NAPÚT 2009/4., 114–118. oldal
Tartalom
Balázs Géza
Az alakzatok mint szöveg- és stílusépítő eljárások
Bereti Gábor
Egy jó regény belső árnyai
* A tételmondat itt a nem ismétlődő, idegen szövegrészre vonatozik.
„az élet örök / kockán forog”
Az Arany Úr
szeret kockázni,
de hogy a
juhcsont-kockák mely
oldalukra esnek…!
Kiss Anna: Az úrnő ezüst ujja. Kortárs Könyvkiadó, Budapest, 2008. |
A könyv ismertetésekor tekintettel kell lennünk – első olvasatunk néhol transszerű olvasás-állapotaiból fölocsúdva – a kötet egységes kompozícióként történő olvasásának lehetőségére, melyet több helyen maga a szöveg kényszerít rá olvasójára (a cím általában a vers első sora, csak a tördelés és a tipográfia választja el, és gyakran szervesen, néhol szó szerint kapcsolódik az előző vagy a következő vershez), így nem is tehetünk mást: beleütközünk a cím és borító materiális kéznél lévőségébe. A cím egy feminin fensőbbséget (úrnő) és annak érintést magában foglaló testrészét (ujj) helyezi a középpontba egy minőséggel együtt (ezüst, ami a Hold női princípiumával áll kapcsolatban az analógiára épülő archaikus jelentésmezőkön). A kötet ily módon – egyfajta kvázi-szakrális aktusként „önprezentálva” magát – nem más, mint egy érintés, aminek intermediális támasztéka a borítón látható festmény – Muzsnay Ákos Van Gogh-imája sorozatából –, amely egy vertikális-behatoló fényszín-nyalábbal erősíti fel a szakrális érintés, illetve énekmondói érintettség szövegintenciójának képzetét.
Először egy virág-tér nyílik meg ezeken a lapokon (Tulipánok, ameddig a szem ellát), felkeltve egy virtuális puszta képzetét, ahol a lírai „Én” „pusztán” elszenvedője saját szövegének: „Visznek keletre.” Viszik is, ugyanakkor egy hívásnak enged („Már az ősök / távoli halma hív”), amely célt és értelmet igyekszik adni a néhol igencsak kaotikusnak tetsző szövegtestnek. A mesélő már itt, a kötetnyitó tulipánmezőn az ősi közösség tagjaként (síró „magzatai”, „menyei”, „vői”, „szolgái” között) pozicionálja szövegmagát, „hol leáldozó nap / vére önt el mindent”, egy „sátorkordéban” utazva, meg egyfajta örökkévalóságban („idő nincs, csak az ökrök / imbolygó szarv-erdeje”). Mindenesetre egy beteg kellékeivel (dunna, párna, derékalj), aki a betegágyából – amelyen utazik – vagy a tűz mellett, de: mesél. Ezt a mesélést, vagy néhol álmodást, transszerű félálmot a kurzív részek jelölik olvasatunkban, amelyeket informatív lábjegyzetek segítenek értelmessé tenni a maguk kuszaságában.
A lábjegyzetek funkciója egyébként is sajátos egy lírai szövegben, hiszen olyan pluszinformációkat tartalmaz, amik éppen az elidegenedett szövegidőt igyekeznek közelebb hozni a feltétlenül kortárs olvasóhoz. Ezekből tudjuk meg, hogy ki a táltos, a bő, a varég, mi a fordított Lenti Világ, a forralókő, a sütőkő, a piros őrzőfonál, a gyepvasérc, a Nagy Öreg Hegy, és mit jelentenek a mutogatja magát, a lovakkal letaposott föld és a tokárol kifejezések, illetve a felövezés ősi szertartása, kiegészítve a deklaráltan lírai szöveget az informativitás poétikájával.
Visszatérve a tulipánmezőre, ahonnan szövegutazásunk indul, mi is útra kelünk, hogy – szöveg-nomádokként – elkísérjük útján lírai „Én”-ünket, hallgassuk meséit, dalait, rigmusait, olvassuk álmait és próbáljuk elfelejteni lázálmait. Egy biztos csak: a halál közelében vagyunk, „Mint mikor / Csele Táltos haldoklott”, de „nem tudott / elmenni” a széllel kavargó porral az égbe, „míg / át nem vették tőle a / tudományát.” Egy „kézfogással / legalább”, ami az átadás szakrális értelmében a folyamatosság, fennmaradás feltétele, és itt is egy érintéssel történik meg, igaz, csak seprűvel, mert „volt valami sötét abban, / ahogy művelte”. A haldokló „Én” utazik tovább, és a nem kurzív részekben is „beszél”, jóllehet ezeken a szöveghelyeken valamelyik ősi entitást szólítja meg, és nem társainak mesél: „Csitulj Szél Anya!… (…) …Nap Atyánk zúgó-zengő / nyilait tegezében / feledte!” Ebben az ősi nomád szövegvilágban – mely magamagát teremti, így „vérsudaras / világfa / végül” – tehát nem süt a nap és nem fúj a szél, hanem entitások (női vagy férfi) nyilvánulnak meg, cselekszenek, akár az emberek. Vagy csak a nyelvünk fogyatékos, és veszíti el ilyen dimenziókban rettegett erejét és uralmát? Nem tudjuk. Az utazás viszont folytatódik, és a mesélés is: a kurzív rész pedig (mint oly sokszor) itt is szervesen épül az elemekkel folytatott diskurzushoz: „De a régi / összevissza / napokban bőven / szórta. Akkoriban…” Régi nemzedékek elevenednek meg, mikor felköltöztek a dombra, „nyugodt évek jöttek” az életfára hajazó „nagy / körtefa körül”, „Sallós Bába le, fel / gurul a dombon”, az emberi lét terében, és világra hozza a lírai „Én” első gyermekét, Ajánt, mint a kötet a maga első versét ezeken a lapokon. Egy nem éppen lírai gesztussal, párbeszéddel folytatja magát a vers, ahol a kurzivált részbe idézőjel kerül a ki nem mondott szó jelölőjeként: (Káspi Nanóval, az öregasszonnyal a sarkában) „Sallós Bába az égre néz, / s azt gondolja: »Héj Nanó! / Világra jött Sólyom!«, / de nem mondja, mert a / név nem babhéj, hogy csak / vigye szél.” A szél pedig a nomád világ lételeme, amely mindent visz és mindent hoz az oralitás határvidékére sodorva minket is, verseskötetünkkel együtt, amely sajátos játékot kezd: egy lényegileg orális kultúra szöveglátszatát keltve igyekszik valami lényegeset mondani nekünk, kortárs, társadalmi szervezet tekintetében már régen nem nomád olvasóknak, akik először csak kapkodjuk a fejünket: milyen táltos, milyen bába… miféle Káspi Nanó? És ilyenkor jól jön egy közbevetett bölcs mondás az újszülöttekről, melyet akár magára is érthet a szöveg, ha akar – hiszen kortárs, így „újszülött” –: „Ki mind magával / hozza a voltat és a / leendőt.” Mintegy himnikusan…
Aztán megszületnek a szöveggyerekek, és éppen hét, amely a magyarság mitikus múltba vesző (vagy abból nyerő) történelmében szent szám (hét törzs és egyebek): Aján, Bihal, Bejke, Gyöngyöm, Köles, Pille és a már apja („Szerelmes Jó Uram”) halála után világra jövő Menyétke. Talán nem véletlen, hogy ő – mint legkisebb gyermek – lesz a kiválasztott a nép túlélése szempontjából: „melyik boldogtalan / ősöm lélegzik benne / kékselyem kabátkában” – kérdezi „Én”-ünk a Hold Anyától név, vér és lélek szoros kapcsolatát érzékeltetve ebben a nomád szövegvilágban.
Azonban „Fordul / a lassú / szél vele / fonálon, át a / semmibe”, és utazunk tovább keletre gyorsan gördülő, rövid sorokban, oralitásra játszó, a bevésődés szövegfunkcióját kijátszó versekben. Ez a funkció felidézi a keleten járatosabb olvasóban a buddhista szútrák szövegvilágát, amely szintén az oralitás kulturális közegéből került lejegyzésre, és gyanúsan emlékeztető narratív struktúrákat használ, mint Az úrnő ezüst ujja. Ilyen a periodikusan ismétlődő szövegblokkok közé ékelt üzenet, mely éppen különösségével, elkülönböződésével hívja fel magára mint üzenetre a figyelmet (a Hogy tételmondata: „a fényben gyilkoló / világ”, a Hajak, hajak tételmondata: „mint aki a / halálon át, / ha van”).* A Fordul című versben – ezzel párhuzamosan – egy másik versszervező stratégia is megnyilvánul. A líra közvetlen önmegmutatása jelenik meg, mivel az idő múlását (fordulását) nem írja le vagy körül, hanem egy egyszerű ismétlő technikával teszi közvetlenül „átolvashatóvá”. Kétszer ismétli meg ugyanazt a háromstrófás periódust, amelynek záró sora a buddhizmus törvényeire játszó mondat: „elváltozik / minden, ami van.” Közbeékelve pedig találunk egy versszakot, mely ennek az – önmagában talán banálisnak tűnő – üzenetnek adja meg a magvát (amely valóban a gyümölcs közepén szokott előfordulni): „világol / változó színe, / világol át a / semmibe, / homályosul, / világosul, / talán a még, / talán a túl”, szóval csak semmi bizonyosság, a pusztán mindent a szél visz és a szél hoz. Vagy lassan, vagy gyorsan, de „ráismer és / mindent elold”.
Az álom szövegezhetőségének kérdezési irányába tereli utazásunkat a Sötét katlan, amely vers három álmot jegyez le. Az álom eredendő képszerűsége veti fel a mediálisan problematikus lejegyzés kérdését, amit azonban a szöveg nem tematizál, inkább az eredet felé irányítja sátorkordéját: „Honnét valók az / álmok, Hold Anya, / hol a dolgok / valóságosak, de / egymáson át / meg át?” Válasz nincs, de az álmok – szövegszinten is – át- meg átszövik az ébrenlét józan, egyenes betűit dőlt karaktereikkel, töredékes kipontozottságukkal: „»…a szél is… / …lángoló selyem…«” (a belső idézőjel az eredetiben), és csak a könyörgés marad: „Ne rejtőzz el, / Fenséges! / Sok már a tűz, / a láng!” Nem mellesleg a fenti álmok szöveges verziói nem csupán itt, hanem a kötet számos darabjában feltűnnek, megerősítve a versek „félálomszerű” olvasási szintjének működését.
Így utazunk keletre a szöveggel, megjárva szövegpoklot, álomból Örvénybe kerülve („talán a / szárnyaké”), amely éppen az előbbi álmot teszi a helyére. A rövid sorok egy vonalat adnak ki, éppen a mesélés folyamatosságát érzékeltetve, ahol a verscímeket csupán a kövér nagy kapitális választja el rövid időre megakasztva az olvasást, ezt is úgy teszik a címek, hogy – mint a De hát – összekötnek szöveget szöveggel, miközben folyik „a fel-le / víz, a / végtelen” kérdezés a héjról, az emberi test-identitás külső határáról és biztosítékáról, melyet elemek fenyegetnek: szél, víz, tűz…
Megfigyelhetjük, hogy szinte minden tematikus vers között „megszólalnak a lármafák”, énekel, kántál, recitál egy örök, meg nem szűnő, a széllel terjedő nomád közösségi hang rövid, gyors sorokba kényszerítve az olvasást, és a dalok „hallgatására” a recenzenst: Piros levél („a szív csak / a holdra / visszaszál”), Magasság („ejja, hejja, / tirá, rirá, / ejja!”), Hinták („mert minden szó / üres belül”), Duhogjon (ősi magyar virtus töri szét a versdal keretét), Az is bolond („az idegen”), Felhő vonul („ejja, hejja, / tirá, rirá,”), Vonulók („árja dal”: „»da ma / ri ki tá re / ri man dá re / da ma / ri ki tá re / ri man dá«”), Aki („magától / is / megépül”), Szál („ezüstje, / hold / ezüstje”), Csak a („világos / hajnalok / felejtik / mind a / bánatot”, „honnét már / látni / sem lehet / a szétbomolt történetet”).
Egy Halott-őz pihenő után – „álomból ébredek”, „a »sokan vagyunk«” biztonságáéból – a pusztai nomád égre tekintése következik (Az ég fenn), ahol „Az ég fenn / lángoló / vadon”, amely felperzsel, azonban innen érkezik az úrnő ezüst ujja is (éjjel), összekötve így az égieket a nagy körtefa körül élőkkel az ősi nomád közösség családiasságában. A dalok sámán-dalok, így imitálnak egy befogadót is, akinek vállalnia kell a veszélyt, a hangosat, az őrjítőt, a múltba vivőt, a szentet. Így juthat csak keresztül a Havas barlangon: „Nincs más / dolgom, csak / ez az út”. Megfejtheti a Nagy agát tojás rovott jeleit, a Piros körték családi viszályaiba is beleélheti magát, ahol már fel-feltűnnek az A Hold jelölői, intratextuálisan összeszőve a kötet darabjait, hiszen ez a vers következik. Jelöltként itt megsejthetjük a rejtélyest, akit a cím úrnőként aposztrofált, és akinek ezüst ujja érintése – mint láttuk – maga a kötet. A gyümölcs-ember metaforával azonban („kívül a hús, / bévül a / magvak”) egy sokkal baljóslatúbb jelentésmező is aktiválódik. „A hold nagy / almái a / széllel / késekre várnak / minden / éjjel” képpel a feldarabolás veszélye az embert is fenyegeti a nyelv uralma által. Ahogy énekel tovább: „szélbe / fúl a világ”, a nomád ember alapvető veszélyeztetettségének tapasztalata szerint (a puszta az egyetlen hely, amely minden irányba nyitott). Ebben a térben a szabad mozgás lehetőségét egy Sötét kőgyűrű biztosítja a lírai „Én”-nek, amelynek aranykori (kőkori) jelei bevésődtek a kötet lapjára is. Értelme azonban nem egy van az idézőjelek között („E nő illetve / férfi szövetségbeli / szabadon élhet itt.”), hanem a szakralitás irányába nyitott jelölőként funkcionál („Ahogy fenn, / lenn is ugyanúgy / van.” „Mert a világ / minden, és annak / ellentéte.” „Minden / átfordul a halálba.” / „S minden az / életbe fordul át.” / „Ez a dolgok alapja.”), amely felfelé is biztosítja a szabad utat jelentő tudást. Ennek birtokában vándorolhatnak tovább hőseink a nomád pusztaságon keletre (csak „valami lélek” „hijóhijózik” bele szüntelen), miközben Az úrnő ezüst ujja csak mesél és mesél, életről, halálról, szerelemről, álomról, közösségről, és mi inkább olvassuk szavait, mint széttördelt mondatait egy deszakralizált jelenben, mely kortársunk ugyan, de nem vándorol itt velünk, ezeken a lapokon.
Tűz Anya mesél, korhol „Éganya / Ezüst Úrnő haragjával” idézőjelek között (megidézve), a lírai „Én” médium voltát húzva alá, akinek tanításai (Az álmokról) így a transzcendens felé nyithatják meg – intenciói szerint – szövegét. A Fehérben járó voltom önmeghatározása is ezt a nyitottságot írja tovább az érintettség képével: „romjaimból is az a nő / emlékezik magára, kit jeléül az / Úrnő ezüst ujjával / homlokon taszított, / s megmutatta / mifélék az övéi.” Felhő vonul, majd a Rohanó ördögszekerek szórják szét a széllel a nomád tábort, azonban Szél Anya megkegyelmez és továbbvonulhatnak Madárlátta világokon keresztül, szabadon. Mesél, mesél, mesél. Nagy Időkről, régi szokásainkról, aztán – Rég túl a gyöngy-folyón – már nem használ az ősi gyűrű jelölője, arany kell az őröknek, kalmároknak. Kivándoroltunk – temporális nomádok módjára – az Aranykorból, melyet Az úrnő ezüst ujja teremtett. Ő is velünk vonult ki a végére, elérve célját, az őt hívót, a halált, A régiek nagy halmát, ahol minden összeér: történet, nemzedékek, életek, halálok, és mi is felébredünk egy álomból: „Az élők még ma / visszaindulhatnak.”, hiszen a kocka forog tovább, és csak az ima marad: „Ó, Ezüst / Úrnőnk, mit tegyek”.
Váradi Ábel