NAPÚT 2008/10., 166–168. oldal
Tartalom
Csepregi Oszkár
kohómérnök, sportvezető, honvédtiszt
Bosák Nándor
püspök
Balázs Lajos
egyetemi docens, néprajzkutató (Bukarest, Románia, 1939. december 22.)
Csíkkászoni édesanyám és édesapám gyermekként kerültek a Regát fővárosába cselédnek szegődni, mesterséget tanulni, vagyis azért, hogy egy-egy kenyeret kérő szájjal kevesebb maradna a négy-öt gyermekes családokban, és élnének meg a maguk lábán, néptől, anyanyelvtől teljesen idegen világban. Sorsuk sok ezer székely magyar sorsával volt azonos. Ott ismerték meg egymást, szerelmükből lettem én. És bár több mint tíz éve, hogy bukarestieknek számítottak, 1940-ben valami mégis megmozdult bennük, a bécsi döntés végképp Erdély, Csík fele fordította vissza őket. Bukaresti életük létkérdés volt, és mintha a sors irányított volna, az én szakmai létem és karrierem kényszerű alakulása engem is a román főváros fele vitt. Ha ők ott maradnak, nem tudhatom, mi lett volna belőlem, de azt tudom, ha egyetemi tanulmányaim céljából nem a bukaresti egyetem bölcsészkarán nyitom az ajtót, noha Kolozsvárra vágytam, sakmunkásnál többre nem vittem volna.
Csíkszentmártonban telepedtünk le, hadiárva édesapám magyar állami támogatással cséplőgépet vásárolt, hogy azzal alapozza meg létünket, amiből az lett, hogy 1952-ben kuláklistára került. Szerény anyagi és gazdasági létünk tönkretétele azzal egészült ki, hogy ugyanazon év szeptemberében, az első iskolai hét szombatján engem, iskolát és tanulást rajongásig szerető VII. osztályos gyermeket kizártak az iskolából. Szüleim több beadvánnyal a helyi hatalmasságokhoz, édesanyám személyes könyörgéseivel a sztálinvárosi (Brassó), majd a bukaresti oktatási hatóságoknál elérték, hogy a második félévtől visszavettek, én pedig otthoni, majd iskolai tanulásommal azt, hogy 1953-ban osztályelsőként elvégezzem a VII. osztályt. A színjeles bizonyítvány azonban csak sajnálatot váltott ki a Csíkszeredai Elméleti Líceum (ma: Márton Áron Gimnázium) titkári személyzetében, be nem írhattak a VIII. osztályba. Újabb szülői könyörgések sora következett (erről a ’89-es fordulat után győződhettem meg a megyei levéltárban az édesapám nevére nyitott iratcsomóból), melynek hatására, igen nehezen, de felvettek magántanulónak. Aztán újra édesanyám sírására Bereczk Lajos akkori igazgató (később 1956-ért nyolc évre ítélték) megengedte, hogy bejárhassak órára, illetve beülhessek az osztály leghátsó padjába. Az iskola kézilabdacsapatába viszont már nem vettek be, mert azt a KISZ ellenőrizte. Ma is hálával gondolok azokra a tanárokra, akik néha-néha engem is feleltettek, noha nem szerepeltem az osztálynaplóban, akik észrevették, hogy én is nyújtom a kezemet. A jogra felvételiztem 1956-ban, 1957-ben, először 8,5, másodszor 9,25 átlaggal. Nem vettek fel. Koszti István, édesapám földije, a Bolyai Egyetem illegális múltú akkori KISZ-titkára bizalmasan meg is mondta, hogy társadalmi hátterem miatt többet ne is próbálkozzak. A brassói autógyár szakiskolájába nem kértek háttérigazolást, így két év alatt ott lettem autószerelő szakmunkás. Nyugtom nem leltem, és 1960-ban a Bukaresti Tudományegyetem román szakára felvételiztem. Nagyon gyenge romántudásommal úgy megtanultam, igazából bemagoltam Románia történelmét, a román irodalmat, alkotmánytant (felvételi tárgyak), hogy nemcsak bejutottam, a tetejébe magyarként, hanem ösztöndíjat is szereztem. Az első félév vizsgáival érdem-ösztöndíjat is. Csakhogy a felvételihez, most nem részletezhetem, hogyan, csupán annyit, hogy Kovács Lőrinc, Csíkszentmárton akkori községi pártbizottságának titkára olyan papírt adott, amiből nem derült ki sem az, hogy édesapám kulák volt, sem az, hogy nem. Sem az, hogy egészséges társadalmi származású, sem az, hogy káros lennék. A sors kezét látom ma is abban, hogy az egyetem személyzeti osztálya utólag nem kutakodott a bejutott hallgatók után, mint a kolozsvári tette. Mit ad isten? Tanulmányi eredményeim alapján, az első éven csoportom KISZ-titkárává választottak. A második éven az évfolyam bürójának lettem tagja. Ott voltam a gyűlést vezető asztalnál, amikor egyik évfolyamtársunkat kizárták a szervezetből, tehát az egyetemről is, mert a nagyszüleinek malmuk volt, ő pedig ,,osztályidegenként belopakodott sorainkba”. Ma sem tudom eldönteni, hogy áruló voltam-e, vagy csak lapultam a magam sorsáért? Mi lett volna velem, ha egyedüli magyarként a döntés ellen szavazok vagy csak tartózkodom? Én nem tudtam olyan hős lenni, mint amilyenek 1989 után olyan sokan előálltak a semmiből. Én a csendes és tudatos ellenállással végzett munkámmal védtem ki valamit abból, ami ellenünk folyt.
Az egyetemen Mihai Pop, a folklór professzora bűvkörébe kerültem, aki nyolc európai nyelven, köztük magyarul, németül és cseh nyelven anyanyelvi szinten beszélt, aki tőlem a román tételnek megfelelő magyartudást várta el, aki diákköri ülésekre vezetett be és a magyar folklórról beszéltetett román diáktársaimnak. 1965-ben szereztem romántanári oklevelet, és 1976-ban ugyanott szereztem doktori fokozatot az ő irányításával. Tanárként korán küzdelmet indítottam a román nyelv magyar iskolában való tanításának reformjáért, amit a mai napig nem hagytam abba. 2000-ben megkeresett dr. Tonk Sándor egyetemi professzor, hogy vállalnám el az akkor induló Sapientia EMTE román nyelv és egy idegen nyelv (az angolt választottuk) tanszékének szervezését a csíkszeredai karon. Egyetemi docensi vizsgát tettem, hét éven át tanszékvezető voltam, jelenleg kari kancellár vagyok.
Tanári pályámmal párhuzamosan 1989 decemberéig titokban, azóta szabadon, több mint 35 éve folytatok néprajzi kutatást, csak Csíkszentdomokoson. Sajnálom, hogy terjedelmi oknál fogva nem fejthetem ki, hogy miért mindig csak ott. Csupán annyit, hogy a vertikális kutatásnak, vagyis, metaforikusan, nem a gereblyével, hanem az ásóval való munkának vagyok a híve. Mohay Tamás, az ELTE folklór tanszékének docense írja, hogy „trilógiájának ez a települési koncentráció egyik különleges értéke”. Kutatási területem a három emberi sorsfordító – születés, házasság, halál – szokásvilága. Ebből született nagy szokástrilógiám: Az én első tisztességes napom. Párválasztás és lakodalom Csíkszentdomokoson (Kriterion, 1994), Menj ki én lelkem a testből. Elmúlás és temetkezés Csíkszentdomokoson (Pallas Akadémia, 1995), Szeretet fogott el a gyermek iránt. A születés szokásvilága Csíkszentdomokoson (Pallas-Akadémia, 1999). A három szokáskultúra másfajta megvilágítását végeztem el A vágy rítusai – rítusstratégiák. A születés, házasság, halál szokásvilágának lelki hátteréről című könyvemben (Scientia Könyvkiadó, 2006). Közben száznál több szakcikket, tanulmányt is közöltem itthoni és magyarországi szak- és kulturális folyóiratokban, kötetekben.
Hogy mennyiben és milyen szinten járulhatott hozzá szerénységem az egyetemes magyar néprajztudományhoz, arról hadd idézzem Pócs Éva professzor asszony könyvismertetőjének legrövidebb mondatát: „Nem csak oktatási segédkönyvként használtuk ezeket a könyveket: a kutatók számára is példaképül szolgáltak Balázs Lajos feldolgozásai.” (Bp. 2007. III. 19., Magyar Néprajzi Múzeum).
Munkáságomért szakmai és erkölcsi elismerésekben részesültem: Kulturális Érdemrend III. fokozat (Románia kormánya, 1975), Magyar Néprajzi Társaság tiszteleti tagja (MNT, 1966), Magyar Kultúra Lovagja – „A néprajz tudomány szolgálatáért” (2000), Ezüstgyopár Díj – 1999 (Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége), Ortutay Emlékplakett A néprajztudományért (MNT 2000), Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja (2000), Az Év Oktatója (Sapientia EMTE, 2005), Az Erdélyi Múzeum Egyesület tiszteleti tagja (2007), Székelyföld Díj a Székelyföld című folyóiratban megjelent írásaiért (2007).
Tanári és kutatói pályám alatt, erdélyi magyar értelmiségiként példaképeim, Kőmíves Kelemen és Mikes Kelemen vezéreltek, na meg a mókás hitvallásom, hogy a falra hányt borsó is egyszer kivirágzik. Fontosnak tartottam akkor is a munkát, amikor tiltották, amikor nem kérték és nem volt erény, amikor nem várták, újrakezdeni akkor is, amikor folyton leomlott a remény fala.
