NAPÚT 2008/10., 151–153. oldal
Tartalom
Galambos Tamás
festőművész
Detrekői Ákos
mérnök
Beke Margit
levéltáros, történész (Nagyecsed, 1939. november 27.)
Az életrajzi adatok száraz tények, csak az a kérdés, hogy az egyénnek milyen viszonyulásai, gondolatai, érzelmei fűződnek hozzájuk.
Az embert születésekor bedobják egy világba, amelyben szüntelenül keresi helyét, feladatát, és igyekszik megfelelni egy felsőbb hatalom elvárásainak, akit Istennek nevezünk. Ezért kissé talán idegenül is érezheti magát itt e földi tereken, és ennek ellensúlyozására igyekszik otthonossá tenni azt a makrovilágot, amely körülveszi.
A szüntelen munkálkodás is bele van kódolva a normális emberbe, amelynek számtalan kifejezési formája van, amit alkotásnak is nevezhetünk. Munkánkban keressük a nehezen felismerhető, sokszor homályba vesző igazságot, de annál nagyobb az örömünk, ha megtaláltuk. És ezt a felfedezést örömmel osztjuk meg másokkal. A tudományos kötetek, tanulmányok megjelenését nehéz és fáradságos kutatások előzik meg. És ezeknek során kissé bölcsebbé is válik az ember. Minden könyvemhez fűződik valami sajátosság. Kedvenc könyvem a Prímási Levéltár nemesi és címeres emlékei. Nem volt könnyű a publikálás sem, ezért ezeknek a feltételét is meg kellett teremteni, és így indítottam el a Stirgonium Antiquum című levéltári periodikát, kissé utalva Josephus Flavius Zsidó régiségeire, majd az esztergom-budapesti főegyházmegye egyháztörténeti bizottságának a Miscellanea Ecclesiae Strigoniensis című köteteit. Mint az Egyháztörténeti Bizottság elnöke, ezt megtehettem. Ez utóbbinak a címe egy kissé utal a levéltárban használt Miscellanea elnevezésre, ami vegyes, elegyes aktákat jelölt. Ezekben mindig nagyon érdekes anyagok találhatók. Az sem véletlen, hogy ez utóbbi kötet címlapján II. Ulászló Gradualejának virágdíszes motívuma látható.
A Prímási és Főkáptalani Levéltár, az esztergomi Bibliotheca és az Érseki Simor Könyvtár igazgatása során mindig megcsodáltam az egykor élt emberek magas képzettségét, műveltségét, ügyszeretetét és a szépség iránti érzékét. Sokszor eszembe jutnak Csehov sorai: Az emberben mindennek szépnek kell lennie, a testnek, a léleknek és a ruházatnak is.
Munkámban sokat jelentett, hogy történész–orosz, levéltári diplomám mellett teológiát is tanultam. Mindez az egyházi levéltárban való eligazodást segítette. Kutatásaim nagy része ugyanis egyháztörténelemre, szűkebb körben az esztergomi főegyházmegyére terjed ki. Örültem, hogy az általános köztudattal ellentétben bebizonyítottam, hogy a magyar püspökkari tanácskozások kezdete 1608-ban már kimutatható. Az különösen érdekes volt, amikor a bécsi Pázmány Péter által alapított Pázmáneum levéltárában kronologikus rendbe szedett anyagot kutattam, amelyből a magam számára rendszert tudtam felépíteni, és meg tudtam írni egy kollégium XIX–XX. századi történetét, amely akadémiai doktori disszertációm témáját adta.
A régi levéltári dokumentumokon, könyvtári darabokon mindig tetten érhető a mívesség. Az Ulászló Graduale, a Bakócz Graduale az elmúlt korok üzenetét közvetíti a későbbi kor embereinek. Azt, hogy egy könyvet lehet szeretni – beleírni, iniciálékat és lapszéleket festeni bele, bőrkötéssel ellátni és féldrágakövekkel díszíteni. A XVII. században keletkezett Lippay–Fugger-féle könyvgyűjtemény minden egyes darabját báránybőrbe kötötték – ez az ember szeretetéről szólt, hiszen az állat alá van vetve az embernek. Az emberi szemet gyönyörködtetik, különösen az aranyozott ex librisek varázsával. Levéltári példákkal is szeretném ezt alátámasztani. Egy Fabritius/Kovács János-térképen a XVIII. század elején, ahol „üstcsillagocskák”-kal jelölt meg határvonalakat, és mivel zavarta az üres tér, gyönyörű életképet rajzolt rá, emberekkel, házzal, folyóval és állatokkal. Ez az ember nem csupán mérnöki képességének volt teljes birtokában, hanem szerette is azt, amivel éppen foglalkozott. Tudom, hogy inkább csak a szakembereket érdekli, mégis idekívánkoznak a pápai bullákkal kapcsolatos megjegyzéseim. A középkori érseki kinevező bullákat pergamenre írták, és függő ólompecséttel látták el, ahol a római pápa Servus servorum Dei/Isten szolgáinak szolgája titulussal szerepel. És tetszik, hogy a középkortól kezdve egészen a mai napig a kinevező bullákat mindig pergamenre írják és függő pecséttel látják el. Ezek az állandóságot, a folytonosságot, a biztonságot sugallják. A nyírfakéregre írt levél (címzettje Serédi Jusztinián) a második világháború idejéből pedig mennyire a mulandóságot és egyúttal a hálát fejezi ki. Feladója, hazáját védve, alighanem a második világháború poklában halt hősi halált.
Az esztergomi egyházmegyében élt személyek a levéltár dokumentumai nyomán számomra életre keltek, személyes ismerőseimmé váltak. Különösen az érsekek, akiknek festményei a prímási palota folyosóján vezetik az embert a kutatóterembe, és akiknek keze nyomát, intézkedéseit őrzik a Prímási Levéltár anyagai. Az első érsek, akit személyesen is megismerhettem, Lékai László bíboros volt. Neki különösen hálás vagyok, hiszen évszázadokon keresztül csak pap léphetett be a levéltár szentélyébe, az is mindig a ranglétra legalacsonyabb fokán volt. Amikor odakerültem, akkor „már nő is jó” mentalitás fogadott. Sokszor gondoltam rá, hogy Simor János prímás a XIX. században megépítette a levéltári raktárat, amely ma is megállja a helyét, csupán arra nem gondolhatott, hogy egy nő is taposni fogja a levéltár emeleti helyiségeit magasabb sarkú cipőivel, különben nem vékony lemezelt padlózatot csináltatott volna. Ezt ugyanis feltételezem lovagiasságáról. Paskai László bíboros úrnak pedig hálás vagyok, hogy bíborosi kreálásán jelen lehettem a vatikáni VI. Pál auditóriumában.
Hanyatló korban élünk, és ezt fájdalmasan tapasztalja meg az ember. A technika csodáit nem a társadalom és egyes emberek javára használja az emberiség, hanem ellenére.
Valakiknek nehéz elszámolásuk lesz. Túl nagy a zaj, a zűrzavar, a mesterségesen gerjesztett káosz – az ember önmaga lelkiállapotát vetíti ki a környezetére. És az ember tönkremegy. Jó lenne, ha otthonosan mozoghatnánk ebben a világban, ahol több időnk lenne egymásra, önmagunkra. Ahol a csönd az alkotásra ösztönözne.
