NAPÚT 2008/10., 144–145. oldal
Tartalom
Szenti Tibor
író, etnográfus
Buza János
gazdaságtörténész
Meszlényi János
szobrászművész (Németbóly, 1939. november 12.)
Sorsfordító. Apám iparos, gyapjúfonó és -szövő mesterséget űzött. Anyai nagyapám kalapos és szűcsmester volt, félig földműves. A háború utáni államosítások miatt mindenünket elvették. Házunkból kiraktak – éjfélkor jött az ÁVO –, pár bútort vihettünk magunkkal. Nehéz élet következett. Három húgommal – a kisebbik még csecsemő –, beteg nagyanyámmal és szüleimmel egy volt műhelyben húztuk meg magunkat. Apám csak az otthontól távol kaphatott munkát. Súlyos cukorbetegsége miatt ez halálos ítélet volt, mivel gyakran lett rosszul, és olyankor kómába esett. A község új vezetői tudták ezt, anyám hiába könyörgött, hogy a közelben dolgozhasson apám. A tragédia nem következett be, mert apám egyszer sem lett rosszul.
Az iskola jó volt. Sok Pécsről kiebrudalt egyetemi tanár is tanított, akiknek a hatalom szintén nem kedvezett. Sokat rajzoltam, festettem, a környezetemhez képest kiemelkedően. Nem sok esélyem volt a továbbtanulásra „osztályidegenként”. Egy tanárom küldte el a jelentkezési lapot az akkor még az országban egyetlen Képző- és Iparművészeti Gimnáziumba. 1954 áprilisában, húsvét nagyszombatján volt a felvételi. Ez életem fontos napja volt. A felvételi helyszíne Kaposvár. A Mecsek kanyargós szerpentinjein egy 100-as Csepelen ültem, nagybátyám mögött, hátamon a rajztábla. Iszonyú szélviharban, hófúvásban törtük előre magunkat. Ma is emlékszem, hogy a hatalmas széllökések megállították a motort. A felvételi vizsga ideje nyolctól délután egy óráig tartott. Hiába indultunk hajnali három órakor, éppen delet harangoztak, amikor odaértünk. A felvételiztető tanár elfogadta a magyarázatot a késésért, leültem és rajzoltam egy hasábot, rajta egy bádogvödörrel. A felvételi sikerült.
1954 ősze nagy változást hozott az életemben, Budapestre kerültem. A Szervita téren – akkoriban lett Martinelli tér –, egy félig lebombázott épületben volt a kollégium. Bár iszonyú honvágy gyötört, az elém táruló világ lenyűgöző volt. Láthattam a pályán játszó Puskást és a többieket, Kovácsot, Iharost futni. A múzeumban Munkácsyt, akit annyira csodáltam és csodálok ma is. Kiállításokra, hangversenyekre, színházba jártunk. A hétvégék az atlétika és a labdarúgás bűvöletében teltek el. Kollégiumi társaim közül – akik többnyire falusi gyerekek voltak, s akikkel együtt éltük át e csodákat – sokan lettek jó művészek.
Mint annyi társamnak, nekem is életem meghatározó élménye volt 1956. Ott voltam az október 25-i Kossuth téri mészárlásnál, és több hasonló eseménynél. A leverését követő, az országra boruló dermedt bénultságot, félelmet még ma is érzem. A főiskolán már a tehetetlenség törvénye vitt. A létező szocreál nem sok jót ígért a jövőre nézve, de a Nyugatról beszivárgó modern művészet sem kecsegtetett semmi jóval.
Gyermekkoromban egy filmhíradó egyszer talán ha négy másodpercig mutatta Leonardo Ordító férfi című rajzát, azóta úgy szeretnék rajzolni. Ez a rajz lett számomra az etalon. Másfajta megközelítést nem tudtam elképzelni. A szocialista esztétikai oktatás azt hirdette, hogy a művészet az életet tükrözi. Munkásoverallok, traktorkerekek, nyájas traktoroslányok, hősiesre dermedt mozdulatok.
„Naptestű szüzek, pásztorok és nyájak” (Radnóti), ez a világ vonzott. A mindennapi gondok fölé emelkedő anyaság megragadása. Ahogy Botticellit néztem, arra gondoltam, de könnyű volt neki. Megpillantja éppen a kagylóból kilépő Vénuszt, csak le kell skiccelnie. De hát ez képtelenség. Botticelli egyáltalán nem tükrözte a kor konkrét valóságát. Mérgezések és orgyilkosságok, pestis és lepra, ez volt a valóság. A művészet az, amire vágyunk, amit szeretnénk. A művészetben az álom is valóságos. Élhetek képzeletemben egy másik korban is. Akkor találtam meg magam. Lemezből domborítottam egy lányfejet. Egy elmélyült, tiszta és komoly arcot. Alázat is van benne, ahogy kissé lehajtja fejét. Kerestem valakit, és öntudatlanul így fogalmaztam meg: egy lány és egy várandós nő állnak egymással szemben; anya gyermekével több változatban, egy áldott állapotban lévő nő szobra; éneklő lányok; próféták. Keresztelő Szent János hegesztett vörösréz szobra; Szent Tamás kételkedése és Jézus halála a kereszten. Számomra ez az élet teljessége. Jézus az Olajfák hegyén és Radnóti a pannonhalmi téglagyárban pokrócba burkolózva, élete utolsó éjszakáján.
Gyermekkoromban voltak galambjaim. Csak megálltam az udvar közepén, és fütyülni kezdtem. Mindenhonnan szállt felém a sok galamb, és körém gyűlt. Hatalmas boldogság volt.
