NAPÚT 2009/2., 101–104. oldal
Tartalom
Gyűjtemények
Horváth Zsuzsa
„Kaffka Margit helyettünk, minden nő helyett beszélt”
Egy megkésett, korán jött asszony
(Kaffka Margit: Színek és évek)
A makacsul tovább élő irodalmi szóbeszéd „a magyar impresszionista regényként” tartja számon Kaffka fő művét. A baj nem az, hogy impresszionizmust fog rá (mert hiszen az!), hanem hogy csak ezt tudja róla. A Színek és évek a legjobb magyar családregények és életrajzi regények egyike. Eleganciája és intuitív képessége teszi azzá. Kaffka ugyan járt úton jár, teljesítménye mégis egyéni. Sajátossága, hogy nő a főszereplő, ami Kaffka esetében természetes. Mégis, a női látószög és főhős némiképp más színt és hangsúlyt ad a műnek, s mint ilyet, egyedivé (vagy inkább: egyetlenné?) teszi a kor magyar irodalmában. Pórtelky Magda valójában semmiben sem különbözik egy sor magyar vidéki, dzsentri társától. Csak nőiségében. Nemesi vagyon, nemesi öntudat jellemzi, a kor és a Kor megérzése. Nemcsak a saját életkorának az előrehaladása, az öregedés, hanem a társadalmi haladás átérzése is. Némiképp természetes, hogy huszonöt éves korában férjhez menendőnek, harmincéves korában idősödőnek, ötvenévesen pedig matrónának érzi magát, de ez a Kor nőinek a sajátja. A századforduló évtizedeiben játszódó regényben (1880 és 1910 között zajlik a Színek és évek) Pórtelky Magda valóban érzékeli a társadalmi haladást, az új igényeket és kihívásokat, az új nemzedék másféleségét, a régi emberek elöregedését, alkalmatlanságát és kikopását a világból. De mi mást is érezhetne az értelmes, az érzékeny asszony? A kiegyezéssel új társadalmi fölállás jött létre Magyarországon, amelyben mindenkinek meg kellett keresnie és találnia a helyét, ha élni akart, arisztokratának, dzsentrinek, polgárnak, parasztnak, munkásnak, kereszténynek, zsidónak, nemzetiséginek. Gyorsabban és radikálisabban, mint ha szerves fejlődésen ment volna az ország keresztül, mint ahogy nyugaton történt, éppen, mert Magyarországon a fejlődés sajátos törvények szerint érvényesült. Egy sor folyamatnak gyorsabban és erőltetettebben kellett végbemennie. A dzsentrik különböző módon igyekeztek megfelelni ennek a kihívásnak – ki hogy tudott! Fölfelé házasodással, városi-megyei hivatalok szerzésével, „zsíros stallumok” elfoglalásával, lecsúszással, elzülléssel, a módos parasztságba benősüléssel, polgári (értelmiségi) szakmatanulással stb. Volt élelmes és élhetetlen változat. Mivel maga az egykori középnemesség is heterogén réteg volt, a megoldások is sokfélék voltak. Az 1867-et követő fél évszázadban valóban megcsappant a dzsentri réteg, amely egységesnek korábban is inkább csak látszott. A dzsentri mindazonáltal nehéz és küzdelmes utat tett meg önazonossága megtartása, illetve újrafogalmazása felé. Nyilvánvalóan nem akarta önmagát önszántából megszüntetni, de miért is tette volna. A dzsentri a megújulásért ugyanolyan nehéz és keserves harcot folytat, mint a többi társadalmi réteg. A parasztság óriási (kisebb részben magyar, többségében nemzetiségi) tömegei vándoroltak ki, a polgárság részben cívis parasztpolgár lett-maradt, részben a nemzeti-nyelvi asszimilációt is el kellett végeznie, hát hogy ment volna mindez zökkenő nélkül? Ha nem következik be a trianoni tragédia, még akkor is legalább kétnemzedéknyi idő kellett volna egy valamennyire is európaizálódott, homogén és mégis kellőképen rétegezett, működőképes magyar társadalom létrejöttéhez. (Vagy az Osztrák–Magyar Monarchia keretében ez semmiképpen se jött volna létre, esetleg más formában, sajátos közép-kelet-európai törvények és hatások eredőjeként?)
Szóval: Pórtelky Magda csodálatos asszony! Csodálatosságának titka az, hogy egyszerre képes hibátlanul illeszkedni családjába, osztályába, környezetébe – és képes mindezt érzékenyen, kívülről, kritikusan szemlélni. Nem is a kritikusság, hanem a beleérzés teszi emlékezetessé alakját. Nem hibátlan és sokrétű a lelke, nincs benne különösebb „küldetéstudat” sem (mint például majd Németh László asszonyaiban), viszont hitelesebben éli meg a rá hulló hatásokat. Sokszínű, gazdag érzelmi életű leány-asszony, gyorsak és szenvedélyesek a reakciói, fullánkos a nyelve, gonosszá képes torzulni az indulata – olyan tehát, mint egy (egy?) átlagos vidéki, városi polgárosodó úri (kis)asszony. Ments Isten Pórtelky Magda (Kaffka Margit) fullánkjától, ráadásul vitái-veszekedései nem logikusan megkomponált egyetlen mondatok, hanem hosszas, a gyomrozás minden részletére kiterjedő viszálykodások, amelyektől persze Pórtelky Magda érzi magát a legrosszabbul (ha igaz?).
És persze a férj, ez az enervált puhány, aki társaságban tündöklő (és kétségkívül színes) figura, de valódi értékét (értsd: társadalmi hasznosságát) tekintve: „hulló falevél”. Hasonló módon értéktelen, sőt már szinte ellenszenves alak férj és családapa mivoltában. Ellenszenvünket csak növeli a tudat, hogy ilyen asszony van a kezében, mint Magda, aki valódi érték (kincs!), de akivel nem tud mit kezdeni. Nagyszerű udvarló, udvarias vőlegény, de mint „tulajdonos” – megbukik. Vajon a világ keserű törvénye vagy az ördög működése, hogy a nagyszerűen összeillő és rokonszenves szerelmespárok érdektelen és kiállhatatlan házastársak lesznek, akiknek a története tömény unalomba, tömény alkoholba vagy kiábrándulásba fullad? Bizonyosan a világirodalomban sincs sok olyan író, regény, szereplő, aki csak valamennyire is az értelmes, tartalmas és egymást szerető család képét mutatná (talán Tolsztoj Anna Kareninájában a Levin család, vagy az is csak a tolsztoji elvek szerint boldog, egy külső szemlélő elszörnyedne tőlük?), de ez legyen a világirodalom gondja. A magyar irodalom igencsak szűkölködik nagy és derék férjek ábrázolásában, akik boldogok maguknak, és boldogságot árasztanak maguk körül. Vagy talán fordítva célszerű a megközelítés? Igenis bővelkedik nagy és derék asszonyok ábrázolásában, akik ugyan maguk csak ritkán boldogok, de boldogságot igyekeznek árasztani maguk körül, vagy inkább fölkínálják a részvétel lehetőségét egy magukban őrzött boldogságban. Vagy ezt a lehetséges boldogságot csak ők (és esetleg az író: Kaffka Margit, Németh László) érzi boldogságnak? Ezek az asszonyok talán inkább szűkkeblű, önző kis tirannák, akik (f)elemésztik – amúgy szeretetett – párjukat? Móricz ez utóbbit sugallja (Károlyi Zsuzsanna, Rhédey Eszter és a többiek). Vagy a férfi- és a női szerepek törvényszerű eltéréséről-ellentétéről volna szó?
Különös, hogy Kaffka Margit stílusa mennyire egy tőről fakad Ady stílusával! Vagy nem is olyan különös, hiszen azonos korban éltek, és egy vidékről származtak? Mintha évszázadok választanák el Mikszáthtól, de a századvégi novella alkalmanként provinciális, alkalmanként fölöslegesen helyi ízeket fölvállaló eredetieskedésétől is (nála az erdélyszéli román fogalom- és szókincs beszüremkedése a szokatlan, és mára némiképp nehezen érthető, fölöslegesnek tűnő elem). Stílusa igényes (esze ágában sincs „beszélt nyelven” beszélni), hibátlan, elegáns, de súlyos és tömör nyelvet használ. Vagy inkább a gazdag és árnyalt lelkivilág nyelvi megfelelőjét keresi és találja meg. Igényes nyelv, de sem a gondolati elemekben nincs nehézkesség, sem az eseményes részekben felületesség. Az impresszionizmus az irodalomban a lelki élet gazdagságának a nyelvi kifejeződését jelenti. Az igényesség – gazdagságot, eleganciát jelent és nem nehézkességet. Föltűnő, hogy mindkét erdélyszéli író (Kaffka és Ady) mennyi denominális melléknevet használ, ez tartalmassá és veretessé teszi a szöveget, némiképp azonban mintha el is nehezítené (mennyországos, életes, gyötrelmes).
A regény emlékezetesen nagyszerű része a szinyéri tűzvész leírása (Nyíregyháza, Nagykároly?), érzékletes – naturalizmus nélkül, érzelem- és indulatgazdag, mégis nőies és elegáns. Mindezzel együtt és harmonikusan van jelen a „társadalmi töltet”, a saját helyének, a grófi kastélynak és a paraszti elkeseredésnek az egyidejű és okosan súlyozott szemléltetése.
Kaffka Margit (és Pórtelky Magda) katolikus, egyházának hű báránya, magától értetődő természetességgel gyakorolja, vallja és vállalja hitét. Mindezt anélkül teszi, hogy mást megítélne, a mások hitét elítélné. De mégiscsak a maga hitét vallja, lelki életét, szellemét, érzelmeit mégiscsak a katolicizmus határozza meg. Mindez üdítően hat a református tengerben, amelyet a korszak (és a későbbi korok) íróinak vallásos hite jelent. Szabó Dezső, Ady, Móricz, Németh László, Szabó Magda egyaránt református, és, még ha meg is marad a saját hite megvallása mellett, a hirdetett-vallott elvekben, a történetiségben, a példákban és az érvkészletben nyilvánvalóan a protestantizmus felé hajolnak. Kaffka katolikus világa, újszövegségi és barokk-barát szemlélete, pompakedvelése – mindez vidám és sziporkázó fényt jelent a harcias, prózai, zord és némiképp komor protestantizmussal szemben.
1912 a Színek és évek keletkezésének ideje, Kaffka Margit mintha a Millennium korának mérlegét akarná megvonni – azt is akarja. Összefoglalni a béke, a megindult és (láthatóan?, látszólag?) zökkenőmentes, folyamatos anyagi-szellemi fejlődés évtizedeit. Éreztetni, mit ért el a társadalomban élő ember és az emberben élő lélek a kiegyezést követő fél évszázadban. Hová juthatott el, és hová nem… Mire volt elégséges ez a félszázad, és mire nem… És mintha érezné Kaffka (s vele együtt más jó szemű, s hasonlóképpen jó történelmi érzékű írástudó is), hogy nem lesz újabb félszázad, amely hasonló lendülettel, reménységgel és lehetőséggel fog kecsegtetni, és fogja tovább vinni a lendületet. Sőt, már fél évtized sem… Hogy itt a vége a fejlődésnek, az utolérési kísérletnek Európa felé, Európa után.
Pórtelky Magda alakja talán a legharmonikusabb magyar nőalak a XIX. és a XX. század egybemosódó határvidékén. Mindkét század erényeit hordozza, az értékeket az előző, a reményeket az új századból. „A hibák sajátjai”, a gazdagon és öntörvényűen fejlődött női lélek kevéssé hajlik meg a körülmények-kötelékek kényszerítő ereje alatt. E hibák, e sajátságok azonban harmóniába képesek rendeződni, saját törvényeit hol a környezetből fejleszti ki, hol azokra tekintet nélkül engedi növésnek, hol pedig éppen a környezete ellenében érvényesíti. Vagyis: benne van a jövő ígérete, a bele nem nyugvás, a kiválás és a szembefordulás természetes emberi igénye. A polgáré. Holott Pórtelky Magda zsigereiben nem polgárasszony. Nem az a polgárasszony, akit a francia forradalom tett meg százhúsz évvel korábban példa- és eszményképnek. Ő magyar módra polgárasszony, aki a vidéki kisnemesség felől érkezett, vagy ebből az irányból látja a magyar polgárság jövőjét. És aki megőriz valamit (nagyon sokat!) Jókai és a XIX. század nagy nőalakjainak nagy erényeiből – mindezt azonban anélkül teszi, hogy „eget vívó asszonyszívvel” bírna. A béke egyik utolsó nagy, összefoglaló irodalmi alakja, akinek megértéséhez és megszeretéséhez, irigyléséhez és követéséhez a magyar olvasóközönségnek már alig volt ideje. Visszfénye, hitele ezért hamarabb megkopott, mint megérdemelte volna. Életét – napjainak nyugalmát és lelki küzdelmeit – ezért már csak a megváltozott történelem homályosító szűrőjén át olvashatjuk és élvezhetjük, sajnálhatjuk és irigyelhetjük.
Lukáts János