NAPÚT 2008/5., 104–108. oldal
Tartalom
Eduardo Galeano
A lázálom joga • Felhívás a röpülésre
A csupasz lábú farkas
Julia Franck
Délibába
(Regényrészlet)
Súlyos felhők csüngtek a sekély öböl fölött, hajókürtök tülköltek, egymás szavába vágva. Fönt a városban aranyló fénnyel sütött ki a nap, hosszú árnyékokat vetve. Épp csak beköszöntött a reggel.
– Gombászni megyünk – jelentette be Helene ezen a szabad vasárnapján, amit ismételt kérésre kapott csak meg a gyerekre való tekintettel, és összepakolta a kosarát. A mainál kedvezőbb napot nem is választhatott volna, tegnap még esett és éjszaka telihold volt. Vasárnaponként ugyan a fél város az erdőbe indult, de Helene jól ismerte a környéket, ő majd megtalálja az elhagyatott tisztásokat. Egy törülköző, két kés, egy újság, hisz a gombáknak nem szabad egymáshoz ütődniük, összedörzsölődniük a kosárban.
Vonattal mentek ki Messenthinbe, és hamar maguk mögött hagyták a zsúptetős, favázas házacskákat. Helene tudta az utat az erdőbe. Sűrűn sorakoztak egymás mellett a lucfenyők, majd bükkök és tölgyek furakodtak a helyükre. A levegő hűvös volt. A közeledő ősz illata érződött, gombák és nedves föld szaga. Sima és itt-ott már megbarnult bükkfalevelek, száraz kicsi tölgyek. Helene ment elöl, gyors léptekkel haladt, jól ismerte az erdőt és a tisztásokat. Éhes volt, ami nem éppen a legideálisabb a gombászáshoz. Pillantása a bozótot, az aljnövényzetet kutatta, ez itt túl sötét, az ott túl száraz, mélyebbre kellett hatolniuk, oda, ahol még méhek ülnek a fatörzseken, hogy felmelegedjenek – lassan mozdulnak, a hajnal hűvöse megdermesztette őket.
– Anya, várj meg, túl gyorsan mész. – Peter már legalább húsz-harminc lépésnyire lemaradt mögötte. Helene egy pillanatra hátrafordult, fiatal a fiú, fürge lábú, most ne álmodozzon. Folytatta az útját, letört faágakon gázolt át, gallyak roppantak a lába alatt. A taplógombát nem szerette, nőjön csak tovább a korhadt fatuskóin, ment tovább, ízletes vargányát keresett és barna tinórut. Fény tört át a fák között, kissé távolabb zöld füvet pillantott meg, egy aprócska rét sovány, finom zöldjét, ott lesznek, ott kell lenniük, ott találni fog egyet, kettőt, az egész tisztást le akarta tarolni. Futásnak eredt és már alig hallotta Petert, aki messze mögötte botladozott kiabálva. Ott egy! Húsos, petyhüdt kalapja volt, barna, hát nem kimondottan az, ami egy ilyen reggelen várható lett volna. Talán nem esett egész éjjel és nem volt telihold? Hisz a késői harmat cseppjei még most is ott ültek némelyik fűszálon. Egyetlen eshetőség maradt csupán, valaki már járt itt előtte és kifosztotta az ő erdejét, letarolta az ő tisztását. Helene megállt, kifulladva nézett körül. Az az ág ott, nem frissen törték le?
– Várj meg – kiáltotta Peter, aki még akkor sem érte el a tisztást, amikor Helene sarkon fordult és továbbindult a bozótosban. Nem várta meg, csak lassabban lépkedett. Kutyaugatást hallott, távolról jött, aztán éles sípszót, majd még egyet. Csak nem vadászik az erdész vasárnap? Vadnyúl rókagombával, eszébe jutott a finom nyúlpaprikás, amit egyszer régen Wilhelmnek készített. Kéne egy puska. Rókagomba, vagy inkább tinóru, vargánya. A földet fürkészte, egészen kiguvadt a szeme, majd’ kiugrott a helyéről. Egy légyölő galóca, feszes kalapú, üde és duzzadó, képeskönyvbe való. Ment tovább, Peter mindig valahol mögötte. Elérték a síneket. Orrfacsaró bűzt hozott feléjük a szél. Dögszagot, vizelet és ürülék szagát. Nem messze tőlük marhaszállító szerelvény vesztegelt a nyílt pályán. A rozsdás vagonok teljesen le voltak zárva. Helene elindult a sínek mentén, Peter utána. Aztán a távolban észrevett egy rendőrt. Alighanem leállhatott a mozdony, a marhák megsínylették a hosszú szállítást. Kutyaugatás hangzott fel, és Helene csak annyit mondott: – Gyere.
Elindultak vissza az erdőbe. Meg kell kerülniük a marhavagonokat, jó nagy ívben, hogy ne kelljen beszívniuk a szagot és ne fussanak bele a kutyákba.
– Miért rohansz így, anya?
Peter talán nem érezte a bűzt? Helene öklendezett, a száján át lélegzett, legszívesebben nem is vett volna levegőt, csak rohant, ágak reccsentek, törtek, az arcába csaptak, védelmezőn a szeme elé emelte a karját, korhadt gallyak roppantak a lába alatt, iszamós lett a talaj, Helene megcsúszott, egy gomba, alighanem csak egy kesernyés tinóru, de ő nem akart megtorpanni, nem akart lehajolni, semmiképp sem szabad megállni, csak tovább, a bűzzel szembe. Mindjárt jobb lesz, amint északnyugati irányban megkerülték a vagonokat, a szagot délkelet felé vitte a tenger felől fújó szél. Ismét éles sípszó hasított a fülébe. Talán elszabadult néhány marha? Talán tehenekre vadásztak vasárnaponként az erdőben, kicsi malacokra? Helenének korgott a gyomra az éhségtől, krumpligombócokra gondolt vargányával. Bükkmakkok repültek odébb, ahogy rájuk lépett. Csak nem lehajolni, bármilyen szépek is, a sörtés kalapkák, a sima makkok, dióra emlékeztetett az ízük, ha megpirította őket az ember, majd megmutatja Peternek, csak nem most.
Sikerült, nyilvánvalóan megelőzték a vagonokat, nagy ívben megkerülték őket, a bűzt már nem lehetett érezni. Erdei csönd, rovarok zümmögése. Egy harkály.
– Anya, ott egy mókus.
Helene a keze fejével megtörölte gyöngyöző homlokát.
Egy kidőlt bükkfa vastag és hosszú törzse állta el az útját, a kérge még ezüstösen csillogott. A letört ágak sebhelyei körül piros-fekete foltokkal tarkított lapos hátú bogarak nyüzsögtek, párosával összeragadva, kicsi Huzivonik. Legalább ezt elolvashatta volna az ő Peterének – ha már A hideg szívet nem, attól túlságosan rettegett –, Doktor Dolittle kalandjait, csak lenne ideje az olvasásra, Peternek biztosan tetszene, de hát lesz még idő rá, nyilván lesz, hisz annyi idejük van még, majd egyszer, csak annyi kell hozzá, hogy korábban szabaduljon el a kórházból, hogy még nyitva legyen a könyvtár és persze hogy meglegyen náluk a könyv, és akkor kikölcsönözheti. Micsoda fatörzs, az ilyet meg kell mászni. Letette a kosarát, és két kézzel rátámaszkodott a kidőlt fára, vigyázva, nehogy agyonnyomjon akár egyetlen bogarat is, a törzs meg sem mozdult.
– Anya, várj meg!
Helene kitapogatott egy alkalmas, sima felületet, mindkét tenyerével ránehezedett a fatörzsre, és átlendítette az egyik lábát. A fatörzs olyan vastag volt, és mivel ferdén dőlt a földre, magasan is, hogy Helene lovagló ülésben rajta maradt. És most hogyan tovább? Valami reccsent. A fatörzs nem lehetett. A reccsenés egészen közelről hallatszott. A bűz megint itt volt, összeszorult a torka, öklendeznie kellett, nyelt egyet és nem akart levegőt venni, egyetlen apró lélegzetet sem. Ez a szag, nem dögszag, inkább trágyaszag, förtelmes trágyaszag. Hogy lehetséges ez, hisz már maguk mögött hagyták a marhavagonokat, a hátuk mögött vannak, egészen biztosan. Egy halk tüsszentés. Helene megfordult. A fatörzs alatt, a gödörben, amit az égnek meredő gyökerek hagytak maguk után, ember kuporgott. Helene kinyitotta a száját, de nem tudott sikoltani. Olyan mélyen ült benne a rémület, hogy egyetlen hang sem jött ki a torkán. Az ember lapított, begörbített hátát gallyak borították, a feje nem látszott, belefúrta a földbe, nyilván mert azt remélte, így eltűnhet, azt remélte, így nem veszik észre. Olyan erősen reszketett, hogy rezgett a száraz avar és a gallyak, amelyeket a hátára szórt. Megint reccsent valami. Nyilvánvalóan nehezére esett nem moccanni, hogy semmi ne érjen hozzá, és ő se érjen semmihez.
– Anya? – Peter alig tíz méterre volt már csak. Hamiskás mosoly terült szét az arcán. – El akartál bújni? – Már nem kellett kiabálnia, olyan közel volt. Helene lecsúszott a fatörzsről a földre, Peter elé szaladt, megfogta a kezét és húzni kezdte maga után.
– Segíthetek neked, anya, ha nem tudsz átmászni a fatörzsön, segítek, képes vagyok rá, meglátod. – Peter vissza akart menni a kidőlt fához, nem akart másmerre menni, meg akarta mutatni az anyjának, hogy kell megmászni egy ilyen fatörzset. De anyja csak loholt tovább, tántoríthatatlanul tette egyik lábát a másik elé, maga után húzva a fiát.
– Engedj el, anya, ez fáj!
Helene nem engedte el, csak rohant, botladozott, pókhálók tapadtak az arcára, szaladt, maga elé tartva a kosarat, mintha így le tudná szedni a pókhálókat, a fák kissé ritkábban álltak, páfrányok és fűfélék nőttek magasra, itt szellő se rezzent, de nem szabad megpihenni, csak el innen. A marha nem marha volt, hanem ember, alighanem emberek voltak a vagonokba zsúfolva, ők rothadtak, ők bűzlöttek. Foglyok, ki más kucorogna egy szál ruhában reszketve az avar alatt? Egy szökevény. Valószínűleg az egyik transzportból, amelyek Pölitzbe mentek, gondoskodva az utánpótlásról. Amióta kitört a háború, nem lehetett elegendő üzemanyagot előállítani, elegendő munkást találni, foglyot kizsákmányolni, kényszermunkára fogni. Még nők is dolgoztak a gyárakban, ezt suttogták egymás közt a nővérek a szájuk elé tartott kézzel, addig robotoltak, míg már nem tudtak munkába állni, se enni, se inni, és egy nap levegőt sem kellett venniük többé. És ha látta volna a szökevény arcát, ha felemelte volna a fejét, és ő belenézett volna rémült, fekete szemébe? Martha szeme volt az, amit most maga előtt látott. Martha rémült szeme. Helene látta Marthát a marhavagonban, látta, ahogy Martha meztelen talpa megcsúszik az ürüléken, ahogy kapaszkodót keres, az összezsúfolt emberek nyöszörgése, az ember nyögése, reszketése, az avar a hátán és a tüsszentés. Lövés dördült.
– Egy vadász – kiáltotta Peter ujjongva.
Kutyaugatás hangzott a távolból, még egy lövés.
– Várj, anya. – Peter meg akart állni, hogy körülnézzen, hogy kiderítse, melyik irányból jöttek a lövések. De Helene nem várt, Peter keze kicsúszott az övéből, ő rohant tovább, megbotlott, elesett, kidőlt fatörzsekbe kapaszkodott, ágakba és gallyakba, és rendíthetetlenül tette egyik lábát a másik elé, csak futott. Vadnyúl rókagombával, egészen egyszerű. Nyuszi ül a fűben, és nyuszi, nyuszi ül az árokban. Az árokban. Hogy volt képes valaha is nyulat enni?
Sokáig futottak az erdőn át, míg Peter végül Helene után kiáltott, hogy nem bírja tovább, és megállt. Helene azonban nem hagyta, hogy feltartóztassák, csak ment tovább, fáradhatatlanul.
– Tudod, hol vagyunk? – Peter kiabált utána.
Helene nem tudta, nem válaszolhatott a kérdésre, egész idő alatt csak arra figyelt, hogy a nap jobbra vessen árnyékot, amikor sugarai áthatolnak a lombkoronán. A nap vetett árnyékot vagy a fák? Helene nem volt biztos benne. Egyszerű kérdés, mégis megválaszolhatatlan. Talán az éhség volt az, ami hajtotta, űzte, hogy vadul kalapált a szíve és csorgott róla a víz. Igen, éhes volt. A kosarában nem lapult még egyetlenegy gomba sem, eddig csak rohant, és még azt sem tudta, merre. Ügyelni akart rá, hogy nyugati irányba tartson és maga mögött hagyja a marhavagonokat. Talán sikerült is. Menni kell tovább, valahol a távolban egy világos foltot látott, talán egy tisztás, egy irtás, egy út, mindegy, bármi legyen is az.
Egy kéz nyúlt az övé után, Peter utolérte, erős volt a keze, kicsi és száraz. Hogy lehet ennyi erő egy kisfiú kezében? Helene ki akarta szabadítani magát, de Peter erősen szorította, fogta a kezét.
Előre, egyik láb és kettő és három, azon vette észre magát, hogy számolja a lépéseit, menekülni akart, csak el innen, minél hamarabb. Peter görcsösen kapaszkodott belé, a kabátja után kapott, Helene megrázta a karját, hevesen és addig rázta, amíg a fiú végül kénytelen volt elengedni. Helene ment elöl, Peter utána. Gyorsabban járt, mint a kisfiú. A ritkuló erdő délibábnak bizonyult, nem ritkult itt semmi, inkább sűrűbb lett az erdő, az aljnövényzet, a fák koronái fölött felhők ültek. Azaz inkább úsztak odafent a felhők, sőt száguldottak a szárazföld belseje felé. Hány óra lehet vajon? Késő délelőtt, dél, kora délután? Korgó gyomrából ítélve késő lehetett, két óra, talán három is, a nap állása szerint. – Anya! – Pirított gomba kakukkfűvel, egyszerűen csak vajon megfuttatva sóval, borssal, friss petrezselyemmel, pár csepp citrommal, gomba párolva, sütve, főzve. Nyersen, az elsőt nyersen akarta megenni, itt és most. Összefutott a nyál a szájában, tovább futott botladozva, fejvesztve. Levelek és ágak, tüskék és bogyók, szeder talán, de hol vannak már a gombák? – Anya! – Elmaradtak a bükkfák, telepített erdő következett, már csak lucfenyők és alacsonyabb, egyre alacsonyabb fenyők, földig lógtak az ágak, tűlevelek ropogtak, az erdei talaj besüppedt. Egy aprócska tisztás, puha mohapárnák emelkedtek ki a tűlevelek közül. Egy légyölő galóca, és még egy, mérges őrszemek. És ekkor meglátta. Szépen ívelt kalapja volt, sötét és fényes. A csigák már belekóstoltak picit, egy-két aprócska vájat tanúskodott erről. Helene letérdelt, térde puha mohába nyomódott, a kalapka fölé hajolt, és megszagolta. Avar, gomba, erdőillat áradt mindenfelől, és őszi ételek illata. Helene lehajtotta fejét a mohára, és alulról is szemügyre vette a gombát, csöves termőrétege még fehér volt. Kemény, pompás példány. – Anya! – A kiáltás mintha nagyon távolról jött volna. Helene megfordult. És ott voltak, sorfalat álltak egy mélyedésben, egyik gomba a másik mellett, a múlt éjszaka ifjoncai, Helene négykézláb mászott a fenyőágak alatt, kezével tört utat magának, gallyakat hajtott félre, kúszott, majd leheveredett az erdei talajra. Micsoda illat! – Anya! – Helene kinyújtotta a kezét, letört egy gombát és egészben a szájába tömte, a porhanyós, mégis feszes hús szinte elolvadt a nyelvén, micsoda élvezet. – Merre vagy? – Peter hangja elcsuklott, félt, nem láthatta őt, és azt hitte, magára hagyta. – Merre vagy! – Megint megbicsaklott a hangja. Helene a tisztáson hagyta a kosarát. A második gomba még zsengébb volt, ropogósabb, frissebb, világos tönkje majdhogynem vastagabb volt, mint barna kalapja. – Anya! – Peter a könnyeivel küszködött, az ágakon keresztül Helene látta pipaszár lábait, ahogy botladozott a tisztáson, majd megállt a kosaránál, lehajolt és újra fölegyenesedett. Két kezével tölcsért formált a szája elé. – Anya!
Nem volt visszhang, odafönt a fák csúcsánál zúgott a szél, a legfelső ágakat tépázta, le akart jutni a földig. A kisfiú elkiáltotta magát minden irányba. – Anya!
Milyen könnyű is volt csöndben maradni. A legegyszerűbb dolog a világon, se reszketés, se reccsenés, csak csönd.
A kisfiú leült a földre és sírva fakadt. Ez nem volt vicces. Ha most néhány méterre tőle előjönne a fák közül, tudná, hogy eddig figyelte őt és szántszándékkal bújt el. Mi okból, miért? Helene szégyellte magát és csöndben maradt, a kisfiú sírt. Hangtalanul lélegzett, mi sem volt egyszerűbb. Se tüsszentés, se árulkodó jel. Hangyák csiklandozták, a csípője már égett, a parányi bestiák bejutottak a ruhája alá és csíptek. Egy finom lábú vörös pók, nem nagyobb, mint egy gombostűfej, mászott a kezén. A kisfiú felállt, még egyszer körülkémlelt minden irányba, majd felemelte a kosarat és elindult délnyugat felé. Meg kell hagyni, nem volt buta, pontosan arra vezetett az út a faluba, a város felé. Helene egyik gombát a másik után tömte a szájába, milyen édes is az egyedüllét, a rágás, a nyugalom.
Amikor már nem hallotta a kisfiú lépteit az avarban, előbújt a rejtekéből. Tűlevél és fakéreg ragadt rövid kabátjára. Leporolta a szoknyáját. Valami megzörrent, madár szárnyalt az ég felé. Helene elindult, lucfenyők és fiatal tölgyek között, arra ment, amerre a kisfiút látta eltűnni. – Peter – kiáltotta, és alighogy kimondta a nevét, a kisfiú már válaszolt, vékony hangon, megkönnyebbülten, boldogan, nevetve a türelmetlenségtől, kiabálva. – Itt vagyok, anya, itt vagyok.
Almássy Ágnes fordítása
Julia Franck 1970-ben született Berlinben. Délibába című regényéért 2007-ben megkapta a Német Könyvdíjat (Deutscher Buchpreis), a német nyelvű irodalom egyik legrangosabb elismerését. Azóta a könyvet több mint 25 nyelvre fordították le. Regény a két világháborúról, reményről, magányról és szerelemről – és a felismerésről, hogy minden elveszhet. Szokatlan családregény, kitűnő korrajz és egy lenyűgöző asszony, Helene története.