NAPÚT 2009/2., 75–79. oldal
Tartalom
Wehner Tibor
Haiku-rajzolatok
Kicsi Sándor András
Gyergyói gombanevek
Ébert Tibor
Válaszadás
hányszor kérdeztél és miért kérdeztél vajon kérdezned kellett kitől vártál feleletet (?) a válaszok csupasz zászlórudakként az égbe szúrnak zászlónélküliség kifeszített törekvés meredezés az idő időtlenség vájataiban melyre rámintázza magát a tér forma lényeg hűség képlékenységével basszusgitár felszeletelt hajóbúgás megdarált hömpölygés odaszegezett suttogás elalélt lobogások lángnyomai hányszor kérdeztél és miért kérdeztél fogatlan látomások feltámadásaiban megidézve s nikkeles tekinteteket összeverődött álarcos néma és vak visszhangokként a széttárulkozó-robbanó csontvázröpülés-rajzolat egymásra torlódott igék sorakozója vajon kérdezned kellett kitől vártál feleletet válaszoltak sánta ajtónyitódások púpos ajtócsukódások s a gravitáció az ellebegő képletek az idézés ítélet bizonyosság bicebóca rekedt keringő repedt hangnyaláb-foszlány emlékállkapocs aligátorok csöndje kalimpál hányszor kérdeztél és miért kérdeztél (?) felelhettem volna (?) de nem válaszolt senki kérdezhettem volna én is… kérdeztél egyáltalán hallgatózva… (?)
Közjáték
Mondtam, pontosak legyetek, 10 órakor el kell indulnunk, legalább 40 perc az út, onnan nem lehet elkésni, s nekem ott még egy kis elintéznivalóm van. (Mint a színházban, az öltözőben.) Virágot, csokrot, koszorút hozhattok, bár a virágok nem szeretik ezt a ceremóniát, nemsokára meghalnak, elhervadnak. Zene szól majd, Bach, Beethoven, Mozart, amit rendeltetek.
Födetlen fővel hallgatjátok. Mint ahogyan a papot, a búcsúztatókat, dicséreteket.
Ilyenkor nem érvényes a „temetni jöttem… nem dicsérni”, igenis, dicsérni kell, akiről beszélünk, csak dicsérni, érdemeit felsorolni… a végső tisztesség konvenciója ez.
Ott álltok a ravatalnál, egyikőtök sem mosolyog, egyformák a vonások, mintha egyenruhába öltöztek volna a kifejezések, a pillantások.
Az ember ott hasonul leginkább egymáshoz, egyarcúvá válik, talán egyértelművé is, ezek a homogenitás őszinte, rövidke pillanatai. Belső kényszer, megadás, öntudatlan és tudatos. Ez a szokás, protokoll. Így van ez rendjén. Aztán követtek, elkísértek a sírig. Eltemettek. Végső búcsú… utána elindulunk le a dombról, vagy a vízszintes, egyenes, kacskaringós, széles, keskeny utakon (ösvényeken) kifele a temetőből. Villamosra szállunk, autóbuszra, taxiba. Hazamegyünk. Bekapcsolom a villanyforralót, teázgatunk, Earl Greyt, amit szeretünk, illatos gőzébe bámulva beszélgetünk erről-arról, költészetről, fontos, kevésbé fontos dolgainkról, okoskodunk… arra is gondolok, hogy ki kell fizetni a villany- és telefonszámlát, bejelentkezem a fogorvosnál, elfogyott a macskaeledel, beborult az ég, eső lesz, időváltozás. Szerencsére túl vagyunk az egészen. Tulajdonképpen nem történt semmi különös. Intermezzo, szokványos jelmezcsere.
A hold
Még soha nem láttam olyan hatalmasnak és sárgának a holdat, mint aznap éjjel a Magos úton. Szinte feltérképeztem, olyan plasztikusan mutatkozott felülete. Csak mentem és belém markolt az, amit elhagytam, elvesztettem: a Magos út és minden körülötte. A holdat néztem, a hatalmas és sárga holdat, amely csak egyre nőtt, duzzadt. Megálltam. S a Magos út megmozdult alattam, kövei – mert kockás kövezete volt még – egymásra moccantak, hallottam koccanásait, egyre több moccanást innen-onnan, s ebben a furcsa megingásban a holdba kapaszkodtam volna. Aztán gyorsan betértem balra egy keskenyebb utcába, a nevére már nem emlékszem. És egyszerre eltűnt a hold, megszűnt a markolás, szabadnak éreztem magam, stabilnak. Lebegni akartam a hold nélküli, fénytelen, immár majdnem sötét utcában, fel, fel, lebegni a falak, tűzfalak, házak, tetők közt könnyedén, elveszítve történetem, azt, ami voltam, illúzióim, képzeletem, varázslataim, áhítatom nehezékeivel, Magos út. Tudom, se ő, se más utcák nem tekerőzhetnek rám, nem fojthatnak meg, mint a kígyók Laokoónt. És felpukkadt a hold. A nagy sárga ballon.
Rongyszőnyegen
(kaleidoszkóp)
(Sárga)
Sárga volt a mocsári gólyahír, amelyről természetrajzórán magyarázott a tanár. Sárgán prüszkölt a sárkány a mesében. Sárga vízfestékkel pingáltam tele egyszer a hordókat az udvaron. Sárga a ház fala, ahol nyaraltunk. Sárgák a kiskacsák, sárga a méz. Sárga a tollam… És sárga volt a zsidók kabátján a csillag, ahogy ballagtak ott a Kecske utcán sovány batyujukkal. És sárga volt a fonnyadt kankalin apám ujjai közt a hosszú, horpadt tepsiben, honnan a hegyes ádámcsutka a halottaskamra csöndjébe beleszúrt. Sárgán ömlött rá a májusi fény. S ahogy emlékezem most: oly sárgán hull elém az egész világ…
(Emlék)
Fekete hegyháton, velem szemben, mint roppant ravatalon feküdt a dermedt város. Egy rózsaszínű kibomló bimbóra gondoltam, mely körül pillangó libbent. Aztán, mint amikor kintornás forgatni kezdi rozzant verklijét valahol a szomszéd udvarban, hangok követték egymást akadozva: egy rég sokat dúdolt melódia. Később ott ültem a tömjénfüstös félhomályban, felettem Jeromos, a szent, éreztem a poros bőrfújtató szagát, apró neszfullánkocskák lyukasztgatták a csendet. És lassan, tompán remegni kezdett a mély, szinte ritmusosan közeledett, súlyos tömbök ütődtek egymáshoz vakon visszhangozón… mint mikor a tehervonat utolsó kocsiján a lámpa kopott pirosa zsugorodik… s már nem voltam sehol…
(A gall háború)
Tanultam. Latin szavakat jegyzeteltem épp, amikor érte jöttek. A hordágyon kéksávos pizsamában szinte testetlenül feküdt. Parázslott még a láztól a két csontos üregből tüze ötvenegy évnek. És abbahagyva a De bello Gallicót néztem apám. Fonnyadt bőrárkai között bágyadt mosoly vánszorgott. Intett nekem. S az ujja úgy maradt, mint szemafor: mintha szabad utat jelzett volna magának… másnak… Néztem, amint elviszi a két egyenruhás, hallottam, hogy csapódik be az ajtó. Tanultam tovább.
(Mikor kigyúlnak a lámpák)
Mikor kigyúlnak a lámpák a téren, mélyebb a völgy és feketébb, fölötte megmerevedett kiáltás a torony. Kihűlnek körülöttem a hegyek, valahol fehérlő nyomok tűnnek elő, amiket sose látok meg, sose találok. Te távolodsz, s egyre messzebb kerülsz… Mélyebb és feketébb a völgy, mikor a téren kigyúlnak a lámpák.
(Nem jött el senki)
Nem jött el senki, én vagyok. Nemsokára öt óra, s ez a higanyezüst délután az estbe süllyed le, lassan átváltozik a völgy mély színű szarkofággá. Nem jött el senki, én vagyok. Hószagú volt a reggel, amikor elindultam, varjak ültek a fákra. Nem jött el senki.
(Magánhangzó)
Felejtés hideg lepedői, a távollét hosszú folyosója leng, bolyongás repedezett torkán, poshadt víz, rajta úszkáló gyökerei a magányosságnak… Hol vannak a szenvedély oleanderei meg a várak a hajnali fényben? Az éjszaka leheletei hangszerelik a sietve távozó rovarok csöndjét, s a tenger keze tolja kifáradt ölelését a fövenyre, és nézd, a sápadt arc mázolja magát a hold kis négyszögére, kiejtve ajkán egy elkopott magánhangzót.
(Andante)
A levelek bennem sárgulnak el, a levelek bennem fonnyadnak, töpörödnek, a levelek bennem száradnak egyre… És zörög az emlékezés bennem: a foltos és hideg cintányért verdesi drótlomb, füstgally, koromág. Énbennem hullanak a mélybe, a fákon örökzöldek maradnak a levelek…
(Diagnózis után)
Kiittam a pohárból a vizet. Nincs víz, egyetlen csepp sincs. Egyetlen csepp vizén, az utolsó cseppen csak, cseppből dagadó óceánon elvinnélek egy Ararát felé… Locsogó szavak, szavaim egyetlen betűje, cigarettám hűlő parazsa eltévedt neonfénybetű kihűlt hideg sivatagon…
(Csak Ő tudta)
Vonatfütty, szénaillat mit sem tudtak a titokról. Csak a frissen hegyezett karók, melyeken fennakadt a dal: örökre. A dalt csak Ő tudta: a vézna, szeplős arcú, akire ránevettek a hegyek meg a ház, az ajtók nélküli szobák, ahol a csöndön vér szivárgott. S a csönd rátapadt a ráncos leányruhára. A folyó csak a medrét érezte. A legurult tömbök alatt aludt a falu, a halott altatódallal. Sárgán meredeztek a frissen hegyezett karók, átdöfve a négyszögű éjszakát.
(Klarinét)
Ez az est nem a hegedűhangoké és Anna hiába dalolna. Az út, a fűszálak, a ház, az ablakai fölött az ágak meg a csönd…: néma fekete klarinét.
(Metamorfózisok)
Valahol leejtettek egy kést. Elvágták nyakam. Megfordítom tenyerem, megszámlálom ujjaim. Alkonyat. A kert úgy maradt, ahogy ültél. A margarétákból hiányzik három. Recklinghausen, Recklinghausen az ok okozat? Freudi forgások vasszékén pizsama madáretetővel. Zörgetem radiátorhárfám bordahúrjait. Tacet, tacet. Ez a mosoly a kazán teste. Kreon kezében mosolytalan vakolókanál. Gégehurut, garathurut. Öntudatunk párzik a háromszínű fagylaltbimbókon.
(Álomfejtő)
Eljöttek az esőszemű madarak meg a ködlábú macskák, egész nap csicseregnek, egész nap nyávognak. Süket leszek és vak, pedig ötven fülem és szemem van, ötven színes kutya őrzi álmomat. Kiöntötték az időt.
(Orfeusz)
Homlokpadláson surran az alkonyat. Távoli visszfények bálja. Micsoda felemelkedés ez a roggyanásokba mártózó emlékezésnek. Az időn hárfázó madár, aki csak száll hangjai bolygóival. A horizontba téved, tétován repülne ellenkező irányba, az Omega felé. De a fény, az idézés megragadja magányosságnyalábját. Orfeusz muzsikál.
(Battistero)
Hét fekete galambbal vállamon, kezemen, fejemen beléphetek a paradicsom kapuján, hogy megkereszteltessenek galambok nélküli napjaim. Elindulok, s a Campagnile rózsaszín galambnapsütés.
(Epigramma)
A horgoló csöndben ült a padon. A Liget fái már elrendeződtek, fények kandikáltak be a levélréseken. Ő csak nézett, belepte arcát a terpeszkedő délután. És elgurult labdám pöttyeivel, a katicabogár… Anyu, mondtam halkan. Megsimogatta fejem az örökkévalóság piciny mozdulatával.
(A király)
A Csele-patakba fulladtak a titkok. A te titkod, az én titkom, mindnyájunk titka: a király, a megölt király… Vajon király volt-e, és megölték, vagy csak belefulladt a vízbe? A Csele-patakba fulladnak a titkok. És vajon titkok-e a titkok, a te titkod, az én titkom, valamennnyiünk titka? Ez az ország…?
(Irénke)
Akkor nyáron megtanítottál nyakkendőt kötni, biciklizni… A falu emlékporából gyúrtam egy messzi-közeli négytornyú várat. Azt nézzük, mint délibábot. Talán harangoznak, mert dél lehet, igen, forró, nehéz lélegzetű, mozdulatlan időtlenség. Az úsztatóból fehérség hűvös gyolcsai lebegnek felénk: libák, kacsák. A kókadó kukoricás délutáni suhogásra vár. Mint mi.
(Ki mondja meg?)
Ki mondja meg a szeleknek, hogy merre menjenek? Ki ráncigálná le a felhőket a havakkal és esőkkel? S ki parancsolná meg, elég, elég az özönvíz, nincsen több bárka. S ki zárná el összegyűjtve a fényt, hogy mélységeket világítson meg. S ki rejtené el a sötétséget megszámlálhatatlan dobozokba? S ki állítaná meg időtlenségében az időt, orvul ejtve a perceket, fényéveket?
(Itatós)
A citromszörpöt kivasalják, hisz utcalámpákat főznek ebédre és mert a kalapácsot arra használják, hogy beöntsék a benzintartályba, fésülködni fogok a parajfőzelékkel, így tehát nem kétséges, a hangfogók nejlonzátonyokat ellhetnek, kávézacc csipeszek kerékpározhatnak át a formatan vércsekopoltyúin, köldökharsonák vadgesztenyéi a konzervgyárak előtt tisztelegnek, az újságok altatót szednek be… Végre! Végre! Protézis, bifsztek, kacagány. Kety! Kety! Gulyáskonzerv. Itatós!
(Montázs)
Vászontekintetű fénykacataim úgy hevernek körülöttem, mint tócsák száradó hártyavaksága, összehúzódva, zsugorodó képlékenységgel, csukódó rétegek magukba gömbölyítették érdes felhőkarok, mohó napszájak simogatását. Fogódzó ígéretek domborodó rombuszdombjai! A hat hegy agancsába fennakad a megváltás szikkadt harangszava, prédikáló ájtatos szelídség, mészfehér mozdulat. Pórázán feszülve csak állok, mint ki jobbítani akarta magát és másokat hegedűvel, mosollyal, falak biztosítótűivel összefűzve, mert széthordanák a kutyaházat s maradék macskadorombolást. Begombolkozom szigorú felkiáltójelek pontjaival, hogy legyek csónak, fakír, tetszhalott póznák, oszlopok, tornyok, álom szögein ringva. Micsoda indulás, szédülés, montázs ez örömből, élvezetekből, győzelmi trófeákból, hiúságból… Fogpasztareklám barokkos ívein a vizenyős locsogás, intézőbizottságok pecsétje, halszemű kérvények… Tanulom, mondom, keményen, pontosan, nem felejtem el: kegyelem, kegyelem. Kémények imája fent a magasban.
(Epilógus)
Kormot verejtékez a mozdonyéj, ködöt ás ez a hangtalan cammogás, ütközők közt fémhidegen felcsengenek a tompa másodpercek, széttéphetetlen-elválaszthatatlanul a rozsdás kapcsokon vonszolja magát egyik a másik után, egymásba ékelődve, némán csörögve… Kormot verejtékez a mozdonyéj: a szerelvény egyetlen koporsó…