NAPÚT 2008/10., 157–159. oldal
Tartalom
Kerényi József
építészmérnök, egyetemi tanár
Seregi József
szobrászművész
Bencze Lóránt
nyelvész, egyetemi tanár (Sellye, 1939. december 6.)
A Napút kedves kérésének hiúságom nem tudott ellenállni, hogy visszapillantsak. Ámbár példaképem a derűs emlékű Kovács Arisztid bencés paptanár, aki hetven-nyolcvan évesen is előrenézett: fát ültetett, és közben fiatalokat hallgatott meg és igazított el szerény és szelíd szavával. A pannonhalmi várfalról letekintő látogatók és ott élők szemét ma is ez a félköríves fasor gyönyörködteti, a megfáradtakat pedig árnyas nyugalommal várja. Egyetemi tanárként unokáim korosztályának tartok előadásokat, nyugdíjasként is teljes állásban, ameddig csak engedik és bírom erővel. Nem tanítom őket, hanem tanulni igyekszem tőlük, amennyire hajlandók ők, és képes vagyok rá én. Akárcsak a gyerekeimtől, vejeimtől, menyemtől és unokáimtól, akiknek nyüzsgését, szóváltását élvezem és csodálom.
Apai nagyapám volt az, akire gyermekként a leginkább fölnéztem. Öt mesterséget tanult ki és művelt, és esténként és vasárnaponként csak olvasott és olvasott. Most a feleségem az, akire a leginkább föltekintek. Örsi Zsuzsa ő, a világot magasságában és mélységében felmérni tudó, széltében és hosszában átlátó, nagyon sokat olvasó, a világot színeiben megélő gobelinművész, én aprózgatva araszolgató-sertepertélő, földhözragadt filológus. Élénken élünk ebben a folyamatos különbözőségben. Ráadásul az ő háttere szilárd katolikus család, az enyém vastagnyakú, de töprengően bizonytalankodó protestáns atyafiság. A legtöbb írásomnak ő az első, kemény, de nekem gyümölcsöző, végső soron engem védelmező kritikusa.
Amikor módomban állt, igencsak eltérő egyéniségű, más-más világlátású munkatársakkal vettem magam körül, vagy kerestem az ilyen emberek társaságát. Az élénk színek gyakran ’ütik egymást’, és ez nem könnyű, de a szürke semmilyenséghez nem vonzódom. Ez is egykori pannonhalmi szerzetestanáraim és szerzetestársaim verete rajtam. Egyikük a svájci Fribourgban tanult, a másik Rómában, a harmadik Párizsban, a Sorbonne-on, a negyedik Berlinben (szerzetesként!) az ateista Nikolaj Hartmann-nál, és így tovább. Ami közös volt bennük, a bencés Regula szelleme: az egyenlőség szigorú fenntartásában is az egyéniség határtalan, közösségérdekű tisztelete, a lelki-szellemi szabadság és véleménynyilvánítás biztosítása és biztonsága, a mértékletesség mind a lelkesedésben, mind a racionalitásban stb. Nemrégiben esett meg ötvenéves érettségi találkozónk. Jócskán különböző, tarka, színes emberkék voltunk és maradtunk. Ami érték tehát mégiscsak közös bennünk, az Pannonhalma érdeme. Mindegyikünk a nulláról indult 1958-ban családja, vallásossága, egyházi iskolázottsága miatt, mégis mindegyikünk küzdőképesnek bizonyult, és kivétel nélkül mindegyikünk boldog, akár Toronto város főmérnöke lett, akár dunántúli szőlősgazda. Talán ezért történt, hogy Boldog a nép, amely tud ünnepelni címmel (zsoltáridézet!) jelentettem meg egyik könyvemet, válogatást 1993–2003 közötti előadásaimból, beszédeimből (Corvinus Kiadó, 2004). Szerettem ünnepelni és ünnepeket szervezni otthon és iskolában egyaránt. Miközben oly sötét korban és éji világban éltünk és élünk, amelyhez képest a sokat emlegetett ’sötét középkor’ valójában napfényes nyári délelőtt!
Mert bár nem akartam más lenni, mint középiskolai szerzetestanár, a diktatúra titkosrendőrsége ördögien, a Gondviselés jóságosan más irányba taszigált. Először mérhetetlen szellemi kincsestárba, a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárába. Majd amikor újra taníthattam egykori ELTE-s professzorom és a nem ok nélkül ’páternek’ becézett párttitkár jóvoltából, adjunktusként terveztem nyugdíjba menni és kapálgatni. Ennek a vágyamnak az ún. rendszerváltás állt az útjába. Katolikus főiskolát építhettem újjá a bölcs püspök, dr. Takács Nándor OCD és éles elméjű apáca tartományfőnöknő, Kenéz Enikő támogatásával és kérésére. Könyvsorozatot szerkeszthettem új témákról a legkülönfélébb tudományokban (A Hét Szabad Művészet Könyvtára, negyvennél több kötet jelent meg), nemzetközi és magyar konferenciákat szervezhettem (itthon elsőként a konfliktuskezelésről, a burn-outról, a vallás és a háború kapcsolatáról stb.). Mindennek az emberi gyarlóság, a butaság és a rosszindulat kotyvaléka vetett véget, de úgy – és ez sem lehet nem gondviselésszerű – , hogy még megalapíthattam 2004-ben az első magyar nyelvű vallástudományi folyóiratot, a Vallástudományi Szemlét, majd részt vehettem az első vallástudományi MA szak megalapításában és a vallástudományi doktori iskola munkálataiban is, amelyet valaha elterveztem. Egész életemben, amikor valami tragikusan bezárult, ismételten új meg új távlatok nyíltak meg előttem. Valaki nagy fölénnyel rendezkedik és irányítja a világot, amikor a kicsike ember rombol és feléget?!
Mindig párhuzamosan több, meglehetősen különböző arculatú közösséghez is tartoztam, de tudományos vagy politikai párthoz soha. Ez kétségkívül halmozottan hátrányos helyzetbe hozott, mert mindegyik párt a másik, vele ellenséges párthoz sorolt, és egyik sem segített, sőt mindegyik csak keresztbe tett. Ám így szabadon alkothattam, illetve alakíthattam véleményt, és ha tévedtem, megváltoztathattam – divatszelek ellenében is, meg mentén is. Csodálkozva hallom, amikor azt mondják, „ha újrakezdhetném az életemet, ugyanúgy tennék”. Bizony, mai szemmel sok mindent másképp tennék!
Nem is vagyok igazi tudós. Nem tudtam kitartóan és következetesen megragadni egyetlen ’csigaszög-gyűjtemény’ gyarapításánál és vizsgálatánál. Ezt hamar észre is vették a feletteseim, folyton új és új feladatot adtak, újabb és újabb tárgyakat tanítottam, gyakran elsőként az országban, a gimnáziumban vagy az egyetemen, főiskolán. Épphogy elvégeztem a magyar–angol tanári szakot az ELTE-n, az igazgató szeptember 1-jén odaszólt, hogy mától hittant kell tanítanom. A következő évben már ’profi’ teológus tanította – a jegyzeteim alapján. Az első szövegtani előadásokat bízták rám adjunktusként, mert több professzor nem merte vállalni, és három tanársegéd (kettő jelenleg egyetemi tanár) járt be az óráimra, hogy tudják, mivel is foglalkozzanak a párhuzamos szemináriumokon. Pszicholingvisztikai előadások kellettek hirtelenjében, mert a neves pszichológus Amerikába távozott. Nosza, Bencze, csináld! Két év múlva bukkant fel az az új kolléga, akinek a ’profilja’ lett. Visszavezettem a felsőoktatásba a retorikát az 1980-as években, oly nagyok asszisztáltak alázatosan, mint Sinkovits Imre és Bánffy György, az első órán ott ült a rektor, aki támogatott, és több professzor, aki előzőleg akadályozott. Ugyanebben az időben az első hermeneutikai előadásokat tartattam és tartottam magam is, 1986-tól az első ikonikus és kognitív nyelvészeti szemináriumokat. Az 1990-es években sokakat felkértek Montrealból, hogy tanulmányt készítsenek nemzetközi tanulmánykötetbe az építészet és embléma témakörben, de csak tizenkettőt jelentettek meg a talán negyven-ötven, az egész világról mindenhonnan beérkezett tanulmányból, köztük az enyémet. Pár évre rá felszólítottak egy-egy nyelvészt az Európai Unió tagországaiból, hogy az udvariasságról írjanak. A kötetet szerkesztő angol professzor a könyv megjelenése után eléggé elkeseredve küldte meg a könyv elmarasztaló kritikáját, amelyben csupán két tanulmányt dicsértek, a francia és a magyar szerzőét. Kollégáimmal megalapítottam a világon az első romológia tanszéket 1992–94-ben, majd az első cigány/roma óvodapedagógus és tanító szakot, mert úgy gondolom, ez – az alap- és felsőfokú tanulás – az egyetlen járható, rövid és hosszú távú út minden népnek. Sem a váltakozó kormányoknak, sem a cigányságnak, sem a roma szervezeteknek nem kellett. Kolozsvárott és Egerben antropológiai nyelvészetet és kommunikációelméletet tanítottam 2005-től. Mind a kettő ’kellett’, de életkorom és a földrajzi távolság pár év múltán közbeszólt.
Tetteim felsorolása dicsekvésnek tűnik, jóllehet inkább kudarcsorozat, mert hihetetlen többletmunkámba került újra és újra elmélyülni újra és újra más tudományágban, résztudományban, bár nem fájt különösebben, hogy váltanom kellett. Ellenkezőleg. Izgalmas volt. Nyelvészbarátom szerint gazdagította is egyik a másikat. Mégis munkásságomnak több mint a fele a vallás kognitív és szociokulturális beágyazódásával foglalkozó nyelvészet, tehát van egységes íve. Jelenleg rendszeresen szemiotikát, retorikát, félévenként váltogatva pedig a következő egyetemi és főiskolai tárgyakat tanítom a Zsigmond Király Főiskolán egészen más és más ’világrendből’ jött tanárok és hallgatók között: középkori filozófiai szövegolvasás, a vallásos világkép kommunikációja, média és vallás, bevezetés a kereszténységbe, keresztény Nyugat a középkorban, hermeneutika és műelemzés. Tarka, színes, szerteágazó lista és embertelenül sok munka és tanulás – nekem. Hajnaltól napestig, hétközben és hétvégeken – reményben a végső estélig, ez élet zárásig.
