 113–117. oldal
Tartalom
Mirnics Zsuzsanna–Heincz Orsolya
Az Elérhetetlen keresése
Németh István Péter
Tűnődés gyilkos gyermekekről
Halálművészek hétköznapjai
Csáth Géza novellái
Aligha lehet egy íróról méretesebb ostobaságot állítani, mint hogy „megelőzi korát”. Korát nem előzi meg senki, legföljebb az utókor egyes tagjai többször nyúlnak vissza hozzá, mint másokhoz, és az ő nyomdokain lépnek tovább. Van író, aki talál magának afféle arkhimédészi pontot, amelyre helyezkedve kísérletet tesz a világ kimozdítására. Ha megelőzné korát, egyúttal kiszakadna korából és kötelékeiből, valójában éltető gyökereit veszítené el.
Csáth Géza talált-e magának efféle arkhimédészi pontot? Alighanem talált. Kiszakadt-e Csáth Géza kötelékei, éltető gyökerei közül? Dehogy szakadt! Legföljebb némiképp messzebbre voltak képesek „elburjánzani” ezek a gyökerek.
A családi háttér mint élményforrás, mint kibocsátó fészek, szinte kötelező jelleggel kapcsolódik a XIX. századvég íróihoz. Csáthnál azonban ez az eredeztetés aligha állja meg a helyét, csak kevéssé van jelen írásművészetében akár az útnak indító kisváros (Szabadka), akár a forgatagos nagyváros (Budapest). Arról pedig, hogy a hasonlóság felismerhető helyszíneit vagy figuráit teremtené meg, szó sincs. (Mint például Kosztolányinál az Aranysárkányban vagy a Pacsirtában találhatunk hasonlóságot a környezet alkotó személyeivel és elemeivel – pedig Kosztolányi az unokabátyja, barátja és írói példaképe Csáth Gézának.)
Az otthon kibocsátó és visszahívó erejénél fontosabb Csáth Géza számára a maga teremtette műveltség. Nemcsak csodagyerek, de sokoldalúságával is kitűnik. A művészetek több ágában is jártas, tehetséges festő és zenész, sőt a zenekritikában is maradandót alkot. A művészetet tehát belülről és kívülről egyaránt ismeri, elmélyülésre és távolságtartásra egyaránt képes. Legkorábbi írásai éppen a zenekritikák, tehát a művészeti bírálat korábban bontakozik ki, mint maga az alkotói tevékenység. Ez a sorrend, ez a fordított(nak tűnő) logika azonban nem válik kárára sem a kritikusnak, sem az alkotónak.
Csáth könnyen és igényesen ír. A könnyedség azonban nem föltétlenül velejárója az igényességnek. E két erény szerencsés ötvözetét megőrzi novelláiban is. Sőt! Alig akad a XX. század első évtizedében magyar prózaíró, aki olyan hiteles párbeszédeket tudna leírni, mint Csáth Géza. Nem esik a valóságot hajhászó népieskedők hibájába, mint időnként Móricz, de még Németh László is, és nem válnak párbeszédei íróasztalnál kiosztott szerepfelmondásokká, mint időnként még Babitsnál is. Nyoma sincs továbbá annak az anekdota-népiességnek, annak a „balladás ízeskedésnek”, amelyik a Mikszáth-hagyományból nőtt ki és maradt meg – még ha nem is személy szerint maga Mikszáth a ludas ebben. A beszélt nyelvnek olyan középarányosát képes megteremteni, következetesen végigvinni, amelyikben nem érezzük a bántó eltérést az irodalmi nyelvtől, de az írói kimódoltságot sem.
Harmincegy év adatott mindössze élnie Brenner Józsefnek, az embernek, Csáth Gézának, az írónak jóval kevesebb. Mintha érezte volna (bizonyosan érezte!), hogy sem matuzsálemi kort, sem szabályos életutat nem fog befutni. Feltűnően korán indult pályája. Nem erőltetett magára választási kényszereket: írt művészetkritikát és szépirodalmat, mindkettőt magas szinten, az eredetiség bélyegével. Nem akart írásaiból megélni, a szegénység és a kiszolgáltatottság helyett az önállóságot és a (lehetséges) jómódot választotta: orvos lett, pszichiáter, elmeorvos. Őrültek közé vágyott, az őrültek agytekervényeibe és mozgatórugói közé akart betekinteni. És közben írni, azt, amit ott látott, de főként, amit abból a maga számára hasznosítani tudott. Az orvos, aki ír – az író, aki gyógyít! Kortársai (és az utókor is jócskán) egyrészt az egyik motívumot nem tudták megbocsátani neki, és poéta doctusnak titulálták (ami szemükben a vérszegénységet, összeollózást, műviséget jelenti), másrészt a másik motívumot, és dilettánsnak titulálták (ami a hiteltelenséget, a művészi kívülállást jelenti, valójában az irigységet, amiért „a dilettáns” elkerüli a nyomort és az irodalmi élet belharcait).
Csáth Géza aztán hamar kifogta a szelet ellenfelei vitorlájából! Morfinista lett, megkívánta, meghódította „az élvezetek csúcsát”, a földi paradicsom és a földi pokol szomszédosságát, majd hamarosan képtelenné vált, hogy megszabaduljon ettől a hódításától. Csáth azonban még ezt a farkasvermet is a maga hasznára fordította, a magyar irodalomban egy évszázadon át senki olyan megdöbbentő (már szinte meggyőző) hitelességgel nem képes ábrázolni a morfium gyönyörűségét, mint ő. Csáth, az író nem züllik le erkölcsileg (ekkor még), érzékei sem tompulnak el (ekkor még), nem is igyekszik valamiféle álszent logikával ellenkezőjére magyarázni a világot: a morfium számára nem kábító szer, hanem élénkítő szer, a világ kitágításának, élvezésének és megértésének eszköze. Aki tíz éven át él morfiummal – jelenti ki Csáth határozottan –, ezalatt húszmillió év élvezetét és tapasztalatát szívja magába. Az orvos is megszólal ugyanakkor (vagy talán a tűzzel játszó, önértékeit ismerő és féltő ember?), az állandó felügyeletet, az orvosi ellenőrzést és a jó testi kondíció fontosságát hangsúlyozza a morfinistának. A kábítószer (nevezzük akár ajzó-, akár élénkítő szernek) mindenképpen kábítószer, a testi-lelki rombolás egyik „csúcsragadozója”, ez száz év alatt (valójában ötezer év alatt) semmit sem változott. Elgondolkoztató azonban, hogy Csáth Géza nem csupán az önmegvalósítás pillanatnyi többletét, a fokozott szellemi érzékenység élményét hangsúlyozza, hanem azt a szándékát, hogy mindezt megörökítse, hogy mindezt testi-lelki-szellemi kalandként az olvasó számára is élvezhetővé tegye. Két dolgot azonban le kell szögeznünk: nem azért fordult Csáth Géza a morfium felé, hogy elapadó-elakadó írásművészetét „mímelt szeszekkel” újra megpezsdítse, tehetsége aligha hozható összefüggésbe a morfinizmussal. A morfiumról írott néhány írása – mint erről már volt szó – a téma magyar irodalmi csúcspontját jelenti, később azonban, a testi-szellemi hanyatlás és a morfiumfüggőség idején semmiféle segítséget nem jelent a morfium az író menekülésében. A másik megjegyzés inkább az orvos-etikus nézőpontja: soha senkinek nem ajánlja, hogy maga is megkísérelje a fehér por élvezetét. Ez az óvatos önzés nemcsak azt sugallja, hogy a valódi élvezet nem importálható, hanem azt a magatartásmintát is, amely szerint: „én megjártam a poklot, mennyei élmény volt, de ti ne próbáljatok utánozni!”
Csáth Géza novellát írt, rövid novellákat, nem rövidre fogott kisregényeket, nem hömpölygő elbeszélést. A regény pedig mintha egyenesen idegen lett volna tőle. A regény – sugallja a szellemtörténeti irodalomszemlélet – a kiegyensúlyozott és harmonikusan fejlődő társadalmi korszakok irodalmi vetülete, a novella a maga töredékességével és részletekre fókuszáló erejével a „türelmetlen és késlekedő” időszakoké. A magyar társadalomfejlődés bizonnyal megkésett volt Nyugat-Európához képest, a magyar regény tehát aligha jöhetett volna létre bármikor a(z irodalom)történet folyamán. Harmonikusabb volt és eredményesebb ez a fejlődés a kelet-európainál (a román, orosz, de még akár a lengyelnél is!), velük szemben tehát virágzó regényirodalommal kellett volna rendelkeznünk? Ha volt a magyar társadalomfejlődésben dinamikus időszak, az éppen az 1867 és 1914 közötti fél század volt, vagy a látványos külszín mögött a megoldatlan gondok sötét veszedelme éppen abban mutatkozott meg, hogy hiányzott az átfogó és vállalható társadalomkép? Egyik felfogást sem érezzük ma már elfogadhatónak vagy meggyőző erejűnek (a gondolkodó fők a maguk korában sem érezték annak!). Az azonban kétségtelen tény, hogy a magyar novella soha olyan gazdag termést nem hozott, olyan bőséges sokszínűségben nem tündökölt, mint a jelzett korszak második felében. És az is igaz, hogy e tündöklésnek egy sor társadalmi oka (magyarázata, sugallata) volt, hogy csak a sajtó látványos hatalomszerzését, a megnövekedett és megváltozott összetételű olvasóközönséget, valamint az író-újságírói szakma térhódítását említsük.
Csáth Géza esetében aligha ad mindez magyarázatot arra, miért teszi ki irodalmi tevékenységének zömét a novella. Széles körű és átfogó műveltsége kellő társadalomkép megszerzéséhez segíthette volna, a publikálás nem volt számára kenyérkereső, napi kényszer. Bizonyára alkotás-lélektani szükségszerűség volt számára a novella, a rövid műfaj, amellyel a lélekábrázolás határköveit, a bejárható út fordulóit jelölte ki. Nem érezte feladatának a meghódított területek körbejárását és részletes pacifikálását, csak a lehetséges végpontokat vagy a továbbhaladás irányát jelölte meg, esetleg éppen azt: erre nincs tovább, itt a semmi következik.
Őrület, kábítószer, halál – ezt hozta magával élmény- és tapasztalatként az orvos, az író. Vagy inkább arra döbbent rá, hogy mindhárom jelenség arcátlan természetességgel képes jelen lenni az életben? Hogy az őrülethez ugyanolyan logikus tettek és utak vezetnek, mint a művészethez, az emberi nagysághoz és gonoszsághoz, vagy a teljesen közönséges és érdektelen sorsokhoz? Hát akkor hol a különbség? Csak az út végén derül ki, vagy mindenki más tévelygő bolond, csak a hős halad az egyenes és egyedül célhoz vezető úton? Az őrültek helye természetesen a nekik elkülönített házban van, ami „világ a világon kívül”, de ide nem a tragédia vezet, hanem éppen ez az egyenes út. Mert ha a halott fiú szomorú szemű, fekete kutya képében él tovább és bújik ki az élet gonosz törvénye alól, akkor azt ugyanúgy kell szeretni, mint amikor még gyermekként élt és senyvedett a betegágyban. A kutya élete ugyanolyan drága, mint a gyermeké, megvédeni és megbosszulni való (A fekete kutya). A Vass fiúk persze szintén bolondok, egy kertet hordoznak magukban, amelyet ők maguk meg is találnak, fölkeresnek évtizedek múltán is, de más akkor sem lelhet rá, ha a fiúk elárulják a kert titkát. Dehogy zárják őket bárhová, sem külön házba, sem börtönbe – ők zárták magukat életfogytiglan a maguk kertjébe (A varázsló kertje).
Ami pedig a halált illeti, Csáth ezt is karnyújtásnyira megközelíti, vagy inkább magához engedi. Sőt! Mi az, hogy sőt!? A meghalás is része az élet folyamatának, sőt a halott ember is része alkalmanként az emberi társadalomnak. Még ha tárgyként is, még ha exszemélyként is. A hátborzongató pedig mindebben az, hogy semmi hátborzongató nincs benne. Az iszonyatos természetesség. A természetesség nem föltétlenül az őrültek vagy a gyilkosok világában közelíti meg karnyújtásnyira a halált, hanem a tökéletesen normális emberek tökéletesen normális, hétköznapi viszonyai között. A nélkülöző, idős férfi eladta csontvázát az egyetemnek, hogy a medikushallgatók tanulmányozhassák mintaszép forgóit és csigolyáit. Apja halálának hírére hazaérkezik a külföldön élő, módos fiú, és megveszi (valójában: visszavásárolja) apja csontvázát. Az apa és a csontváz (egyszerre) meghökkentő és kínos azonossága kegyeletet, kegyeletsértést, fekete humort és roppant alkalmatlanságot kelt, amint a fiú hóna alatt apja csontvázával igyekszik hazafelé a népes fővárosi utcán (Apa és fiú).
Trepovnak, a cár szadista rendőrminiszterének még ilyen kései törődés sem jut osztályrészül, a demokratikus érzelmű segédboncmester (micsoda beosztás!) többször is alaposan felpofozza a gyűlölt nagyember elhitványult holttestét. Az élő és a holt személye és szerepe itt is egybeolvad, az élő iránt érzett indulatokat a halotton vezeti le a megfélemlített kisember (Trepov a boncasztalon).
„Ha szép és egészséges gyermekeknek korán meghal az apjok, ebből rendesen baj származik.” Rendesen – igen! De a „baj”, ami származik, akkor lesz hátborzongató, ha a szép és egészséges gyermekek a következő, logikus lépésként az anyjukat is megölik. Tudományos kísérlet tárgyául szemelik ki és kínozzák saját magukat, aztán egymást, aztán állatkínzásra „szakosodnak”. A szomszéd lány, miközben ütlegelik, „már telt szájjal kacag” – nyilván örül a kísérlet sikerének. Csak éppen ajándékot kért (édességet vagy virágot), a fiúknak csak éppen nem volt pénzük, anyjuk „úgyse adott volna”, kézenfekvő megoldásként két késszúrással megölték. A szerzett pénzen ajándékot vettek a kacagó lánynak (édességet vagy virágot), „és elsiettek az iskolába”. Gonosz lélek, romlottság, nagy szenvedélyek – ugyan! Vagy inkább: gyermeki szeretet, „anya csak egy van”, lelkiismeret – ugyan! Apró napi semmiségek, amelyek gáttalanul sodorják a végrehajtót (Anyagyilkosság).
A kútásás veszedelmes mesterség, még ha olyan, módját megadó sváb faluban történik is, mint Piliscsávoly. A föld omlik – szépen, lassan, a falusiak gyülekeznek és sajnálkoznak – szépen, lassan, Mayer Lőrinc kútásómester pedig megfullad a beomló kútban – szépen, lassan. A halál odatelepszik a tettre kész és bátor emberek közé, és elragad egyet közülük. És senki semmit nem képes tenni ellene, mert a halál erősebb, de még inkább, mert a halál tudja, mit akar. És iszonyatosan ostoba. A falusiak szeme láttára hány fittyet minden mentő kísérletnek, jó szándéknak, próbálkozásnak (A kút).
Az erőszak, az önbíráskodás, az állat- és emberkínzás búvópatakként bukkan fel más Csáth-novellákban is. (Csak nem ezt hozta örökségként magával a szülői ház idilliumából Brenner Jóska? És hogy volt a szegény kisgyermek – Kosztolányi Dezső – panaszaiban: „A rút varangyot véresen megöltük”?) Szóval, a gyerekek (fiúk, lányok, szép egyetértésben) hóhérosdit játszanak a padláson. A kis Emmát kezdetben körülrajongják, aztán megbüntetik. Természetesen felakasztják. Kis leánypajtásai lefogják, az egyik fiúcska húzza lefelé a csigán át a kötelet, a másik fiúcska húzza lefelé a leányt. És közben öleli kedvére-keblére, először életében. És – ő még nem tudja – utoljára. A kislány megfullad, ezt akarták, vagy valami hasonlót. Játékot, büntetést, egy darabka felnőtt világot (A kis Emma).
Elég. Elég volna, de hát… Vagy mégis megelőzi korát? Ne mondjunk ítéletet. Az íróra ne. Csáth Géza azt rögzíti mindössze, hogy a természet hívása (ha tetszik: „a vadon szava”) milyen könnyedén érvényesül az ember évezredes beidegződésével szemben is. Hogy erkölcs, hagyomány, érzelmek mennyire gyengék és törékenyek az erőszak vonzásával szemben. Szó sincs pedig az „erőszak arroganciájáról” (amire manapság olyan szívesen hivatkoznak a szociológusok), se megfélemlítésről vagy fenyegetésről. Porszemként röppennek el a megdönthetetlennek hitt bástyák és erős várak. Alig két év múlva tombol a világháború…!
És még egy történet! A morfinista orvos, aki már nem bírja elviselni lelki leromlását és testi szégyenét, egy őrült (vagy az utolsó józan?) pillanatában megöli egyetlen támaszát, aki látta nagyságát, végigszenvedte törpévé silányulását: a feleségét. A gyilkost elfogják, de börtön helyett az őrültekházába zárják. A férfi ismeri ezt a környezetet, könnyen megszökik. Útját a beteg őrültek közül az egészséges őrültek felé veszi, az újonnan szabott országhatáron idegen fegyveresek tartóztatják fel. Elfogni még egyszer – soha! Inkább a cián! Ott hal meg a frissen kreált magyar–jugoszláv határon. A tettes és az áldozat, az őrült és a gyilkos neve: Brenner József. Élt harmincegy évet.
Lukáts János