NAPÚT 2008/10., 148–151. oldal
Tartalom
Buza János
gazdaságtörténész
Beke Margit
levéltáros, történész
Galambos Tamás
festőművész (Budapest, 1939. november 18.)
Budapesten születtem, de gyermekkoromat Egerben töltöttem. A német bevonulás után, 1944-ben a vörös veszedelem elől Nyugatra menekültünk édesanyámmal és nővéremmel. Drezda mellett, egy kisvárosi lágerből „élvezhettük” az amerikai repülők tűzijátékát, amint lerombolták a gyönyörű várost. Hazafelé marhavagonon utazva szúnyogcsípéstől vérmérgezést kaptam, de szerencsére már otthon megoperáltak. A kórházba kötözésre Édesanyám kézikocsival húzott a járdán, amit én nagyon élveztem. Harmadik alkalommal egy bőrkabátos, kalapos, karszalagos férfi ráordított, hogy a járda nem erre való! Ezután az ölében és a hátán vitt a több kilométerre levő kórházba. Ez az ember már 1944-ben is így öltözött. Közismert volt fűzős csizmájáról és fekete bőrkabátjáról, csak akkor nem azt a karszalagot viselte.
A háború valami felfoghatatlan rossz álom volt, és nem volt idő a gyors változások miatt egy kisgyerek számára, hogy sokat fantáziáljon. Ez volt az első alkalom, hogy úgy éreztem, valami nincs rendben a világon, és valakitől félni kell!
Az Egri Líceumban eltöltött első három év a mai napig feledhetetlen számomra. A gyönyörű épület, ahol negyvenöten voltunk egy tanteremben első és második elemisták, a csodálatos színészi és pedagógiai képességgel megáldott tanító bácsi, aki néha a nádpálcájával, ünnepélyes kifejezéssel az arcán egyet suhintott az órát zavaró delikvens fenekére. A csodálatos rajzórák, ahol csapongó gyerekfantáziával szabadon mesélhettünk.
Sajnos, körzetesítés miatt a harmadik év után más iskolába kellett járom. Az igazgató, ha bejött az osztályba, odasétált a padomhoz és a fülemet megragadva azt mormolta: „Büdös kapitalista ivadék!” (A bűnöm nagyapám, Kallmann János, az Első Magyar Lakatos- és Lemezárugyár igazgatója volt Egerben, aki nagy szeretetnek és megbecsülésnek örvendett a munkásai és a város vezető polgárai között.) Az osztálytársak csak vigyorogtak, de nem mertek csúfolni, mert akkor már birkózóedzésekre jártam, és bajnok szerettem volna lenni. Akkor a sport volt az egyetlen lehetőség a külföldi utazáshoz és a politikamentes boldoguláshoz.
Negyedik elemiben új rajztanárt kaptunk, Kéreg Istvánnét, Adrienn nénit, aki rábeszélt, hogy a birkózóedzések mellett járjak az úttörőház rajzszakkörébe. Hamarosan én lettem a csodagyerek. Az én pasztellképeimet adták ajándékba az illusztris vendégeknek. Nyolcadik elemista voltam, amikor megnyertem a Képző- és Iparművészeti Gimnázium országos pályázatát. Nem sokkal ezután tanárnőm sírva újságolta, hogy származásom miatt kitiltottak az úttörőházból. Többé nem jöhetek rajzolni.
Ez borzasztó megalázó érzés volt, és kilátástalanná tette a jövőmet, amit csak festéssel és rajzolással tudtam elképzelni. Nagy szerencsémre Hárs László, kitűnő ifjúsági író, elkötelezett kommunista, országosan ismert ember, meglátogatta az úttörőházat, és ott büszkén mutogatták a képeimet. Amikor velem is akart találkozni, és megtudta, hogy mi történt, felháborodott és minden segítséget megígért, hogy visszakerülhessek a rajzkörbe. Ennek köszönhető, hogy javasoltak a Képzőművészeti Gimnáziumba, ahová a sikeres felvételi után kerültem.
Csak otthon és baráti körben lehetett szabadon beszélni. Mindenki vigyázott, hogy idegenek előtt ne meséljen politikai vicceket vagy ne mondja ki az őszinte véleményét bizonyos dolgokról, mert azért kemény büntetés, nemegyszer börtön járt. Éjjel titokban, lehalkítva a tiltott adók amerikai hangja, BBC hallgatásával próbáltunk tájékozódni, hogy valójában mi történik itthon és a nagyvilágban. (1956-ban az amerikai adó meggondolatlan uszítása és külföldi segítség ígérete sok forradalmár halálát okozta.) A forradalom kitörésekor másodikos gimnazista voltam. Akkor már hallottunk irodalomtanárunktól a Petőfi Körről. (Jóval később baráti kapcsolatba kerültem a börtönbüntetésből szabadult Lakatos István költő-műfordítóval, aki a Petőfi Kör elődjének alapítója volt.) Minden óra az előző napi forradalmi előkészületekről szólt.
23-án gyönyörű napsütéses idő volt, tanárunk vezetésével az egész osztály kivonult a Közgázhoz, majd át Budára a Bem-szoborhoz, utána a Parlament és a Rádió következett. Akkor még nem lőttek. Egész idő alatt szinte lebegtem az úttest fölött, olyan lelkesedést és elszántságot éreztem. Ha akkor fegyvert adnak a kezembe, minden áldozatra képes lettem volna.
Az elkövetkező napokat a barátoméknál töltöttem a Baross utcában, ahol szerencsésen átvészeltük a pincében, mialatt belövések érték a lakást. Kijártunk a városba, láttuk a sok szörnyűséget, akasztott ÁVH-sokat és lyukas zászlóval letakart forradalmárt. Sorba álltunk élelemért, és először rettegtünk, de később megszoktuk, hogy feltűnnek a tankok és szovjet páncélautók, és elkezdték géppuskázni a védtelen tömeget.
Egy hét múlva sikerült hazavergődnöm Egerbe, ahol barátaimmal reggeltől estig terveket szőttünk disszidálásról, a szabad, boldog jövőről. Házunkban mindennapos vendégek voltak a városparancsnokok, a géppisztolyos forradalmárok, akik az uszodából jöttek, mert országos hírű versenyúszók és pólósok voltak. Ez főleg csinos nővérem miatt történt, aki szintén ifjúsági válogatott úszó volt. (Ezért is, a sport segítségével sikerült a gimnáziumba kerülnie.) De drága nagyanyámnak is nagy vonzereje volt, mert százával sütötte a fánkokat és más finomságokat.
A csodálatos álmodozást hamarosan felváltotta a keserű valóság, a kilátástalanság. Csonka családok és rettegő emberek vettek körül. Az osztályunkban gyászoltuk a mártírhalált halt Magyar Katit, akit mentőautóban, sebesültek mentése közben géppuskáztak halálra. A fiatalok gyorsan túltették magukat a szomorúságon és nehézségeken, csak a jóra és szépre akartunk emlékezni, arra a néhány napra, amiről úgy éreztük, hogy valódi szabadságban éltünk. A gimnáziumban a kitűnő tanárok igyekeztek felkészíteni bennünket műveltséggel és világlátással. Alázat a művészetben és a mesterség dicsérete volt Sebestyén Ferenc festőtanárom legfőbb tanítása.
A főiskolai felvétel, hála a jó felkészítésemnek, első nekifutásra sikerült. Itt Hincz Gyula volt a mesterem, akitől a kísérletezést, a friss rácsodálkozás képességét próbáltam ellesni. A főiskola után nem remélhettem, hogy művészetből valaha meg tudok élni. Szemléletem teljesen különbözött az akkori Magyarországon divatos és gyümölcsöző festészeti stílusoktól. Sikerült nyugati útlevelet szereznem, és hetven dollárral a zsebemben elutaztam festő évfolyamtársammal, Simon Balázzsal, aki Móricz Zsigmond unokája volt. Majdnem egy évet töltöttünk távol a hazától, mosogatással és később festésből eltartva magunkat. Bejártuk Nyugat-Európa főbb városait Szicíliától a Lappföldig. Megnéztük a múzeumokat, galériákat, ahol végre nem csak színtelen reprodukciókon láthattuk a régi és kortárs műalkotásokat.
A tanulmányút megerősítette a hitemet, hogy mit és hogyan kellene festenem. A legfontosabb volt a személyes kifejezésmód, stílus megtalálása.
Hazatérésem után hamarosan megnősültem. Feleségem Szilágyi Ildikó ötvösművész. Az ötvöstárgyakra abban az időben volt kereslet, ennek köszönhető, hogy évekig megalkuvás nélkül festhettem anélkül, hogy képet eladtam volna.
Első kiállításom 1966-ban volt Budapesten a Mednyánszky Teremben. A szakmai sikerek mellett ennek köszönhető Pekáry István festőművész atyai barátsága, aki először ismeretlenül ajánlott jó nevű olasz galériáknak. Ez nyitotta meg előttem a határokat és saját devizával a gyakori utazás lehetőségét. Feleségemmel úgy éreztük, különösen amikor külföldről frissen hazaérkeztünk, hogy az „átkos Kádár-rendszer” nem is olyan rossz. Itthon gazdagnak éreztük magunkat, míg külföldön igencsak kellett spórolni.
Nem kellett a rendszernek gazsulálni-megalázkodni, anyagilag függetlenek voltunk. Különösen, hogy számomra elkezdődött egy sikeres külföldi kiállítás-sorozat. Szerencsére nem voltunk 1956 kárvallottjai, mint azok, akik még börtönbüntetésük után évtizedekig feketelistán voltak. A festményeimen bátran kritizálhattam a rendszert, kiállították itthon és mindenhol a képeimet. Nem lettem mártír; igaz, ösztöndíjjal sem zavartak Nyugat-Berlinbe. Ez valószínűleg a stílusomnak köszönhető, ami a gyermekszáj naivitását és őszinteségét ötvözi a festészet nyelvén színekkel és formákkal.
Az úgynevezett rendszerváltás után feltettem magamnak a kérdést, hogy mit fogok ezután festeni; elfogynak az iróniára, kritikára érdemes dolgok? Sajnos a témák maradtak, csak sokkal rafináltabbak és áttekinthetetlenek.
Nem véletlen, hogy legtöbbet fiatal koromról írtam. Az idő haladtával a régebben homályba vesző részletek is egyre élesebben és számomra egyre édesebben látszódnak. A jelen szinte megfoghatatlan számomra az ellentmondásaival. A multik, milliárdosok, politikusok érdekharcában szenvedő alanynak érzem magam. Már nem lehet érzékelni, ahogyan régen a két világnézet ütközését, feketén-fehéren. (Ha nem is volt igaz, úgy gondoltuk.) A számos beépített informátor létezése is csak most lett valósággá, mert eddig csak szóbeszédből, irodalomból, filmből hallottunk róluk.
Néha régi ismerősökkel találkozva megkérdezik: „Festesz-e még?” Ez olyan, mintha az iránt érdeklődne valaki: „Szoktál-e még levegőt venni?”
