NAPÚT 2009/1., B/2
Tartalom
Sándor György
Radnóti naplójából
A hózentráger magyar humoristái
A |
Ezek az emberek ott Petőfi meg a többi körül, valóban úgy hordozták – néha csendesen, néha felszikrázva – a szellemet, mint a pipafej a tüzet. Bernáth Petőfi előtt egy jó évtizeddel született, és egy negyedszázadnyi idővel utána hunyta le a szemét. Jogi tanulmányokra fogták (meg is szerezte ímmel-ámmal az ügyvédi oklevelet, írja róla körömfeketényi tanulmányában Zolnay László, ám csak olyan ügyefogyott ügyvédféle lett, ahogy magát nevezte). Ez a Bernáth Gáspár szinte önként zárta ki magát a társadalmi rendből, melynek gyermeke volt, hogy inkább a bohémságnak hódolhasson. Már fiatalon írásra meg népies muzsika szerzésére adta a fejét: egyik dalát országszerte énekelték, azt, hogy Az alföldön csikós legény vagyok én… De ő írta meg Lavotta életrajzát is. Ám emlékét inkább szelíd gúnnyal és öniróniával telt jó mondásai őrizték meg. Tiszta lelke, nyílt tekintete, falstaffi étvágya, rabelais-i szatírája okán Petőfi is szívébe zárta, még nászútjáról, Koltóról is levélben szólítja fel „szent Gáspár barátját”, hogy írja meg a Teleki-kastélyba legújabb mondásait. Zolnay László forrásából szállt ránk egypár, melynek sava-borsa túlélte az időket. A szórakozott professzorról azt jegyezte meg, hogy hazamenet kabátját ültette a székre és magát akasztotta fel. A sipítozó énekesnőről megjegyezte: vigyáznia kell, nehogy a hangját a karzaton elkapja egy szabólegény és tűbe fűzze, mint a cérnát. De ő látott akkora szelet, hogy még a kapcát is kifújta az ember csizmájából, és állította, hogy az alföldön olyan zimankós telet élt át, hogy a csecsemők egy szálig „hajdúködmönben jöttek a világra”, a gazdák meg ölükben vitték ki ebeiket az utcára ugatni! Saját vagyonát, nemesi birtokát ekként emlegette: három vályogtéglát hagyott rá az atyja, de ezeket este megcsípte a szúnyog és reggelre kelve emeletes házzá dagadtak. Ő maga folyton adósságokkal küzdött és mondogatta: ha minden hitelezője kőbálvánnyá válnék, Debrecent ki lehetne kövezni velük.
Ez a kor, mint a jó szél, magával hozta Vajda Péter, Vas Gereben, Garay János tálentumait, ott a közelben (bennük az Obsitos, Háry János szent szimbólumát) – Jókai és mások indulása mellett. De a sor már Gvadányival elkezdődik, még a máriateréziás, magyarhuszáros, János vitézt megalapozó iróniában, népi kincsben, hangulatban. Bernáth Gáspár volt az ükatyja annak a vicces mondásnak is, ami máig kísért a népnyelvben, hogy odakiáltott a Tiszába fuldokló vasas németnek is: úszni tanultál volna meg, ne nímetül!
Ki ne ismerné azonban Petőfi versét a mindent halogató, magyar fátumra utaló, többnyire „ej ráérünk arra még” varázsszóra nyíló jelképes alakról. Bizony Petőfi versének modellje eleven hús-vér ember volt. Jártában, keltében, utaztában találkozott vele a költő és meglátta benne a nagy példázatot. A mai kutatók bizonyíthatták azt is, hogy a kornál régebbi évtizedekben is sok szó esett az alszolgabírói minőségben működött tekintetes úr családjáról, nemkülönben azt is kiderítették, hogy 1714-ben labanc volta miatt kapta egyik őse a címeres levelet. Nemrég aztán azt is kiderítette egy kutató, hogy 1855. április 28-án 62 éves korában meghalt maga a hírös-nevezetes „Tekintetes Pathó Páll Úr” és Magyarszögyényben temették el, Párkány (Sturovo) közelében, szemben valahol Esztergommal. Szóval Pathó Pál sírját is elcsatolták tőlünk, belőlünk Trianonban.
Lászlóffy Aladár