NAPÚT 2008/10., 163–165. oldal
Tartalom
Ilyés István
szobrászművész
Balázs Lajos
egyetemi docens, néprajzkutató
Csepregi Oszkár
kohómérnök, sportvezető, honvédtiszt (Debrecen, 1939. december 21.)
A XX. század történelmünk egyik legvéresebb, legtöbb áldozatot követelő százada volt. Akik ezt az időszakot a Kárpát-medencében mind végigélték, tanúsíthatják. Családi indíttatásom, az élet adta lehetőségek az én életpályámban is mély nyomokat hagytak, az egyenes ívelés helyett többször is száznyolcvan fokos fordulatra kényszerültem. Éppen ezért tapasztalatokban gazdag életutat jártam be.
Visszatekintve őseimre, minden ágon elsősorban németeket találok, akik a törökök kiűzetése után telepedtek meg Magyarországon: édesanyám révén a Fajszra került földművelő Frickek, édesapám vérvonalát követve pedig a katona, iparos Spillerek, Fritzek, Winterfeldek. A 20. századra már mind elkötelezett magyarnak vallotta magát, tőlük ezt a szellemiséget örököltem. Magyar állampolgár pedig úgy lettem, hogy az első világháborút követő összeomlás után a Magyarországon rekedt és még kiskorú édesapámat a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságból kizsuppolt, jó ideig a Ferencvárosi pályaudvaron vagonlakóként tengődő nagynénje formailag örökbe fogadta.
A családi hagyományokat folytatom: Ludovikát végzett katonatiszt fia vagyok, tőle örököltem katonás megjelenésem, szemléletem. De mást is, miután Franciaországban volt hadifogságban, így megítélése a Keletről hazatért hadifoglyoknál is hátrányosabb volt. Meglepő módon a „nyugatos” bélyeget saját jogon is megszereztem, ötévesen a pockingi gyűjtőlágerből hazatérve „hadifogoly”-igazolást (!) állítottak ki rólam a hatóságok.
Ettől kezdve életemből harminc évet Debrecenben, anyai nagyszüleim házában töltöttem el, mivel családunk minden ingósága egy vasúti kocsiban pusztult el, és a rajtunk levő ruhánkon kívül egyebünk nem maradt. Itt nagyapám révén, aki lelkészi végzettsége mellett a híres Református Gimnázium tanára volt, a szívós kitartást és a nagyon erős lokálpatriotizmust szívtam magamba. A fogságból hazatért édesapámat B-listázták, a legkeservesebb körülmények között dolgozott – már amikor hagyták dolgozni –, volt harmados földmunkás (vákáncsos), távvezeték- meg vasútépítő segédmunkás, és végül a hatvanas évek közepéig zsákfoltozó.
Életemben az első igazi lelki törést a családi helyzetemben bekövetkezett változás jelentette. Nagyszüleim, hogy megmentsenek a beígért kitelepítéstől, vér szerint örökbe fogadtak. Ekkor újra anyakönyveztek, kitörölték a múltam, Spillerből Csepregi lettem. Így nagyapám lett az apám, nagyanyám az anyám, édesanyám a nővérem, édesapám a sógorom. Ebben a természetellenes légkörben éltem le diákéveimet, tervezgetve vágyálmomat, hogy egykoron régész vagy művészettörténész leszek. Érettségi után felvettek a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemre. Ekkor következett be az újabb törés életemben. Két hét múlva váratlanul felfüggesztettek az egyetemen, mert „kiderült”, hogy ki akarom játszani a rendszert, eltagadom valós származási adataimat. Rajtam keresztül az osztályellenség furakodik be az egyetemre. Végül Benke Valéria miniszter asszony döntött sorsomról, példát statuálva kitiltott az ország összes egyetemének bölcsész-, természettudományi és jogi karáról.
Életem új irányt vett: a Hajdúsági Iparművekben anyagmozgató segédmunkásként kezdtem, ipari tanuló, majd három műszakban dolgozó szakmunkás lettem. Levelező úton okleveles kohómérnöki diplomát szereztem. Termékminősítő és kutató területen dolgoztam. A sors iróniája, hogy a vállalat hadiüzem volt, és múltam ismeretében is elfogadtak mint lőszergyártót, anyagvizsgálót, kutatómérnököt. Fő „szerelmem” a Magyarországon akkor még gyerekcipőben járó melegkamrás nyomásos öntészet volt. Eredményeimet hazai és nemzetközi kongresszusokon, konferenciákon ismertettem. Régi álmaimról nem megfeledkezve az itt megszerzett tapasztalataimat a későbbiekben a bronzkori olvasztókemencék rekonstruálásánál az akkori tárgyak metallurgiai és metallográfiai vizsgálatánál kamatoztattam.
Úgy éreztem, megtaláltam életem célját. Sajnos a kezdetben szép házasságom zátonyra futott. Életemben újabb kanyar következett, mindent hagyva Lipcsébe mentem dolgozni. Négy és fél év után visszautam újabb fordulatot jelentett. A hadseregben ajánlottak olyan rendfokozatot és beosztást, ami egyéniségemnek és képességemnek megfelelt. (Hej, annak idején erre még Benke Valéria sem mert gondolni!)
Felügyeletem alá tartozott a magyar modellezés, rádióamatőr-mozgalom, búvárkodás, sportrepülés, a sorköteles gépjárművezető-képzés és a lövészsport meghatározó része. Feladatom volt a sorköteles és iskolás fiatalok hazafias szellemű nevelése. Különösen a búvárokkal mélyült el a kapcsolatom. Felismertem, hogy a náluk összegyűlt speciális ismeretek nagyszerűen alkalmazhatók a búvárrégészetben. Sok éves munkával feltártunk Bölcskénél a Dunában egy római erődöt. A falakba beépített szebbnél szebb faragott kövekből a településen szabadtéri múzeum létesült. Ezzel hivatalosan is létrejött a magyar búvárrégészet. Ezt ismerte el a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat azzal, hogy befogadott bennünket. A további feltárásainkat önálló szakosztályként a társulat keretei között végeztük. A rendszerváltás után a Magyar Búvárszövetség elnökéül választott, ezt a munkát 12 évig végeztem. Büszkén mondhatom, komoly részem volt abban, hogy sportteljesítményünk, búvárképzésünk színvonala, és a régészeti munkánk alapján a Világszövetség (CMAS) három legeredményesebb nemzeti szövetsége közé kerültünk. Hazánkat a Világszövetség vezető testületeiben képviseltem. Munkánkon a koronát az SMS Szent István csatahajóhoz vezetett nemzetközi búvárexpedíció jelentette az Adrián. Többéves fáradozással sikerült felvázolni a hajó elsüllyedésének hiteles történetét, és ennek révén felhívni a közvélemény figyelmét arra, hogy egykoron volt Magyarországnak tengerpartja, kikötője, kereskedelmi és haditengerészete, hadihajó-építő ipara. Ezzel úttörő munkát végeztünk történelmünk egy szándékosan feledésbe merült szeletének megismertetésében.
Ez volt az én XX. századom. Összegezve: megtanultam, hogy semmi külső erő nem teheti tönkre az embert, ha van benne képesség, akarat, kitartás. Mindenért keményen megdolgoztam. És az általam megszerzett sokféle ismeret, tapasztalat az utódok, tanítványok munkájában tovább él, azokra építenek. Ez a fejlődés záloga.
Úgy érzem, a hetedik X-be belépve nemcsak a múlt összegzéséről kell szót ejtenem, hanem arról is, mit gondolok a jövőről. A bevezetőben sommás képet festettem a XX. századról. Sajnos a jövőben is sötét felhőket látok. Az emberi természet ellensége önmagának, nem akar hosszú távon gondolkodni és cselekedni. Felelőtlenül áthárítja a gondokat az utódokra. Nem elég a világ állandó változásából adódó problémák garmadája, mi magunk is teszünk azért, hogy jövőnk minél sötétebb, nehezebb legyen. Kizsigereljük bolygónkat, tönkretesszük légkörünket, szennyezzük vizeinket, pusztítjuk az életet jelentő erdeinket és önmagunkat. Gyűlöljük egymást, s mondvacsinált okokkal is egymás torkának esünk. A legszörnyűbb, miközben döbbenetes tempóban nőnek az ismeretek, legalább úgy nő a szakadék az átlagember és a tudomány között. A felelős gondolkodású emberek látják a következményeket, protestálnak, miközben a vezető hatalmak dollármilliárdokat fektetnek abba, hogy megvalósítsák a tömegméretű bolygóközi utazást, ezzel annak lehetőségét, hogy az emberiség egy másik bolygón új életet kezdhessen, és legyen mit újra tönkretennie.
Ez az a pont, amikor felül kell kerekedniük a protestálóknak, tisztán látóknak, hogy – a végzetes katasztrófát megelőzendő – a felgyűlt ismereteket, tapasztalatokat az emberiség javára fordíthassák. Akármilyen sötét az általam vizionált jövő, én hiszek a változásban. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a négy felnőtt gyermekem és a hét unokám, és az, hogy gyönyörködöm cseperedésükben, fejlődésükben, és feleségemmel kéz a kézben mindennap várjuk, mikor kapunk hírt újabb jövevényről. Én hiszek a jövőjükben. Ámen!
