NAPÚT 2008/10., 130–131. oldal
Tartalom
Orvos András
festőművész
Hegedüs Endre
festőművész
Sipos Lajos
irodalomtörténész (Kassa – ma Szlovákia, 1939. szeptember 5.)
Rossz időben és rossz helyen születtem. A harcokat négy-öt éves kisgyerekként Losoncon éltem meg, ahol a Farkaslakáról, ötgyerekes székely családból származó édesapám a Kármán József Gimnázium igazgatója volt. Csak emlékképeim vannak ebből az időszakból: az eget bevilágító „Sztálin-orgonák” vijjogása, miközben rohanunk át a szüleimmel és karon ülő Kornél testvéremmel (ma a SOTE egyetemi tanára) egy biztonságosabb óvóhelyre; az óvóhely zsúfoltsága és bűze; egy bedőlt falú nyomda felvágatlan kártyaívekkel; aztán két stráfkocsi, mellyel átjövünk a határon, meg egy horganyzott kád: ebben kucorogtunk öcsémmel.
Az 1945–1952 közötti időről is csak villanásokat őrzök. Szüleim az étkezőasztalnál egyszer-egyszer németre váltják a szót, nehogy megértsük mi, gyerekek, mit mondanak egymásnak a politikáról; máskor arra figyelmeztetnek, mi az, amiről az iskolában semmiképpen ne beszéljünk. Sokszor sült krumpli a vacsora, néha savanyított káposztával; meg puliszka, melyet mindig édesapám főzött, azt ugyanis csak férfiember készíthette el; meg egy sakktábla, melyet talán 1950 karácsonyára kaptunk ketten a testvéremmel közös ajándékként.
1952 legutolsó napjaiban lettem felnőtt. Az akkor már két hónapja kórházban fekvő édesapám kezelőorvosa behívott, s a következőket mondta: „Te vagy a legidősebb férfi a családban. Apád két héten belül meghal.”
Keserves évek következtek.
1956. október 23-án kint voltam a Sztálin-szobornál, láttam, miként erősítik fel a szoborra a drótkötelet, hogyan hajlik meg a monstrum, és miként esik a kövezetre a tömeg üdvrivalgása közben. Ekkor azonban rohannom kellett a Béke útig, a villamosmegállóig, nekem ugyanis tíz órára haza kellett érnem. Novemberben, amikor még nem kezdődött meg a tanítás, meg a téli szünidőben Kornél testvéremmel kőművesek mellett dolgoztunk. A történelmi eseményekre, melyekre egyesek így, mások amúgy gondolnak, mi pontosan emlékszünk. A pálfordulásokra is. Az árulásokra is. Meg arra is, hogy bizony akkor is kifizetődő volt azt mondani, amit a napi politika kívánt. 1957 karácsonyán meghalt édesanyánk is. Én, ekkor az ELTE első éves magyar–orosz szakos hallgatója, alig múltam 18 éves, gimnazista öcsém 16, kisebbik testvérem, Áron (ma filmproducer) tízéves volt. Egyedül maradtunk az időközben társbérletté átalakított lakásban. A legkülönfélébb munkákkal tartottuk el magunkat, és mellette tanultunk. 1963-ban szereztem diplomát. Kornél testvérem elvégezte az orvosi egyetemet. Áron történelem–orosz szakra járt, majd tanári diplomájával a Filmgyárban helyezkedett el.
1957 márciusában, amikor feloldották a forradalom utáni gyülekezési tilalmat, s a József Attila Szabadegyetemen megindult a „félév”, A világirodalom története kurzus első előadása után a Múzeum körúti egyetem Gólyavárának kapujában találkoztam az ugyancsak a Könyves Kálmán Gimnáziumba járó Takács Zsuzsannával. 1959-ben összeházasodtunk. 1961-ben megszületett Laci fiunk (ma az Országos Idegsebészeti Tudományos Intézet főorvosa, Eszter és Gergő unokánk édesapja). 1971-ben megszületett Balázs (ma a Politikatörténeti Intézet tudományos főmunkatársa, a Múltunk című folyóirat felelős szerkesztője).
1959-től minden munkám mögött ott van a feleségem erőfeszítése és óvó szeretete. A valamikori közös gimnáziumunkban töltött szép és boldog tanári évek után az MTA Irodalomtudományi Intézetében voltam aspiráns, majd a Budapesten szerveződő tanárképző főiskola docense, azután az ELTE docense, 2004-ben egyetemi tanára lettem. 2007 decemberében megválasztottak a Magyar Irodalomtörténeti Társaság elnökének.
Életemet a család és a munka jelenti. Ha ma a munkahelyemre autóval megyek, a gépkocsival a Gólyavár mellett parkolok, ahol először találkoztam a feleségemmel. A fiaim legközvetlenebb barátaim. Ha kilépek a házunk kapuján, azt az iskolát látom átellenben, ahol Babits Mihály tanított, az ő utcáit járva azok mellett az épületek mellett jutok el a metróhoz, amelyeket megírt a Kártyavárban. A munkám is hozzá köt. Miután 1985-ben az ELTE-n megszerveztem a Babits-kutatócsoportot, két kötetben közreadtam Babits Mihály életét és pályáját demonstráló dokumentumokat, sajtó alá rendeztem a kritikai kiadásban a Timár Virgil fiát, megírtam a költő élet- és pályarajzát. Kollégáimmal, valamikori és jelenlegi tanítványaimmal kiadtunk a kritikai kiadásban életművéből tizenegy kötetet, a Babits Könyvtárban tuzenhárom, a Babits Kiskönyvtárban három könyvben tettük közkinccsé közös munkánk eredményeit. 2006-ban édesapám emlékének ajánlva jelent meg Tamási Áronról készített monográfiám. Ha ma a szeptemberi falunapon Farkaslakán felmegyek feleségemmel a dombtetőre, s szétnézek a templom kapujából a körbefutó hegyekre, erdőkre, mezőkre, lenézek a Nyikóra és a girbegurba utcákra, ugyanazt látom, amit ő láthatott kisgyerekként.
Ez az élet.
