NAPÚT 2008/10., 123–125. oldal
Tartalom
Tóth Sándor
újságíró, költő, műfordító
Závodszky Géza
történész
Fazekas Lajos
filmrendező (Kecskemét, 1939. augusztus 23.)
Gáspár Miklós felvétele |
A háború végén kezdtem iskolába járni Kecskeméten, majd apám sok költözéssel járó mestersége folytán (rendőrtiszt lett 1945-ben) Gyömrőn, Cegléden, Szegeden és Makón, az ő-ző nyelvjárású Alföldön jártam ki az általános iskolát.
Makón lettem gimnazista, az országos versenyeket nyerő tornászcsapat tagja, ez idő tájt jelentek meg első verseim a megyei lapokban (később majd a Tiszatájban, Élet és Irodalomban, Új Írásban is), és végzős gimnazista gyanánt itt ért 1956-ban a forradalom, amelynek makói eseményeiben kezdeményező szerepem volt. Apám a város népszerű rendőrkapitányaként a forradalomhoz csatlakozott, a bukás után emiatt letartóztatták, félholtra verték, bebörtönözték – jóval később, 1994-ben a város díszpolgára lett, emlékét ma márványtábla örökíti meg.
Édesanyámmal és öcséimmel akkor hazamenekültünk Kecskemétre, ahol oltalmába vett a család, így én elkerültem a pufajkásokat.
1957-ben a Katona József Gimnáziumban érettségiztem kitűnően. Leginkább orvos akartam volna lenni, de egyetemre hiába jelentkeztem; testvéreimet is el kellett tartani, hiszen tanítónő édesanyám se kapott munkát jó darabig; a rokonságnál, nagyszülőknél laktunk – dolgozni kezdtem. Ám katonai behívás fenyegetett, ami akkor az én helyzetemben életveszélyt jelentett volna.
Találtunk egy helyet, ami mentesített: egy felcserképzőnek becézett félkatonai egészségügyi szakiskolát, ide fölvettek. Különös hely volt, igazgatója katonaorvos, épülete egy óbudai apácakolostor, a növendékek jó része hozzám némiképpen hasonló kétes egzisztencia, de kiváló tanári kar, jó, színvonalas oktatás és érdekes, mozgalmas diákélet várt. Sajnos a kollégiumi bezártságot rosszul viseltem – az első év után ki is rúgtak annak rendje-módja szerint.
Ebben az időben, 1958–59-ben barátkoztam össze a magyar avantgárdok néhány érdekes képviselőjével: közülük Gál Imre, Kovásznay György és főképpen Juhász Sándor festővel szoros barátságot kötöttem. Kecskemétről velem együtt jött föl Pestre Benedek István Gábor, azóta nevezetes író, akinek révén bejáratos lettem a Rabbiszemináriumba, Scheiber Sándor professzor óráira, de ismeretségben voltam az óbudai plébánián élő Mécs László költővel is, akit haláláig látogathattam.
Kirúgásomat követően pesti rokonok fogadtak be, alkalmi munkákból, vendéglátóipari zongorázásból éltem, később dolgoztam Komlón a szénbányában: ez is mentesített a katonaság alól sorkötelességem végezetéig.
Közben persze minden lehető alkalommal jelentkeztem mindenféle egyetemre, ám eredménytelenül; végül egy véletlen folytán a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmrendező szakára is – ez volt a legkevésbé valószínű hely, de Herskó János beválogatott és meglepő módon fölvehetett egészen speciális osztályába.
Innen számítom ifjúságom legboldogabb négy esztendejét: a pokolból a mennyországba kerültem. Megtanultam egy nagyon nekem való mesterséget, bizalmat és megbecsülést kaptam, elindultam a nekem rendelt pályán.
Diploma után a Filmgyár adott állást, asszisztálhattam nemcsak a barátaimnak, a mesteremnek, hanem munkatársként tanulhattam mások mellett Várkonyi Zoltántól, Jancsótól is.
Első játékfilmemet, a Lássátok feleimet 1966–67-ben forgattam, 1968 januárjában mutatták be. Később még három filmem futott a mozikban: az Ámokfutás, a Haladék és a Defekt.
A televízió kezdettől a kegyeibe fogadott: elsőként a Tenkes Kapitányában voltam másodasszisztens, majd önálló munkákat kaptam, köszönhetően annak, hogy nemzedékemből elsők között tanultam meg az új médium eszköztárát. Minden műfajban dolgozhattam a híradóeseménytől az élő adásig, számos játékfilmemet a tévében forgathattam le, dokumentumfilmeket, tudományos ismeretterjesztő és nemzetközi kultúrhistóriai sorozatokat, játékfilmsorozatokat, gyerekműsort, pszichohorrort – egyszóval mindent csináltam, ami a mozgókép műfajában létezik; az utóbbi években főként mesefilmeket készítek.
Már főiskolás korom óta fotografáltam: eleinte kollegáim dokumentum- és kisjátékfilmjeit, később gyakran saját filmjeimet. Nagyon vonzott a filmes technika, főleg a fekete-fehér, kevésbé az elektronika, a színes; csak mostanában, hogy a képminőség nagyságrendeket javult és az utólagos beavatkozásoknak gazdag eszköztáruk alakult ki, barátkozom vele. Induló éveim irodalmi vonzódásaiból annyi maradt, hogy forgatókönyveim jelentős részét magam írom, s néha egy-egy fölkérésre novellát, verset, publicisztikát.
Egy leánygyermek apja és egy fiúgyermek nagyapjaként harmonikus házasságban élek, hetvenévesen is egészségben és munkaképesen, nyugdíjam havi negyvenezer forint.
