NAPÚT 2008/5., 34–38. oldal
Tartalom
Guillaume IX, duc d’Aquitaine
Egy dalt írok
Ronald Stuart Thomas
Nincs válasz • Szinopszis • Elveszett karácsony • Ámen
Miriam Van Hee
Szederszüret
Bregjének
válassz egy forró napot szeptember elején
mikor rezgőnyárfák zizegnek, mikor
porfüggönyön keresztül zuhog a fény,
és kitárva minden ablak
délután, mikor diófája alatt
pihen a szomszéd,
és tekintete bejárja a völgyet,
ahogy filmet néz az ember: amott
madarak röpdösnek, látótávolságon kívül,
de el nem enyészve szemünk elől
indulj el hát, és szedd le a legérettebb,
fénylő, nehéz és bársonyos szemeket,
melyek engedelmesen leválnak,
hagyd a dacoskodókat,
hamarosan eljön az idejük
és ne bántsd az elérhetetleneket se,
mert mindennek ára van:
a tüskék felsérthetik
bőrödet, felverhetsz egy alvó
viperát, elejtheted
a kosarat
ne kapkodj hát, inkább tedd meg többször is
ugyanazt az utat, zümmögj valami
nyugtató dalt a darazsaknak
és mikor már úgy érzed, itt maradnál,
térj vissza oda, hol múlik
az idő, hol színesen káprázik a
fény, hol a jégvermek kigyúlnak,
hol lyukakat szokás fúrni a falba,
ahol ma este feltámad még a szél is,
hisz beköszönt az ősz, ahol
várnak rád
Álomtámadás
rengett a világ, a fénykévék
többé nem találtak
célba
kubizmus, gondoltam, amint
a pázsit elmozdult helyéből,
lányom épp most indult el
szólongattam: vajon
visszakapom-e még, jobb, ha
mi ketten együtt zuhanunk
megláttam őt a messzeségben,
a karámok táján tántorogni, nevét
kiáltottam, kapaszkodjon meg a fűben,
kiáltottam
ahol elesett, ott találtam reggel
sápadtan, hajglóriába fagyva
hét óra elmúlt már
arcon csókoltam, így élesztettem újra
Utazni
lovak álltak a réten kettesével,
tehenek, nyolcan-kilencen is összeverődtek,
birkák – képtelenség megszámolni őket,
túl gyorsan suhantunk
gémeket láttunk néha, jel volt
vagy tán szerencse, máskor madarak
csapatát a párkányokon, bicikliző
gyereket, mezőn járó asszonyt,
róluk olvastuk le a szélirányt
elkótyavetyéltük a végzetest átlagosra
az odaátot ittre, ablak melletti
hely, honnan kinézhetünk,
teheneket és lovakat
számolgathatunk, feltehetjük a kérdést:
mi jár a fecskék fejében
mikor összegyűlnek
a mező feletti
drótokon
Vidéki nyár
fiam megkérdezte, mi értelme
sétálni, de senki sem
tudott rá felelni, darázs
ragadt a lekvárba,
a macska gyíkokat kergetett
a messzeségben
traktor forgolódott
te pedig közelebb léptél hozzám
a hátam mögé
a fűben szerszámok
szétdobálva
valaki orosz dalt énekelt
a rádióban, virágzó
vadcseresznye, vadludak
ha túl sokáig tart a várakozás
az örömbe villanásnyi bánat vegyül
A keselyűk
odafenn, sziklák magasában
a keselyűk kedélyes társasági életet
élnek, szőrmegalléros nyakukat
behúzva várnak,
mint tétlen detektívek,
de vajon mire,
de vajon várnak-e?
és vajon miről fecserésznek?
alighanem az időjárásról, mert
épp eső szemerkél
van-e a keselyűknek gyerekkora,
hát emlékezete? vannak-e
álmaik? van-e köztük félénk természetű?
minderről mit sem tudunk,
csak annyit, hogy jobban
kedvelik a szelet, mint az esőt
Csókák
a fák alatt ballagva
felkaptam fejemet, tisztán hallottam,
amint a csókák figyelmeztetnek, siess, hahó,
a napok mind rövidebbek, az utak
veszélyesek, a boldogság nem magányos,
csak hát a költő
rossz helyen kereste
a csókák az éterbe rikoltozták
nevüket, játszadoztak,
fecsegtek, harapdálva szelíden
a lélek eleven húsát
és úgy éreztem, volt már ilyen
máskor is: vasárnap, séta a
fák alatt, csókák
meg én, aki nyelvüket
nem értem
David Garedzsa (Grúzia)
így képzeltem el régen
a lelket: táj, ahonnan
mindenki elmenekült
s a domboldalban üresek a házak
holtak hevernek, hegy lábánál por szállong,
túl messze minden, táj, amelyet látni,
de már nem hallani,
pergő filmkockák, levették a hangot
és most nézd, itt van a szélben,
pontosan olyan, a hegyek tartják
össze, hol napfényben,
hol árnyékban látszik
a kettő közt olykor egy kutya
baktat a régi keréknyomban,
az jut eszünkbe: még egy kutyának,
ugye, még neki is van otthona
még egy kutyának is van otthona
Fedélzeten
a mellvédnél állva nézted
az estében elhaladó partot
apád jutott eszedbe
anyád jutott eszedbe
a távolság nem sodor messzire, hiszen
mindenütt, még a vízen is utak vezetnek
a habok közt odalenn jeleket
kerestél, hang hallatszott:
vonz a mélység, és valóban úgy érezted,
leugorhatnál, még csak fájni sem
fájna, egy másodperc az egész,
elvesznél, elmerülnél máris
verseid mélyén, egyszer s mindenkorra
de aztán apád jutott eszedbe
anyád jutott eszedbe
mellettük voltál kisgyerek
velük vészeltél át sok tengeri vihart,
míg a hajó oldalát csapdosták a láncok
látni akartál más országokat
szerettél volna elveszni
hogy majd rád találjanak
az éjbe borult hajóhídon, itt
Arra gondolsz
arra gondolsz: biztos van olyan napszak
mikor az állatok láthatatlanná válnak
meg aztán meg is elégelted
a napok hosszat tartó magányt
arra gondolsz, elég
meghozni a döntést
te és én, arra gondolsz, egymagunk
te és én
Lackfi János fordításai
Miriam Van Hee flamand költőnő Gentben született 1952-ben. Orosz költészetet tanít, Oszip Mandelstam és Anna Ahmatova fordítója. Két lábbal jár a földön, roppant éles megfigyelő, finom, pasztelles képei szorongásról, szerelmi gyötrelemről, egzisztenciális félelmekről beszélnek.