NAPÚT 2008/10., 128–129. oldal
Tartalom
Závodszky Géza
történész
Sipos Lajos
irodalomtörténész
Orvos András
festőművész (Békéscsaba, 1939. augusztus 27.)
…kétségtelen, hogy Orvos András festészetének hármas forrásvidéke a békéscsabai élményein túl Rosenquist, Warhol, azaz maga a pop-art és a Kádár-rendszer képeslapkiadása együttesen. A virág, a rózsa ikonográfiájának hazai kontextusában elsőként – nyilván Magritte szürrealista rózsái hatására – Lakner László festett rózsákat, majd Orvos két kortársa, Siskov Ludmil és Kocsis Imre ecsetje alól került ki néhány ma már klasszikusnak számító kép. Orvos azonban nemcsak néhány, hanem kizárólag rózsaképeket festett a kietlen és konceptuális hetvenes években. A következő két évtizedben aztán kicsit átértelmeződik a rózsa motívuma. Sub Rosa, Rosa Mystica és Rosa Cantina motívuma Méhes Lóránt és Olescher Tamás szakrális képein tűnik fel, Nyári Istvánnál pedig kortárs művészetté nemesedik a hétköznapok szupergiccse. Az ezredfordulón ismét felvirágzik a rózsadivat. A Wechter testvérek több bizarr, ironikus kompozíciót szenteltek a témának, képeiken a másolat mint eredeti, illetve a szekundereredetiség posztmodern iróniája villan fel, sok-sok rózsával és még több eredetileg mások által festett rózsával…
Orvosi rózsa. Az Iparművészeti Főiskola textil szakán végző Orvos András – a virágok doktora – mint festő oszlopos tagja volt a rövid életű No1 csoportnak (1969–71), később pedig „beírta nevét” a ma már legendás, egykoron még dicstelen balatonboglári kápolnatárlatok (1971–73) osztálynaplójába is. Ezek persze csak az ismert megállók, azonban az akkori nyilvánosság, illetve a lenyomott nyilvánosságnak köszönhetően számtalan kisebb állomás kötötte össze a nagyokat, és minden állomás új kapcsolatot hozott. A Fáklya Klub Pedagógus Művészeti Stúdióban (1965–69) ismerkedik meg Litkey Györggyel, Deák Lászlóval és Lisziák Elekkel. 1969-ben a budapesti Tomori utcai általános iskolában rendezi első kiállítását, itt találkozik Szeift Gyulával, aki meghívja az újpesti Derkovits Klubban megrendezésre kerülő, Mezei Ottó által szervezett képzőművészeti kiállításra. 1969-ben tehát felgyorsulnak az események. Megismeri Butz Hunort az angyalföldi József Attila Művelődési Házban, ahol megnyílik a No1 első kiállítása. A háromnapos állatkerti kiállításon már Szemadám György is részt vett. Ez volt a csoport leghíresebb bemutatója.
Ennyi is elég volna, hogy egykori ellenzéki-avantgárd mivoltát megfelelő PR-munkával állandóan a felszínen tartsa valaki, mint ahogy van is ilyen. A Kádár-rendszernek nevezett kalandjátékba még befért egy önköltséges kiállítás a Fényes Adolf Teremben (1972). Az életmű leggrandiózusabb darabjai – a Naprózsa I–II. című képek – a balatonboglári és a kapitalista viszonyokat előrevetítő Fénye Adolf termi kiállításra készültek. Orvos egyébként – Kocsis Imrével, Kéri Ádámmal és Birkás Ákossal, hogy csak néhány különutast említsek – a szürnaturalistákat követő generációhoz tartozik. A nemzetközi irányzatoktól ők már nem voltak annyira elzárva, mint elődeik, ebből következően tevékenységük stilisztikai értelemben „híd” a szürnaturalizmus és hiperrealizmus között. A középnemzedékhez tartozó Orvos képi világa kétségtelenül a pop-artban gyökerezik, de nem egyszerűen és nem a nyugat-európai stilisztikai értelmében. Pop art annyiban, hogy nyomtatványok (rózsás képeslapok) alapján kezd dolgozni, de a nyomat elsődleges élményét érzéki naturalizmussal fogalmazza át, teszi élővé, hogy ne mondjam antropomorffá. Antropomorf, mert a virág nő.
Munkái egyetlen motívuma a virág, amely leginkább rózsa, és a Vácott töltött évtizedekben is hűséges maradt nagy szerelméhez a rózsához. A felnagyított rózsamotívumok két nagy csoportra oszthatók: egyrészt a pop-artos montázstechnikával komponált dekoratív változatra, másrészt az izzó sárgákkal, lüktető vörösökkel festett naturalisztikus formákra. A naturalizmus és az absztrakció határán egyensúlyozó lírai-romantikus biostruktúra a hétköznapi dekorativitástól a (perverz) érzékiségig tágított széles skálán számtalan formában jelenik meg.
Az alapvetően méretnöveléssel – a fotó szerepe a hetvenes évek elején – létrehozott obligát motívum popos dekorativitása hard edge-es monokróm felületté válik az idők során. A monokróm és a hard edge többnyire kizárja a személyiségre utaló szubjektív kézjelet, azonban Orvos Andrásnak sikerült elkerülnie a személytelenség csapdáját: a kézjegy és az ecsetnyom szublimációját…
(Bárdosi József: Tulajdonságok nélküli művészet. Orpheusz Kiadó, 2005)
Redukció |