NAPÚT 2008/5., 48–55. oldal

Tartalom

William Shakespeare
Othello

Cecilie Løveid
Ágnes monológja

Gustave Flaubert

A két barát

Az első érzelmek iskolája (Részlet)

    XXIII.

    Henry apja olyan ember volt, aki cseresznyepálinka helyett kirschwassert emlegetett. Általában széles, fehér nyakkendőt hordott, amely elfedte állát, gondosan nyírt pofaszakálla a fülétől az orráig húzódott olyan benyomást keltve, mintha arca kétfelé lenne osztva; fölül széles, alul szűk kürtőkalapját mélyen a szemére húzta, gyöngyház gombos nanking mellényt hordott, fémgyűrűvel díszített, vastag nádpálcával járt és hatalmas zsebórája volt, amelyet szőke hajból font biztonsági láncon viselt a nyakába akasztva.
    Esténként szemüveggel olvasta az újságot, de nem tudta a lornyont használni és nagyon finoman gúnyolódott a lornyonnal olvasó embereken.
    Megvetette a kölnit, általában minden illatszert és különleges illatot; a fehér kesztyűs férfiakat sem kedvelte; úgy gondolta, hogy a bajusz csak a katonáknak való és ha valaki nem tengerész, annak nem illik dohányozni.
    Közhelyszerű nézetei voltak minden lehetséges témáról; szerinte minden fiatal lány tiszta volt, minden fiatalember lókötő, minden férj fölszarvazott, minden szegény tolvaj, minden csendőr durva és minden táj pompás.
    Ami a művészetet illeti, szalonjában császárkori csatajeleneteket ábrázoló festmények díszelegtek, a dolgozószobájában pedig az íróasztala fölött az Anyjától fegyvereket kérő Ámor.
    Szabadságot akart, de azt mondta, hogy a sajtószabadság már a szabadosságig megy, néhány újságírót pedig nem ártana időnként gályarabságra ítélni. Állandóan a kormány ellen mennydörgött, ám a legkisebb zendülés esetén a legkeményebb ellenintézkedéseket követelte. Gyűlölte a papokat, mindegyiket képmutatónak, hazug szemforgatónak tekintette, de kijelentette, hogy a népnek igenis szüksége van vallásra. Tulajdonos volt, tehát védte a tulajdont, reszketett a sajátjáért és rettegett a proletártól.
    Voltaire-t és Rousseau-t egyaránt csodálta, akiknek műveivel tele volt a könyvtára és akiket nem olvasott és meg sem értett volna. Gyakran beszélt IV. Henrikről, akit csak úgy per béarninak nevezett, és a „tyúkról a fazékban”, amelyet a jó uralkodó akart megetetni a gyermekeivel vasárnaponként; rendkívül gyakran idézett unalomig ismert történelmi mondásokat.
    A csemege után szívesen énekelt Béranger-dalokat, és úgy vélekedett, hogy ilyenkor egyáltalán nem kellemetlen egy kis zongoraszót hallgatni; ha valami nem francia négyes volt, akkor az nem lehetett más szerinte, csakis gyászzene.
    Könnyű pezsgőt ivott és kávéját kilötyögtette a csészealjra. A mezőn sétálva néha megállt egy tanyasi vityilló előtt és így szólt: „Na, ez már igen, ezt nevezem! Éljen a vidék! E lakhelyekből csak úgy árad a tulajdon és a jólét.” Majd visszatérve a városba: „Na, itt vannak ám csak igazán szép házak! Itt találkozunk a nagyszerű életszínvonallal és a kényelemmel!”
    Télen a jól befűtött kandalló mellett ekképp kiáltott föl: „Milyen nagyszerűen érzi magát az ember a családi tűzhely kebelén!” Tavasszal pedig: „Na, most meg itt a tavasz, a fák rügyeznek, a madarak dalolnak, csupa ígéret minden!” Nyáron: „Részemről szeretem a nyarat, az ember leülhet a fűbe, kirándulhat, nincs bezárva a négy fal közé.” Végül ősszel pedig: „Valljuk meg, hogy ez a legszebb évszak. Nincs annál szebb a világon, mint látni, hogy a parasztok szüretelnek.”
    E kitűnő férfiút egy temetés látványa elszomorította, a holdfény pedig gondolkodóba ejtette. A bálban a táncoló ifjúság látványa szórakoztatta, ilyenkor az „öröm forgatagát” emlegette, és minden este eljárt kártyázni.
    Mielőtt adott volna egyetlen fillért is egy szegény embernek, tudni óhajtotta, nem semmittevő-e az illető és miért nem dolgozik valamelyik gyárban.
    A házában természetesen megkövetelte a rendet, a tökéletes erkölcsiséget, és fölháborodott volna, ha megtudja, hogy a cselédlány lefeküdt az inassal, nagyon örült viszont, ha más házaknál megesett botrányos történetekről hallott, amelyeket nagylelkűen pajkos csínytevésként megbocsátott.
    Pityergett a melodrámákon, elérzékenyedett a gimnázium nagytermében rendezett bohózatokon és kapcsolatot keresett a városba érkező színészekkel, a színházon kívül is szívesen találkozott velük; nagyvonalúan kávéval vendégelte meg őket, ám méltatlankodott volna, ha valamelyik színész vacsorázni is az asztalához ül.
    Filozófus volt, emberbarát, a haladás és a civilizáció barátja, a krumplitermesztés és a néger rabszolgák felszabadításának lelkes híve, aki folyton hangoztatta, hogy minden ember egyenlő, de roppant módon elcsodálkozott volna, ha a fűszerese nem köszönti előre, amikor elhalad a boltja előtt. Szigorúan kezelte a személyzetét és csak úgy emlegette őket, hogy „ez a népség”, és mindig annak a véleményének adott hangot, hogy a munkások pocsékolják az időt.
    A nagy nyájból való volt, se nem jó, se nem rossz, nem nagy és nem kicsi, olyan arccal, mint mindenki, és olyan ésszel, mint a többi, aki értelmesnek képzeli magát és egyik képtelen dolgot a másik után követi el, aki azzal dicsekszik, hogy nincsenek előítéletei, és azt hiszi, más fából faragták, mint a többit, folyton az ítéleteit hangoztatja és olyan szűk látókörű, hogy az már siralmas.
    Olyan ember volt, aki nem ver meg senkit, mert nem született erőszakosnak, nem gyilkol, mert iszonyodik a vértől, nem lop, mert nincs szüksége semmire, nem iszákos, mert a bor nem tesz jót a gyomrának. Aki féli kissé Istent, amikor mennydörög, de még jobban fél az ördögtől halála előtt; aki azt akarja, hogy minél többen osszák a nézetét, az ízlését, az érdekeit, minél többen beszéljenek az ő nyelvén, hordjanak olyan ruhát, mint ő, lakjanak azon a vidéken, ahol ő, a városuk, az utcáik, a házaik, a családjuk legyenek olyanok, mint az övé, és aki lelke mélyén mégis szelíd, emberséges, józan, mértékletes, erkölcsös, hazafias, erényes, emelkedett dolgokat ostobaságnak tart, marhaságokat meg komolyan vesz, ám elsősorban önmagát veszi komolyan.
    Ismer ilyen embereket, nyájas olvasó? Látott már olyan embert – talán éppen ön volt az –, aki iszonyodik a pókoktól és vén csoroszlyát vesz feleségül, megengedi, hogy használják a pipáját, ám megtiltja, hogy igyanak a poharából, nem tud aludni egy színházi tragédia után, de nyugodtan vacsorázik az esküdtszéki bírósági tárgyalásról jövet, igazságosnak tartja Konstantinápoly ágyúzását, mert azok ott törökök, de vérig sértődik, ha betörik az ablakát, mert szerinte merényletet követtek el ellene? Minden a szótól, a szólástól, a szemüvegtől függ, amelyen keresztül nézzük a dolgokat, távcsövet használunk-e vagy mikroszkópot. A fagylalt kitűnő nyáron, ám ki az, aki télen is kívánja? Pedig a fagylalt mindig ugyanaz; a tűz megolvasztja a fémeket, elpárologtatja a folyadékot és megfőzi a tojást, de az ember üvöltve átkozza, amikor megégeti magát, és biztos vagyok benne, hogy akik a havon fekszenek, akár anyjuk koporsójának deszkáival is táplálnák a tüzet.
    És maga az élet, az élet maga, nem mindig ugyanaz az üres fecsegés-e, ugyanaz az örök dallam, fülhasogatóan éles, magas hangjaival, no meg komor, mély hangjaival, amelyek megadják a mértéket. Láttam tegnap önt, amint csordultig teli szívvel egy isteni dalt dúdolt. Nem talált szavakat elragadtatása kifejezésére, valósággal átlényegítette e csodálatos kompozíció; az örömtől túlcsorduló szívvel sírva fakadt a boldogságtól; de ma, mivel meghalt a felesége, elkóborolt a kutyája, kilyukadt a cipője és egész nap csak rohangált, hogy megadhassa a tartozását, gyűlöletes zagyvaléknak érezte ugyanazt a dalt, befogta a fülét ugyanazon refrén hallatára és eltakarta szemét a nap elől.
    Ha így szóltak volna Henry apjához: „A fia elcsábított egy tisztességes és gazdag hölgyet, aki jó családból való és szép kastélya van, házasságot kötve vele jó partit csinált”, akkor a derék ember megköszönte volna ezt a sorsnak, meghívta volna összes barátját nagy ünneplést csapva a helyszínen. Pincéje legjobb borait itták volna, gratulálva az apának; azután az apa bizonyára Párizsba utazik megölelni a nagyszerű fiút és hogy örvendezzen az új helyzetnek, amelyben látja őt; a menyét fölruházta volna minden lehetséges erénnyel és minden elképzelhető jó tulajdonsággal. Valamely másik esetben, ha Henry mondjuk egy szénégető vagy zöldséges lányának szívét hódította volna meg, akinek aztán hamarosan kis porontya született volna tőle, ám Henry nem vette volna feleségül, nem akarván hozzá lealacsonyodni, akkor hős lelkű apja valószínűleg nagy kópénak és ügyes fickónak találja őt. Filozofikusan elnéző természetének megfelelően nem haragudott volna meg a fia sikeréért és talán még látni is akarta volna a szegény lányt, aki ilyen szeretetre méltónak találta a fiát.
    E lehetőségek nem hozták volna zavarba, ha valóra válnak, hiszen számított rájuk; valójában az apa ilyesmikre gondolt, amikor megpróbálta elképzelni, mi minden jó és rossz történhet Henryvel; fölépítette mindazon hipotéziseket és elképzelte mindazon kalandokat, amelyeket elképzelünk a tőlünk távol lévő szeretett lényről. Először látta őt maga előtt párbajozni, látni vélte, amint sebet kap, ráadásul elég súlyos sebet, ám nem életveszélyeset, hiszen olyan ritkán hal meg valaki párbajban, meg hát a halál képét mindenképpen el akarta űzni, mert a gondolataink alaposan ránk ijesztenek, tehát inkább valami könnyű sérülésre gondolt, vagy enyhe lefolyású betegségre. Az is eszébe jutott, hogy a fia esetleg valami zendülésbe keveredik és lecsukják néhány napra. Meg arra is gondolt, hogy a fiú beleszeret valamely kávéház pincérnőjébe, ha ugyan jár kávéházba, és rengeteget fogyaszt, csak hogy a hölgynek kedvében járjon, aztán mivel nem tud fizetni, uzsorásoktól kér kölcsön és tartozásai vannak, mégpedig megfizethetetlen tartozásai, lévén hogy egy fiatalember élete Párizsban olyan érem, amelynek két oldala van, egyiken a szerelem, a másikon a hitelező képmásával. Beletörődött hát, hogy ki fogja fizetni e tartozásokat, ha megjönnek a számlák. A lehetséges szerencsétlenségek között sejtette a bizonytalant is, de annál inkább tartott tőle, az utcalánytól, aki annyira veszélyes a rendes fiatalemberekre, akitől a jó polgár annyira félti gyermekét, akire a fiatalember idejét és pénzét egyaránt vesztegeti, zavarja a fiút tanulmányaiban, rászoktatja a pénzért vásárolható szerelemre, undort kelt benne a vidéki élet iránt és megakadályozza a későbbi egzisztenciateremtésben. Az apa arra gondolt, hogy mindent elkövet a fia megmentése érdekében, bármilyen nehéz helyzetbe kerül is. Ő mindent előre látott, mindent elképzelt; beletörődött mindenbe, fölkészült mindenre; de mivel nem látta és nem is képzelte el, hogy a fia megszökhet Renaud-néval, amikor ezt megtudta, leírhatatlan megdöbbenés lett úrrá rajta. A levél kiesett a kezéből, és ha a keze leválhatott volna a karjáról, hát úgyszintén követte volna a levelet.
    Morel jelentette be neki ezt a hírt egy keddi nap délelőttjén. Henry és Renaud-né szombat este mentek el és senki sem tudta, hová lettek. Morel elbeszélte, hogyan szöktek meg és mi módon jutottak az utazáshoz szükséges pénzhez.
    Mindenki csodálkozott és nem akart hinni a fülének; pedig el kellett hinniük mindezt és tenni is kellett valamit. Megbeszélést folytattak a jegyzővel, aki ötölt-hatolt csupán és nem adott használható útbaigazítást.
    Már senki másra nem számítva Gosselin úr és Gosselinné úgy döntöttek, hogy azonnal indulnak Párizsba Renaud úrhoz, aki maga is szerette volna tudni, mit jelent ez az egész.
    Először Morelnél szálltak meg, aki érkezésüket várva nem lepődött meg; fáradtság nélkül viselte hát el a fájdalmukat, könnyeiket, nyavalygásukat, mert ő már beletörődött jó előre, hogy mindent el kell viselnie, ami sokat számít az efféle esetekben. Ha az élet összes jelenetét jól akarjuk eljátszani, akkor előzőleg alaposan fel kell készülnünk rájuk a színfalak mögött; az embernek nem sikerül mindjárt megütnie a megfelelő hangot, végig kell futnia hát a skálán, sőt néha még azon túl is, be kell hatolnia a szerep szellemébe, sírnia vagy nevetnie kell lelke mélyén, jóllehet semmi kedve hozzá alapjában véve. De Morelnek nem kellett ösztönöznie érzelemvilágát, amely amúgy sem termett volna ilyen finom érzékenységet; valóban rokonszenvezett a bánatukkal, ahogy általában együtt érzünk a mások fájdalmával; meg aztán kedvelte is Gosselint, régi ismerőse volt, sokra tartotta őszinteségéért és becsületességéért. Kicsit talán még a közönséges modora miatt is kedvelte. Saját jó és rossz tulajdonságainkat gyorsan fölismerjük másokban és ragaszkodunk hozzájuk; szeretjük az előbbieket és lelkesedünk az utóbbiakért.
    Szívére vette ezt az ügyet és felajánlotta nekik szolgálatait.
    – Nézzük meg előbb a férjet! – mondta. – Beszéljünk vele és majd máshoz fordulunk, ha semmire sem megyünk.
    És mivel határozott, gyorsan intézkedő ember volt, azonnal bérkocsiért küldött, betuszkolta a derék házaspárt és elindultak a Renaud-féle intézmény irányába.
    Gosselinné az utazástól fáradtan, kisírt szemmel betegnek és elgyötörtnek látszott; keményített, fekete selyemkalapja, amelynek fátylát megkötötte az álla alatt, hogy melegen tartsa a fülét, meggyűrődött, behorpadt, fehér harisnyája bepiszkolódott, fekete cipője pedig poros volt. Gosselin vonásain fáradtság tükröződött, arca vörösebb volt a szokásosnál, pofaszakálla hosszabb; nyakkendője kissé besárgult az állkapcsa alatt, öltönye pedig különösen rászolgált volna egy alapos vasalásra. Ám e szegény emberek nem sokat törődtek a ruháikkal.
    – Ki hitte volna, Morel úr? – szólt az anya. – Ki hitte volna, hogy megesik az efféle, ilyen házban?
    – Látja, látja, drága asszonyom.
    – Ilyen házban, amely szinte önmagáért beszélt! Bár mindenhonnan összegyűjtöttük a lehető legtöbb információt. Istenem! Istenem.
    – Ekként csalatkozik az ember – szólt az apa.
    – Egy férjes asszonnyal! – ismételgette Gosselinné.
    – Nem az a baj – felelte Gosselin. – Hanem az, hogy éppen a férjes asszonyok vetkőznek le minden szemérmet, ha úgy istenigazából belemennek a játékba.
    – Tényleg? De mit gondol, Morel úr, hová mehettek?
    – Ezt kell megtudnunk.
    – Végső soron, nem is csodálkozom az egészen – fűzte tovább a beszélgetés fonalát Gosselinné.
    – Hogyhogy?
    – Igen, egy ideje a leveleiben, mintha valami furcsát vettem volna észre…, nem is tudom…, de…
    – A leveleiben? Azt mondod?
    – Igen. Te nem vetted észre, hogy olyan furcsa stílusban ír… különleges mondatokat fogalmaz… túlzó kifejezéseket használ…
    – Romantikus! – kiáltott fel Gosselin. – Gondolta volna ezt, Morel úr?
    MOREL: De ez még nem ok rá, hogy…
    GOSSELIN: Elvesztette a fejét, az agyára ment valami, eltévelyedett.
    GOSSELINNÉ: Az az asszony csavarta el a fejét, igenis!
    GOSSELIN: Lehet! Nem csodálkoznék rajta…
    MOREL (nyugodtan): Meglehetősen nehéz lesz megszabadítani attól a nőtől.
    GOSSELIN (sóhajtva): Sokat árt majd szegény fiú jövőjének ez az egész. (Megélénkülve.) Micsoda ötlet! Micsoda ötlet! Te jó isten, micsoda ötlet! Jobban szerettem volna, ha mindenféle kalandjai meg zűrös ügyei vannak, ha szeretője van, mint minden fiatalembernek. Az ördögbe is! Hiszen tudjuk, hogy húszéves korban nem él az ember remeteéletet! Én is voltam fiatal, nagyon jól tudom, milyen az.
    GOSSELINNÉ: Micsoda nőszemély! Így megrontani az én szegény Henrymet!
    GOSSELIN: Így küldje az ember a gyermekét Párizsba!
    GOSSELINNÉ: Bizony! Nem árt vigyázni.
    GOSSELIN: az ember azt hiszi, a gyermeke biztonságban van, rendesen dolgozik, az ügyeivel törődik…
    GOSSELINNÉ: És szó sincs róla! Jön egy nyomorult… egy cemende…
    (Morel kinéz az ablakon és megítélése szerint a kocsi túl lassan megy.)
    GOSSELINNÉ (folytatja): …egy cafka fehérszemély és földúlja a gyermeke életét! (Energikus mozdulattal.) Az ilyen nőket fel kellene akasztani!
    GOSSELIN: Én sohasem láttam ezt a hölgyet. Hogy néz ki?
    MOREL (tágra meresztett szemmel, nevetve): Hát, egészen jól.
    GOSSELINNÉ: Iszonyatos, kedves barátom, iszonyatos!
    GOSSELIN: Magas, alacsony, barna, szőke?
    MOREL: Magas.
    GOSSELINNÉ (félbeszakítja Morelt, ahányszor csak meg akar szólalni): Nagy kicsapongó!
    MOREL (folytatja): Barna.
    GOSSELINNÉ (félbeszakítja): Fekete, mint a gonosz lélek.
    MOREL (folytatja): Meglehetősen jól ápolt, teltkarcsú nő.
    GOSSELINNÉ (haraggal): Vén tehén!
    MOREL: Szép fekete szeme van.
    GOSSELINNÉ: Szemérmetlen külsejű, kacér teremtés, barátom!
    A bérkocsi megáll, a lépcső leereszkedik. Kéretik Renaud urat, ő éppen el van foglalva, de mindjárt jön. Szereplőinket bevezetik egy kis helyiségbe a földszinten, amely a kertre nyílik, afféle nappali és előszoba a konyha és az ebédlő között.
    Renaud úr végre lejön, a házikabátja van rajta, amelyet már ismerünk; mamuszán fönnakad és harmonikázik a fekete nadrágja, szemüvege a homlokára tolva, de egy gyors mozdulattal leveszi görögös hímzésű házi sapkájával együtt és mentegetőzik, amiért megvárakoztatta a társaságot. Kezet szorít Morellel, majd udvariasan érdeklődik, hogy mivel állhat a tisztelt jelenlévők rendelkezésére.
    GOSSELIN (lábujjhegyre ágaskodva, méltósággal és türtőztetve haragját): Uram!
    RENAUD (udvariasan): Uram!
    GOSSELIN (fölemelve a hangját, még nagyobb méltósággal): Uram!
    RENAUD (csodálkozva): Uram!
    GOSSELIN (kitör): Nos hát, uram!
    RENAUD: Nos hát, uram, mit akar tőlem?
    GOSSELIN: Eljöttem, hogy meglátogassam a fiamat. Látni akarom! Szeretném tudni, hol van.
    RENAUD: A múlt szombaton távozott e házból. Esküszöm, fogalmam sincs, hol lehet.
    GOSSELINNÉ: Hogyan lehet az, uram, hogy az ember önre bízza gyermekét és még azt sem tudja, hol van…
    GOSSELIN (feleségét nyugtatja): Hallgass, kedvesem, hallgass, hadd beszéljek! (Renaud-nak.) Ha nem is tudja, hol van, azt biztosan tudja, kivel van.
    GOSSELINNÉ (élénken): Igen, nem egyedül ment el.
    RENAUD: Most mit mondjak erre? Tán az én hibám? Nem hinném…
    MOREL: Pedig felelnie kell.
    RENAUD: De hát, barátom…
    MOREL: Nahát, elég nagy bajban van, még keresetet is benyújthatunk maga ellen, kiskorúról van szó.
    RENAUD PAPA: Hogyhogy? Keresetet ellenem? De miért? Mit követtem el? Mit várnak tőlem, mit tegyek? Tudtam erről az egészről talán? Gyaníthattam volna?
    GOSSELIN (durván): Mindig gyanakodni kell!
    RENAUD PAPA (nyugtalan e kaland kimenetele miatt, intézete jó hírnevét féltve): Kegyelem! Beszéljenek halkabban, könyörgöm! Még meghallják mások is, uram!
    GOSSELIN: Csak hallják is meg, ha akarják!… Igen, meg is hallják, amit mondok, és mindenütt elmondom, hogy magára bíztam a fiamat, egy jó házból való fiatalembert…
    GOSSELINNÉ: Aki tiszteletre méltó szülők gyermeke.
    GOSSELIN: Akik vagyonosak! Akik jó nevűek! A mi nevünk nem olyan, mint bármelyik jöttmenté. Ezt nem hagyjuk annyiban, nyugodt lehet. (Levegőt vesz, majd még élénkebben folytatja.) Önre bíztuk a gyermekünket, elhelyeztük magánál, maga pedig megrontotta…
    RENAUD PAPA: Hahhhh!
    GOSSELIN (fölemelve a hangját): …vagy megrontották itt, ha így jobban tetszik. Ahelyett, hogy vigyázott volna az erkölcseire, az egészségére, nevelte volna, maga hagyta, hogy megrontsák, elveszejtsék. Még kezére is járt a lezülléshez, végül pedig egy nő, a maga felesége, megszöktette a fiamat, s mindez magánál történt s maga egy szót sem szólt, még csak nem is látott semmit, vagy nem is akart semmit sem észrevenni. Igen, mindezt el fogom mondani, igazságot követelek, vissza akarom kapni a fiamat.
    GOSSELINNÉ (sírva): Szegény gyermekem, szegény Henry, hol lehet? Talán meg is halt.
    MOREL (vigasztalja): Nem, nem, majd megtaláljuk.
    GOSSELIN: Mégis, mit gondol, hol találjuk meg őt, mi, a szülei?
    GOSSELINNÉ (sírva): Mi, szegény, szerencsétlen szülei!
    GOSSELIN: Nézze meg az édesanyját! Látja, hogyan néz ki? Ebbe fog belebolondulni. És én, uram, én, az édesapja, úgy gondolja, jól szórakozom? Mit gondol, mi lesz belőlünk? Tudunk így élni? Hol keressük? Mondja meg, legyen szíves…, beszéljen, csináljon már valamit, a kutyafáját neki! Találja meg, végül is a maga dolga! Ha magának mindegy is, hol van a felesége, én igenis szeretném tudni, hol van a fiam, mégpedig azonnal!… Ha nem tesz meg mindent, ha nem adja vissza a fiamat, én elmegyek mindenhová, érti? Megmozgatok minden követ, barátaim vannak, kapcsolataim. Morel tudja, hová forduljunk, a miniszterhez, a királyhoz is, ha kell, cikket írok az újságokba…
    RENAUD PAPA: Kegyelem, uram, kegyelem, az isten szerelmére! Engem tönkretesz, a házamat lejáratja, elveszett ember vagyok. Csak semmi nyilvánosság, nagyon kérem! Szánjon egy kicsit engem is, hiszen engem szintén megcsaltak, becsaptak, gondolja meg, milyen szerencsétlen vagyok! A fia itt élt, mint a többiek; a feleségemen egyáltalán nem látszott, hogy jobban szeretné, mint Mendes-t, Alvares-t vagy Schautsnichtsbachot; én megtartottam az óráimat, ő bejárt a dolgozószobámba, majd az órák végeztével visszatért a szobájába tanulni, soha nem vettem észre semmit. A fia szelíd volt, kedves, soha egy hangos szót ki nem ejtett, sohasem hittem volna róla ezt… És a feleségem, uram, a feleségem, tényleg azt hittem, hogy őszintén szeret engem. Én annyira szerettem őt. Higgye el, hogy csak önöknek panaszkodhatom és én is legalább úgy szenvedek, mint önök. Az önök fájdalmát természetesen tisztelni kell, de az enyém, uram, az enyém iszonytató, mert mégiscsak a feleségem volt ő, az én imádott feleségem!… Az én szegény Emilie-m! Ő vitte a házamat, ő intézett mindent, aki csak ide járt, mind tisztelt, Dubois-ék, Lenoir-ék, Aglája kisasszony…
    MOREL (a foga között): Nagy dolog!
    RENAUD PAPA (folytatja): Egyszerre kell tehát elveszítenem a hírnevemet, a feleségemet, a házamat, a vagyonomat, a becsületemet, a jövőmet, mindent! Istenem! Mindent! Ki küldi mármost diáknak hozzám a gyermekét? A becsületemnek vége! És a középiskolám, amelyet a jövő évben szándékoztam beindítani, meg az esti tanfolyamaim fiataloknak! A családanyák nem akarnak majd jönni… Ó, Emilie, Emilie, ki hitte volna?… Pedig semmit sem tagadtam meg tőle…, tönkrementem, tönkrementem, tönkrementem!…

Romhányi Török Gábor fordítása

    Gyergyai Albert: „Érzelmek iskolája. Flaubert két nagy regényt is írt ezen a címen.” A másodikat (1869) Gyergyai Albert fordításában jól ismerjük: sokak szerint ez a modern világirodalmi próza egyik őse, amelynek emlőin nemzedékek sora nevelkedett.
    Az elsőt (1845) Flaubert megőrizte és csak kéziratban hagyta ránk, 1910-ben adták ki először franciául. (Azóta még kilencszer jelent meg). Első regénye ez, két fiatalembernek, illetve barátságuk, majd végérvényes elválásuk történetének regénye. „Önéletrajzi” mű: a fiatal Flaubert mintegy szétosztja önmagát két szereplője között.
    Egyikük, Henry – akinek némelyek szerint csak az a szerepe, hogy ellenpontként szolgáljon, másikuk, Jules alakjához – igazi realista, olyan ember, aki mindig tudja, mit akar, van társadalmi státusza, célja, igazi szerelme. Semmi érzéke az „örökkévalósághoz”, a feledhető középszerűség megszemélyesítőjévé „fejlődik”.
    Az igazi főszereplő azonban – aki sokak szerint maga a fiatal Flaubert önarcképe – Jules, a vidéki fiatalember, aki barátjával ellentétben csak álmodozik a szerelemről, majd egy nagy kiábrándulás után egyetlen vágya, hogy művész, író legyen és aszkétikus vaskövetkezetességgel erre az egyetlen lapra teszi fel egész életét.
    Mi lehet az oka, hogy e két (stílus, szerkezet, kompozíció, jellemformálás, világnézet dolgában) olyannyira különböző regény címe mégis egy? Ha irodalmi körökben elhangzik Flaubert neve, mindjárt mindenki a „nagy” Érzelmek iskolájára, az 1869-ben megjelent örökbecsű prózai műre gondol. Még a legvájtfülűbb irodalmárok sem aszociálnak „Az első Érzelmek iskolájára”. E könyv viszonylag mostoha sorsa, netán végzete, sokak szerint címében rejlik: ha mondjuk a szerző „Két fiatalember története” vagy a „Két barát” címet adta volna könyvének, akkor ma nem csupán az 1869-es mű „árnyékában”, ennek korai előképeként emlegetnénk, hanem egy írói zseni születésének hibáktól sem mentes első műveként. Talán egyetlen közös vonásuk, hogy ez a könyv is, csakúgy, mint az 1869-es közismert „Érzelmek” Flaubert szelleme két, állandóan egyesülésre törekvő, szöges ellentétet képező pólusát szemlélteti: a lírai, romantikus, merészen szárnyaló, szédítően csapongó írásmódét, amely az eszme és a mondat minden hangzatát megszólaltatja, a fokozódó bőbeszédűség, a nyelvi sejtburjánzás szellemében. És a későbbi világlátásét, stílusét, amely mindent aláás, megkérdőjelez és félelmetes sivatagi csendjeivel, tudatosan beépített hiányaival az elnémulás felé tartva előre jelzi a világirodalmi próza egyik – talán a leghitelesebb – útját.

(R. T. G.)

A lap tetejére