NAPÚT 2008/10., 146–148. oldal
Tartalom
Meszlényi János
szobrászművész
Galambos Tamás
festőművész
Buza János
gazdaságtörténész (Fertőszentmiklós, 1939. november 17.)
Fáradtság nélkül nem érzem a csaknem betöltött – emberi lépték szerint bizony nyomasztó – hetven esztendő súlyát. A távoli múltba – amelyben „Századok ültenek el…” – visszatekintő történész előbb-utóbb rádöbben arra, hogy a letűnt időt a maga teljességében ugyanúgy nem képes vallatóra fogni, ahogyan képtelenség jelenünk minden mozzanatának a megragadása. Hosszabb távon sem futja többre mozaikoknál, a „hetven esztendő hetven sorban” pedig azok számát is szűkre szabja.
Fiúgyerekként a játékok után mohó kíváncsisággal néztem az igazi harci eszközöket, amelyek – utántudással írom – 1944 márciusában dübörögve vonultak be Csepelre; csak akkor rémültem meg, amikor láttam, hogy édesanyám s az egyik szomszédasszony a könnyeit törölgeti. Közeli rokonunk nem veszett oda a „vérzivatarban”, édesapám üzemi baleset miatt mentesült a katonai szolgálattól; hadba szólított nagybátyám pedig Strassbourgban átvészelte a fogságot. Anyagi veszteségünk azonban súlyos volt, mert a családi ház bombázás utáni állapota okot adott a keserűségre.
Abára menekítettek a harci cselekmények elől. Nagyapám műhelyében töltöttem a napok nagy részét. Cipész- és csizmadiamesterként kereste kenyerét. Munka közben számos beszélgetőtársa akadt, a falu jegyzője ugyancsak rendszeresen betért hozzá. Időnként vitatkoztak is a világ sorsáról, ki-ki újság- és rádióhírekkel érvelt, vagy védte igazát.
Egy este Kohn bácsi, a közeli szatócsüzlet halk szavú, mindig segítőkész tulajdonosa jött át búcsút venni. Nagyapámmal szorított kezet; inkább sejtették, mint tudták, hogy soha többé nem látják egymást. Másnap fegyveresek kísérték a kocsisort, az élők torokszorítóan néma temetési menetét. Némát azért is, mert akkor nem szóltak a harangok.
Kétszer jártam üvegezetlen ablakú iskolába: 1946-ban hónapokig, 1956-ban pedig hetekig, mert a végsőkig ellenálló „vörös Csepelen” a Jedlik Ányos Gimnázium környékét úgy megszórták aknákkal, hogy az épület egyik oldalán kitörtek az ablakok.
Személyi összetételét tekintve kiváló iskola, „gyakorló gimnázium” volt a Jedlik, tanárainak többsége a kiemelkedően művelt pedagógusok, jobb sorsra érdemes, tudós oktatók közül került ki. Igényességüknek is köszönhetően sokan nyertünk egyetemi felvételt, noha 1958-ban alaposan megrostálták a jelentkezőket.
Az ELTE Bölcsészettudományi Karán hamar búcsút mondtam az irodalmi ábrándoknak, egyre inkább a történelem, majd a gazdaságtörténet felé fordultam. Hahn István lenyűgöző tárgyi tudása, szakterülete iránti lelkesedése, Sinkovics István tudománytisztelő alázata; törekvése, hogy a Trianon előtti Magyarország – az idő tájt csaknem teljesen elkendőzött – történeti földrajzát is megismerjük, Szabad György nagy műgonddal felépített, veretes, nyelvezetében is a korszakot idéző előadásai, forráskritikára ösztönző szemináriumai – amelyekre a fogadóképességnél mindig többen jelentkeztünk – meghatározóvá váltak számomra.
Másfél év kitérőt követően kerültem 1964-ben az akkori Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Gazdaságtörténeti Tanszékére akadémiai állományú alkalmazottként. A tervgazdasági keretek között a török kori Magyarország ár- és bértörténeti kutatásaiba kellett bekapcsolódnom. Az anyaggyűjtés kemény évei következtek, délelőtt többnyire a Magyar Országos Levéltár filmtárába, délután pedig könyvtárba – a „Széchényibe” – jártam, az esték felét sokáig az intenzív nyelvtanfolyamok vitték el.
Az első „külföldi” tanulmányút Eperjesre és Kassára vezetett. Bécs már nagy ugrásnak, Párizs egy vágyálom beteljesülésének számított, szakmai szempontból azonban a Nürnbergi Egyetem s az ottani könyvtárak kötetei nyújtották a legtöbbet, Humboldt-ösztöndíjjal Nürnbergben időzhettem a leghosszabb ideig.
Terjedelmesebb tanulmányaim a Történelmi és az Agrártörténeti Szemlében jelentek meg kezdetben, a későbbiekben azután a Századok és a Numizmatikai Közlöny hasábjain találtak helyet írásaim. Falun és munkában töltött nyaraimnak köszönhetően jól ismertem a – sokakat városba kergető szövetkezetesítés előtti – paraszti világot; kedvvel műveltem tehát az agrártörténetet, de egy idő után a pénztörténet vonzása vált erőteljesebbé.
Mint minden tanszékre helyezett kutató, én is kaptam oktatási feladatokat, vizsgáztattam, felvételiztettem, szemináriumokat, majd előadásokat is tartottam. Évekig tanítottam egyetemünk miskolci kihelyezett tagozatán, s amikor 1987-ben – már a Miskolci Egyetem nappali tagozatán is – megindult a közgazdászképzés, a gazdaságtörténet megbízott előadójaként foglalkoztattak.
Meglepő, bennem erős kételyeket ébresztő megkeresés után csatlakoztam 1993-ban ahhoz a „kis csapathoz”, amelyik Sátoraljaújhelyt érintve átjárt Királyhelmecre – hivatalos nevén Kráµovský Chlmec-re –, ahol magyarul tartottuk az órákat a túlnyomó többségben magyar nemzetiségű hallgatóknak. A budapesti tanévnyitóra meghívott helmeci diákokat olyan dörgő taps fogadta, hogy beleremegett az egész aula, a határ másik oldalán persze dühödt sajtótámadások láttak napvilágot. Évtizedes tapasztalatainkból bőségesen merítettek akkor, amikor Révkomáromban, a Selye János Egyetemen megindult a magyar tannyelvű közgazdászképzés. Helmecen és környékén ma is vannak barátaim, nem rajtuk és nem rajtunk – alapítókon – múlott és múlik az, hogy kihelyezett tagozati keretben sem folytatódik az ottani magyar tannyelvű felsőoktatás.
Közismert, hogy a tudományos eredményekről nemcsak a szakfolyóiratokban lehet beszámolni, a három-hat évenként megrendezett nemzetközi konferenciák időről időre teret biztosítanak a kutatóknak. Néhány európai fő- és nagyváros konferenciatermei számomra is megnyíltak, lelkesen készültem ezekre az előadásokra, s örömmel forgattam a kongresszusok évekkel később megjelent köteteit. A pálya végéhez közeledve már többet jelent számomra az, hogy Eszéken és Kassán, illetve Kolozsvárott, Nagyváradon és Pozsonyban is tarthattam egy-egy előadást.
Derűs búcsúval nem szolgálhatok. Hosszú ideig abban bíztam, hogy az utánunk következők felkészültebbek és szorgalmasabbak lesznek. Nem így történt, előrelépést csak a nyelvismeretek gyarapodása és a számítógépek kezelése terén látok, a kezdő hallgatók tárgyi tudása drámaian csökkent a közelmúltban. Különösen fájdalmas számomra az, hogy a gazdaságtörténet óraszámát zsugorították, illetve helyenként e tárgyat kiszorították az oktatásból.
