NAPÚT 2008/10., 132–134. oldal
Tartalom
Sipos Lajos
irodalomtörténész
Kanyó Béla
fotóművész
Hegedüs Endre
festőművész (Budapest, 1939. szeptember 6.)
Hetvenévesnek lenni nem érdem. Annyira nem az, hogy a szégyenkezés is meglepi az embert, ha ez alkalomból a már eltávozott barátokra, kollégákra gondol (Eisenmayer, Tulipán, Topor és mások). Felfoghatatlan az elmúlt hetven év, legnagyobb része nyom nélkül tűnt el vagy az áldott feledés takarja. Ez az idő csillagászati értelemben hetven év, a valóságban idő nélküli élettöredékek halmaza. De éppen mint ilyen, meglepő ajándékok sorozata, szeretett emlékekké váltak rokonok, nők, gyermekek, barátok. Elmentek, megöregedtek, felnőttek, eltűntek.
Nem így a festészet. Nem egyszerű ajándék, adomány. Túl a mesterségen, hivatáson, életformán, valami kegyelmi állapot. Örökös újrakezdés és folytonosság.
A legkorábbi emlékek között is festett, nyomtatott képek emléke dereng. A rácsos gyerekágy felett holdfényes kép: gyermek őrzőangyalával, romos hídon. A falon fekete-barna Krisztus-kép, egyik kezével vérző aranyszívére mutat. Nagyapa nyakában elszennyeződött skapuláré Krisztus és Mária képével. A képek mellett öregapjára emlékszik tisztán. Beesett arcára, eres, foltos kezén rózsafüzér, imádkozott.
„Hogy kiből hogyan és milyen körülmények között lesz művész, az bizony még mindig a titkok birodalmába tartozik. Van természetesen olyan eset – nem is kevés, mintha az utóbbi időkben gyarapodna –, amikor a művészpályát választó fiatal otthonról hozza, otthon szívja magába a művészet atmoszféráját, illatát, s jobb esetben már gyermekkora óta készülni tud a pályára, még az esetleges szülői ellenszél dacára is. S van olyan eset másik szélsőségként, amikor a családi körülmények igen messze esnek a művészet ápolásától, az ilyesfajta pályaválasztás bármiféle lehetőségétől, sőt a körülmények kifejezetten ez ellen hatnak, s mégis valamiféle fátum vagy a tehetség ereje vagy a körülmények ilyetén alakulása folytán művészpálya lesz belőle.” (Feledy Balázs)
Édesanyja, Csontos Mária korai halála után – még csecsemőként – Szombathely egyik szomszédos falujába, Gyöngyöshermánba került, ahol apai nagyanyja vette gondozásba, 1945 őszéig. Ekkor azonban szegény Szíjj Teréziát eltalálta egy szovjet puskagolyó. Ezután két nagybátyja tartotta, 1951-ig – az államosításig –, H. Antal vendéglős (hétköznap kocsmáros), majd H. Imre pékmester. A két testvér háza-telke egymás mellett volt, tele öreg gyümölcsfákkal, bokrokkal. Ez a hatalmas, elvadult kert és az alig kétszáz méterre folyó Gyöngyös patak – hol patak, hol folyó – a rajta lévő malommal, a Kis-Gyöngyössel, a Malom-szigettel, két vasúti híddal lett a fiú élettere tizenöt éven át, szülői felügyelet nélkül, „ha éhes lesz, előkerül” mondás szerinti szabadságban. Amikor beíratták az elemi iskolába, a vendéglős nagybátyja maga elé állította és azt mondta neki: „Te! Aztán el ne hidd, amit az iskolában mondanak!” Végzetes szavak voltak, örökre meghatározták viszonyát az iskolához – mert a valóság igazolta. Az első évnyitó ünnepélyen, az ondolált hajú, jó szagú tanító néni azt mondta a mellette álló, sonkanadrágos, tányérsapkás szovjet tisztre, hogy ő a felszabadító. De a gyerek emlékezett arra a sonkanadrágos orosz tisztre, aki görbe kardjával szurkálta a veteményeságyásokat.
Az ötödik általánostól kezdve az egyik nagy szombathelyi fiúiskolába járt, a „Zrínyibe”, az emberek „bűntanyai iskolának” nevezték. Bár igen nagy, tetszetős épület volt, rászolgált a nevére. A gyerekek bagóztak, piáltak, verekedtek. A gyereksereg minden nagyszünetben körbefogott két srácot, akik szabályos ökölharcot vívtak, a többi meg ordított: „Hajrá, hirig!”
Mindkét házban voltak aranyozott gerincű, sosem olvasott könyvek, közöttük képeskönyvek is. Például Az első világháború története, érthetetlen, félelmetes jelenetekkel. Az Öt világrész felfedezői című vaskos album lenyűgözte, ebből másolta a hajókat, vonalzóval, ahogy a metszeteken látta.
1954-től a szombathelyi Nagy Lajos Fiúgimnázium – egy évvel korábban még Premontrei Gimnázium – tanulója. Az első nagy bukás: feketén-fehéren kiderül, hogy rossz tanuló. Négy év pokoljárás következik. Később derült ki, hogy valami fontos dolog mégis megtörtént, valami ráragadt, mint kutyára a bogáncs: történelemből, irodalomból, zenéből. 1956. október 23-án, éjjel két órakor (a pékek ilyenkor kelnek), szokatlan zajra ébred. Bömbölt a Szabad Európa. A pékmester zokogva ordította túl a rádiót: „Pesten kitört a forradalom!”
„A képzőművészet egyik legérdekesebb kérdése, hogy az emlék, az élmény, annak konkrét tere miképpen reprodukálható művekben, miképpen rendezhető át a kép szemlélésének jelenébe. Egyszerű válasznak tűnhet, hogy többnyire analógiák, társítások révén, és mindig párbeszédben a témával; vagy a kultúrrétegek mintájára, rétegeken, ahogy lerakódik valami az ember lelki szervezetében, ami egy esetleges látvány hívására előlép.” (Balázs Sándor)
Érettségi, szakközépiskola, villanyszerelés, triciklivel át meg át a városon, rendes, koszos fizikai munka. Barátokat, lányokat rajzol B/2-es spirálfüzetbe szénnel, B/4-es ceruzával, maszatosan, mégis szinte mindenkinek tetszik. Két külső beavatkozás hatására változik meg élete iránya. Rábeszélik, hogy tanuljon rajzolni. Bár nem bízik magában, jelentkezik a szombathelyi Derkovits-szakkörbe. Itt éri az örömteli felismerés: majdnem tud rajzolni! Majd mások rábeszélik, jelentkezzen a főiskolára. Reménytelennek tartja, de „csak egy kaland” jelszóval mégis megteszi. Szerencsétlenségére, azonnal felveszik. Naivan azt hiszi, hogy a művészet templomába jutott, ahol majd beavatják a titokba. Nem tudja, hogy nincs is titok. Mégis, az első két év igazolni látszott reményeit. A munka ment, szakmából mindig jeles, a barátok zseniálisak, az Epreskert felemelő. Aztán a harmadik évben érthetetlen dolgok történnek. A munka elakad, a zseniális barátokat kirugdalják, Eisenmayert, Torbot, Tenket, Lengyel átmegy restaurátornak. A félévkor még jeles év végére közepessé olvad, a hajnali úszások elmulasztása miatt ő is lapátra kerül, jogosan. Kitiltják a főiskoláról, az elmulasztottakat nem pótolta. 1968 óta szabadfoglalkozású festőművész.
