NAPÚT 2009/1., 3–4. oldal
Tartalom
Lászlóffy Aladár
A hózentráger magyar humoristái
Faludi Ádám
A rockdíler
Sándor György
Radnóti naplójából
Elöljáróban
Úgy érzem, az olvasó előtt azt kell először tisztáznom, mielőtt az „önjelölés”-„besorolás”-„dörgölőzés” jogos vádját megkapom. Sem a májusban százéves Radnótihoz, sem a naplójában említett Karinthyhoz, Cs. Szabóhoz (Proustról nem is beszélve), a tavaly hetvenéves én, énem, a lelki rokonság és mérhetetlen tisztelet kivételével magamat Hozzájuk nem mérem. (Csak hogy rímeljen.)
– Hol vannak Ők tőlem?!
Fényévnyire!
Mármint Tőlük, én…
(De még „javíthatok”…) (Ők már maradandók!!!)
Ezek után talán már másképpen fogja olvasni a nyájas a most közreadott – és saját életrajzi-utalásos – Radnóti-naplós „montázsom”.
1938. augusztus 24.
Budapesten születtem, ezelőtt 29 évvel. (Radnóti. Később az én dátumomat megközelítően majd felfedem.)
Iker gyerek vagyok („egyke” és „sivár bűn”, de ne magamról beszéljek).
Öcsém és édesanyám meghaltak születésemkor. (Édesanyám se él már húsz éve, de a születésem után nem sokkal is majdnem… az utolsó percekben még kilépett az auschwitzi szerelvények felé terelt sorból.) Anyámat (Radnótiét) az ikerszülés ölte meg, nem bírta a szíve, öcsém gyönge volt, elszívtam tán tőle az életerőt. 11 éves voltam, meghalt az apám is. (Négyéves voltam, mikor… majd még megírom – bár nem tudom, hogy…) (halt meg.)
Az anyámat nem ismertem (78 évesen ment el, de én még így sem… „most – már – látom, milyen óriás ő…”!), az apámra valójában alig emlékszem, néhány éles, de összefüggéstelen képet, emléket becézek róla magamban. (Még ennyit se… csak a fényképek… milyen szép ez a „becézek”.)
1938. augusztus 29.
Délután meghalt Siófokon Karinthy Frigyes. (Radnóti „szájából” „hallani” mindezt, más értelmet nyer.) Utoljára múlt hétfőn láttam. A Ny. (Nyugat – én írom ide. Nem a „gyöngébbek kedvéért”, hanem mert Radnóti is így ír már életében – 1941. január 30-án keltezett versében:
– /…/ „
Költőt is feledtek. Ismerem. Még él.
Még kávéházba jár. Látom hébe-korba /a tükörben?/
sötét ruhája válla csupa korpa.
Mit írjak még e versben? Ejtsem el talán,
mint vén levelét a vetkező platán?
Hisz úgyis elfelejtik. Semmi sem segít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.”)
Az 1938. augusztus 29-es napló folytatása
A Ny. találkozóról jöttünk s búcsúzkodtunk a Dunaparton. (Na most, hogy írjam…? Még korai volt…? „Búcsúzkodni”. És a Dunaparton. Ide írjam még, hogy…? Még hat évet várhattak volna… Borzalmas!)
Hívj meg már egyszer, kíváncsi vagyok a fiadra, – szólt oda – Karinthy – Cs. Szabónak. (Kár, hogy nem az én édesapámnak.) (Egyébként Karinthy temetésére nem tudtam elmenni… négy és fél hónapos voltam csak.) (A négyes számot fél-ve biggyesztem ide, négyéves születésnapomon láttam édesapámat utoljára… mert a munka szolgálatra kötelezte…)
A kávéházban Proustról beszélgettünk, Karinthy módszertani fejtegetésekbe kezd, ugráló gondolatokkal, ahogy szokta (hát ezt – de csak ezt – sikerült utánoznom azóta).
Majd hirtelen megszólal: Ezt különben utolsó művemben, a Mennyei riportban megcsináltam! Igen – feleli halkan valaki. Karinthy körülnéz, aztán nevetni kezd. (Igen, más nevetni, mint nevettetni.) A Mennyei riportban, amit, uraim, közületek senki sem olvasott!
Csönd.
