NAPÚT 2008/10., 125–127. oldal
Tartalom
Fazekas Lajos
filmrendező
Orvos András
festőművész
Závodszky Géza
történész (1939. augusztus 23.)
Talán nem egészen hihető, de először a Napút megtisztelő fölkérése ébresztett rá: tetszik, nem tetszik, az emberélet útján elértem egy olyan mérföldkövet, amelyen túl, ha nem is vénnek, de udvarias eufemizmussal szólva tisztes korúnak mondhatnak. Eddig nem sokat gondoltam a korommal, hiszen az Úristen ajándékaként testi nyavalyáktól menten tartom a testsúlyomat, s megvannak régi kedvteléseim, az eleven kapcsolat földdel, vízzel, szabad levegővel. Az íróasztalom pedig tele határidős munkával.
Úgy hirtelen fölidézve persze rövidnek is tűnhet ez a majdnem hetven esztendő. Azt hiszem, kortársaimmal közös az élmény, hogy menyire közeliek, mennyire világítóan színesek a képek a gyermekkori karácsonyokról, a diákkori szerelmekről, házasságról, a gyerekek születéséről, temetésekről. Aztán, ha elkészül a leltár, rádöbben az ember, mennyi minden fért ebbe a hét évtizedbe. Több, sokkal több, mint amennyi a kiszabott hetven sorba.
Amolyan Pegazus rúgta diákként a pesti egyetem bölcsészkarra vitt az erős irodalmi érdeklődés. Magyar és történelem szakos tanárként vidéki és Pest-külvárosi ipari technikumokban tanítottam „előrelátó szülők” oda irányított olykor kivételesen tehetséges gyerekeit, majd a helyi párttitkárral adódó némi súrlódást követően a Tankönyvkiadó műhelyében ráéreztem a könyvcsinálás mesterségének ízére. Történész lettem végül, nem irodalmár, történelemről írtam, történelmet tanítottam az ELTE tanárképző karán harminc éven át, adjunktusként, docensként, főiskolai tanárként, és irányítottam is a kart a tanárképzés főhivatású bástyájáért folytatott – végül is meddő – küzdelem éveiben.
Sok mindent írtam az elmúlt évtizedekben, történelemtankönyveket, ismeretterjesztő műveket, esszét, alapkutatások után monográfiát terjedelmes jegyzetapparátussal – utóbbi az USA-ban is megjelent angol fordításban –, szerkesztettem forráskiadványt. Szóba ezeket azért hozom, mert eszembe jutott: egy szakmunkástanulók számára írott tankönyvemben úgy igyekeztem a történeti idő múlását, egy-egy évszázad tartalmát megfoghatóvá tenni, hogy a XX. századot – időszalagon elhelyezve – egy Kárpát-medencei magyar család négy nemzedékére osztottam, megmutatva, hogy egy évszázadnyi idő az egyén számára a nagyszülők, szülők elbeszéléséből szóban, a primer élmény elevenségével is átélhető.
Hely híján aligha mesélhetek a személyiségem kialakulásában meghatározó szerepet játszó családi legendáriumból, frontharcos nagyapámról – 1919-ben fején Szamuely tízezer koronás vérdíja – vagy nagyanyám fivéréről, a tengerésztisztről a Novara fedélzetén az otrantói tengeri ütközetben. Az én megélt korom éppen elég történelem egy mai tizenéves számára.
Hiszen már éltem, amikor kitört a világháború. Színes film számomra ma is, amikor évekkel később valóságosan utolért. Tartalékos tiszt apámat a három kisgyermekre tekintettel hátországi szolgálatra vezényelték, s nekünk, gyerekeknek még azon a napon is béke volt. A budafoki ház udvarán játszottunk – meleg júliusi vakító kék ég. Megszólaltak a légvédelmi szirénák. Ijedelem nélkül mentünk az óvóhelyre, mintha csak sétálni mennénk. Korábban ilyenkor nem történt semmi. De aztán kialudt a villany, rengeni kezdett a föld… füllel elviselhetetlen csattanások, a domboldalba beásott gépágyúk őrjöngő tüzelése… A robbanások sűrű port nyomtak a pince levegőjébe, fuldokoltunk. Anyánk öcsém vízbe mártott pelenkáját terítette az arcomra. S amikor véget ért a rémálom, s az összedobált lépcsőfokokon ismét napfényre jutottunk: a szomszédban égő házak, megnyílt pusztaság, leszaggatott villanyvezetékek. A Csepelt támadó első szőnyegbombázás széle csapta meg az utcánkat. Budapest ostroma, a pincei élet, az idegen katonák, az éhezés ettől kezdve már folytatásos regény.
Az ötvenes évek így-úgy tankönyvi anyag. De én láttam a sarki Röltex kirakatában kiállítva a hat kiló lisztet, négy kiló cukrot, a falusi rokonoktól kapott néhány szál kolbászt, egy kis zsírt és hat karórát (!) mint az „ellenség” áruhalmozásának bizonyítékát, miközben az egyszerű, Budafokon sokak által ismert hattagú családból a családanya már börtönben volt. Én beszéltem a kilencgyermekes, mélyen hívő Haid tanító úrral, akit a tanácselnök időnként beidéztetett a rendőrségre, és ott megverték, hogy leszoktassák a templomba járásról.
Tizenhét éves gimnazistaként a Műegyetem 1. számú tornatermébe jártam, kissé megkésve a kardvívással ismerkedtem. Október 22-én hétfő délután edzés volt. Így történt, hogy beöltözve, plasztronban, a váratlan és számomra jórészt új világra ablakot nyitó impresszióktól szédelegve ittam az értelmes zajongást, az ütemes dobogást: „Varsó! Varsó!” 23-án néhány osztálytársammal ott vonultunk a műegyetemistákkal, ha igaz, mindjárt a második-harmadik sorban. Sem történészi tanulmányban, sem irodalmi műben többé visszaidézni nem lehet azoknak a derült óráknak az eufóriáját, a fölszabadult ifjúság minden irányból áradását. Sok minden következett még, ujjongás, vér, gyász és gyalázat, amelyek felnőtté érleltek, annak a napnak eleven, tiszta képét azonban többé bennem elhomályosítani semmi nem tudta. Megélt éveim túlnyomó része, quod erat demonstrandum, előttem volt, de a magyar quisling balvégzetű árnyéka sok tévedéstől megóvott.
Mégis, hogy a nosztalgiázás langyos fürdővizét kissé fölkavarjam, vagy a „távolságtartó”, „tárgyszerű” elemzéseket az oral history módszerével valamelyest élőbbé tegyem, íme még egy személyes élmény az élhető szocializmusból (1983): Egy vasárnap reggel hajnali öt órakor erőszakos csöngetésre ébredtünk. Az ajtóban két polgári ruhás nyomozó közölte, hogy másodikos gimnazista lányomért jöttek. Az okot nem mondták meg. Tiltakozásunkra, hogy kiskorúról van szó, hozzájárultak, hogy valamelyikünk elkísérje. Kora reggeltől délután háromig egy rideg, szürke műkő lapokkal burkolt üres helyiség sarkában ültem, átlósan a másik sarokban a gyereklány, akit időnként behívtak a barnára festett ajtó mögé. Egy testes smasszer is volt ott, arra ügyelt, hogy szót ne válthassunk. Délután háromkor behívtak. A százados „komoly” figyelmeztetések után kijelentette, hogy hazavihetem a lányomat. A töredékinformációkból összeállt a kép. Néhány harmadikos szakközépiskolás fiú, életkori sajátosságainak engedve egyesület alapítását tervezgette, és ügyes kezű lányomat kérték meg, rajzoljon zászlót számukra. A fiúk a Beszélő harmadik évében előzetes letartóztatásban voltak. Igaz, a vád nem sajtórendészeti vétség, hanem szervezkedés volt.
A sors megengedte, amit nem hittem: ismét átélhettem, mint telnek meg az utcák és terek a szabadságra vágyók tömegeivel, miként hullik darabjaira és semmisül meg a helytartók által dirigált totális állam. Megízlelhettem, amiről csak elméleti ismereteim voltak, milyen a gyakorlatban egy demokratikus párt építése, milyen választást nyerni (a Magyar Demokrata Fórummal) és milyen választáson elbukni. Ez az új történet, a rendszerváltozás története azonban még tart. Akárcsak az életem.
