NAPÚT 2008/10., 160–161. oldal
Tartalom
Bencze Lóránt
nyelvész, egyetemi tanár
Ilyés István
szobrászművész
Seregi József
szobrászművész (Budaörs, 1939. december 10.)
A háború után kisemmizett, szegény budaörsi családból származom.
1954-ben, a nyolcadik általános iskola elvégzése után szakmát kellett választanom. Apám tűzoltó volt, igen kevés keresettel. Négyen ettünk az asztalnál, nővéremmel és szüleimmel, egy keresetből éltünk. Szakmát kellett tanulnom, hogy minél előbb keresethez jussak, és segíthessek szüleimnek a megélhetésben. Gimnázium vagy később főiskola számításba sem jöhetett.
Sohasem voltak üzletben vásárolt játékaim, azokat mindig magam készítettem. Szerettem rajzolni, festegetni. A XI. kerületi Tanács folyosójának falán kifüggesztett választható szakmák közül a kőszobrász szakma neve volt számomra a legszimpatikusabb. Választásom – azt hiszem – jól sikerült, és egy életre szólt.
Tizennégy évesen nem éreztem fizikailag nehéznek a kő faragását. Izgalmas, változatos volt megismerni az anyagokat, a szerszámokat és a különböző szakmai fogásokat. Nagy tudású, kitűnő mesterek irányítása alá kerültem. Mesterem, Bátki Lajos apai szeretettel foglalkozott velem, irányított és oktatott. Harmadéves inas lehettem, amikor rám bízta Medgyessy Ferenc Lantos nő című szobrának „kinagyolását”. Roppant büszke voltam arra, hogy a nagy szobrász alkotásán dolgozhattam. A szobor készre faragását már a mesterem végezte, de jutalmul megengedte nekem, hogy a szobor jobb kezét én faraghattam „készre”. Amikor Medgyessy művész úr a szobrot átvette, mesterem rámutatott a kézre:
„Ezt a kezet Józsika faragta!” (Mesterem így nevezett.)
Medgyessy csak annyit mondott: „Ebből a gyerekből még lesz valami.”
Ha lett is, ha nem, e néhány szó egész életemben elkísért, és nehéz helyzetekben erőt, kitartást adott a folytatásra.
A jó szándék és dicséret a legfontosabb, a kudarcot, bár nehezen, de el lehet felejteni.
Jó lett volna, de ma már nem szégyellem, hogy nem járhattam művészeti főiskolára. Munka után esti gimnáziumba jártam. Hétvégeken kitűnő művésztanároktól rajzot és mintázást, anatómiát tanultam a Török Pál utcai Művészeti Gimnáziumban.
A Kivitelező Vállalatnál kőbe faraghattam Vilt Tibor, Medgyessy Ferenc, Kerényi Jenő, Madarassy Valter, Tar István, Kiss István, Martsa István és még sok más idős mester munkáit.
Vágyat éreztem arra, hogy saját elképzeléseimet, gondolataimat – most, hogy már egy kissé jobban megismertem a kő tulajdonságait, formálhatóságát – próbáljam szoborrá faragni.
Kiállításokra jártam, könyveket olvastam, művészettörténeti előadásokra jártam – egyszóval autodidakta módon felkészültem arra, hogy igazi szobrásszá váljak. Ez lett életem célja.
Kiállításokra, pályázatokra kezdtem dolgozni.
A Fiatal Művészek Stúdiója kiállításain és számos országos tárlaton szerepeltek munkáim.
1967-ben felvettek a Művészeti Alaphoz és a Fiatal Művészek Stúdiójához, később a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége vett tagjai sorába.
1969-ben kaptam első köztéri megbízásomat, azóta mintegy negyven alkotásom látható az országban és külföldön egyaránt. Kisebb-nagyobb sikerrel pályázatokon vettem részt. Számos kisplasztikám került köz- és magángyűjtemények tulajdonába.
Tizenhárom nemzetközi szobrászszimpóziumon vettem részt, amiket nagyon fontosnak találtam, mert itt egymástól sokat tanulhattunk, és életre szóló barátságokat köthettünk csodálatos, rokon gondolkodású emberekkel.
Legutóbbi munkámat ez év szeptember 14-én avatták a budaörsi Kő-hegyen, ez egy süttői mészkőből készült feszület.
A kereszt és Jézus alakja a feszületben egy fogalommá, szoborrá válik.
Lehet, de nem igazán fontos, hogy egy szobornak fő nézete legyen, ezzel nem mondtam újat, de igyekeztem mindig ehhez tartani magam. Az a jó szobor, amelyiknek minden nézete tökéletes.
Három tavasz |