NAPÚT 2009/2., 115–117. oldal
Tartalom
Bolvári-Takács Gábor
Az írott szó ereje
Fazekas István
Vakmerő hűségben
Szavakból hajlékot
Ágh István: Kidöntött fáink suttogása. Nap Kiadó, Budapest, 2008. |
A táj és az emberi környezet éppolyan fontos jellemzője a könyvnek, mint a kötetek egymás mellé rendelése. A megemlékezések közötti és azokon belüli szerveződési elv tehát voltaképpen egy, s az írások egymáshoz való viszonyukban, akárcsak belső rendszerükben, egyaránt az egymásmellettiség logikáját követik. Az így kialakuló laza kapcsolatok a szigorú értelemben vett narratívától az asszociatív olvasási lehetőségek felé mutatnak.
Jogos tehát a regény élményvilágának csomópontját az otthon, az otthonosság fogalmával ragadnunk meg. Nem a szülőfalu és a főváros nyelvi különbözőségének ezer síkra lebontható problémavilágával találkozunk a kötetben, hanem a kapott és a választott tájhoz, élet- és gondolkodásformához való kötődés lehetőségének keresésével és felismerésével. Talán éppen a közvetlen tárgyra, közegre irányuló figyelem miatt fér meg egymás mellett Iszkáz és Budapest megírása, s alkot harmonikus, kiegyensúlyozott könyvet. A környezetre irányuló figyelem a táj- és téralkotást legelemibb írói eszközével, az anyanyelv ezerszínűségének megvillantásával, váratlan egymásba kapcsolásával oldja meg.
A szellemi otthonteremtő szándék már az első oldalakon egyértelművé válik, ahol szinte nyersanyagában, szemünk előtt születik újra az a történelmi emlékezet, amelyre a szülőfalu babonás világának, küzdelmes hétköznapjainak teljessége épül. Épül, amint olvassuk emlékről emlékre, hogy később megsemmisülésével szembesüljünk. A Gyertyagyújtó című írásban az idegen hangok valóságos nyomokként szolgálnak a történeti vagy kvázi-történeti írás megszületéséhez, amelyet maga az író is úgy szerkeszt saját írásban, mintha az olvasás, a múlttal való ismerkedés folyamata előtt lebbentené föl a fátylat. A Gyertyagyújtó előrehaladásával fokozatosan, s a későbbi írásokban teljes egészében a család többi tagjának beszéde, emlékezete foglalja el az idegen szólamok helyét. A múlt így nem pusztán példázatosan, hanem a maga szubjektív valóságában válik meghatározóvá a tájban élő ember számára. Ez a mondhatni az emlékezet anyagával azonos meghatározottság folyamatos alakuláson megy keresztül, ahogy az írásban kiszemelt töredékek nem egy meghatározott történelmi ponthoz viszonyítanak, hanem a környék életének fluktuációját igyekeznek feltárni, megragadni. Az egyes hangok sok esetben nem ütköznek, hanem kiegészítik egymást, szinte hangjátékszerű csokrot alkotnak, amely az írás tisztán epikus jellegét megbontva, a lírához közelíti az egyes események elbeszéléseit. Az ily módon is elkülönülő beszéd-darabkák nem pusztán az otthon idő-mélységét teremtik meg, hanem komoly téralkotó szerepük is van. A szülők házasságát, az anya és a rokonok, a szerző születését, a két idősebb testvér, Izabella és László elbeszélései szerint olvashatjuk, s a gyermekkor egész világát átszövik a család tagjainak emlékezései. Akárcsak a történelmi hangváltások esetében, itt is azt érzékeljük, hogy az egyes nézőpontok nem a szólamok közötti viszonyok felállását, hanem az egyes helyzetek kitágulását, erősebb plaszticitását eredményezik. A Nagy László prózakötetéből, az Adok nektek aranyvesszőt-ből átemelt részletek a házi, családi szövegköziség szépprózai intertextussá emelésével játszanak. A hanyatlás időszakának központi témaválasztása, amely a Betöretés címet viseli, mintha metaforikus viszonyban állna az ábrázolt valósággal, a gyönyörű díjnyertes paripa tragédiái és elértéktelenedése éppoly jellegzetesen tömörítik a világ állapotát, mint a báty verseiben megénekelt lovak, csikók szomorú sorsa, de a szimbolikus jelleg dominanciája nélkül, a maga anekdotikus próza-valóságában.
Ahogy a közösségi jellegű beszédek, úgy a magánbeszéd is téralkotó. A közösség, a lelki jelenlét igénye nemcsak a család, hanem a szerelmek és a barátságok történetében, s e történetek fontosságában jelenik meg. Szükséges úgy is mint intim otthonteremtő erő, de úgy is mint a világot megnyitó, lehetőségeket feltáró közeg, amelynek lassú formálódásával és érett jelenlétével egyaránt szembesülünk. A kapott világot felváltó választott tér, az emlékezet szerint csak hosszú évek alatt telítődik meg.
Szerelem és tér szoros összefüggésben, egymás kontextusaként jelennek meg az Egymás mellettben. Az elbeszélői hang itt a visszaemlékezésen túl a magyarázó jelleget sem mellőzi, ami gyengíti e kételemű feltételrendszer közvetlen érvényesülését. A líraibb jellegű részek, levelek, éppen azért válnak a rész legfontosabb szakaszaivá, mert bennük alakul, formálódik vagy világosodik meg a valóságos tértől független lelki otthon lehetősége. Ennek ismeretében olvassuk végig a közelség és távolság megannyi csorba-szép-küszködő monológját. Abból, hogy a levelek mindig egyoldalúan, válasz nélkül jelennek meg, érzékeljük, hogy az intimitás kialakulása és felbomlása egyaránt monologikus folyamat. A szerelmes beszédének egyedüli céljává teszi a másikat, vagy a közel kerülésre, a másik birtoklására vágyva, vagy azért, hogy fölszámolja az már elidegenedett szólammal való találkozás lehetetlenségét.
A harmadik rész, a Virágárok talán a legszemérmesebb, mindenesetre a legtiszteletteljesebb szakasza a könyvnek. Az írások legtöbbje valóságosan emléket állít a művész barátoknak. Szabó István halálának névtelenségével, vagy Sarkadi Imre legendás-talányos lezuhanásával Kondor Béla ablakából, éppen Gagarin űrbe szállásának estéjén, Huszárik Zoltán arkangyal-erejével, amivel utolsó munkáján úgy dolgozott, „ahogy Michelangelo festette a teremtést, hanyatt fekve a Sixtusi-kápolnában” jellemzi a neves társakat.
A kötet egységét a laza mellérendelő jelleg biztosítja, amely végső soron csupán a szerző azonosságából ered. Olyan természetesen kerülnek egymás mellé az egyes szakaszokon belüli egymást értelmező események, mint a kötet egészében. Ezeknek köszönhetően kerekedik ki az élettörténet, amely azonban mégis, utolsó gesztusával is saját magán túlra, a bátyra, a költő Nagy Lászlóra mutat. Az írás itt az átszerkesztett Virágárok elejéről, a szakasz végére került, amely mintha nyomatékosítaná azt az összetartozást, amely nem pusztán az eredet közösségét, hanem az identitás eredeti kontextusba helyezését is sugallja.
Az emlékek tematikus egymás mellé rendezésével háló alakul ki, amely a kifejezés szó szerinti értelmét megidéző életrajz: tereket, formákat megragadni kívánó, árnyalatokat megvillantó munka, amely során a legfontosabb a felületeket határoló vonalak meghúzása, plasztikus megmunkálása. Az egyes történet- és elbeszélői síkok, elbeszélési sémák közötti mozgás elengedhetetlen, ha az élet alapvető formája az egymás mellett, egymás fizikai-szellemi terében megélt létezés. Ezt testesítik meg a narráció egyszempontúságától el-elszakadó szólamfoszlányok, amelyek nem egy gondolatvilág kiteljesítését, hanem egyfelől az emberek alkotta tér érzékeltetését, megformálását szolgálják, másfelől pedig az emlékezet spontán anyagkeresését tükrözik. A regény tehát nem a végigvitt szólamok útján bontja le a narratíva alárendelő szerepét, hanem az emlékezet folyamatos és közvetlen otthonkeresésével. Hol voltam és hol vagyok én?
Dávid Anna Dóra