NAPÚT 2008/10., 122–123. oldal
Tartalom
Bögözi Kádár János
költő, író
Fazekas Lajos
filmrendező
Tóth Sándor
újságíró, költő, műfordító (Szolnok, 1939. augusztus 18.)
Akkor születtem, amikor kitört a második világháború. Szolnok a szülővárosom, de a Palócföld az eredeti pátriám. Kisgyermekként a légelhárítók ágyútüzére emlékszem, miközben az óvóhelyre vittek az esti órákban.
1942-ben csöndesebb világ várt a nógrádi dombok közt, ahol aztán iskolába kezdtem járni. 1946-ot írtak, nyugodtabb két esztendő után szakadt rám ez a kor, amely 1956-ig tartott. Mindig hívő keresztény voltam, gyerekként az oltárszolgálat fontos volt nekem, és az a kultúra nevelt, amely plébániák könyvesházában századok óta élt. A hely: Kisterenye (ma Bátonyterenye), ahol éppen azért nem javasolt az iskolaigazgató középiskolába, mivel egyszerű munkásgyerek létemre a „sötét reakciót” szolgáltam. Esztergom befogadott: a ferences rend gimnáziuma. Tehát végül is jól jártam. Megalapoztak latin műveltséggel, magyar irodalommal, a tisztesség Szent Ferenc-i gondolkodásával és – derűvel, amely azokban az években gyönyörű ajándék volt. Teológiára kezdtem járni Egerben, majd Budapesten folytattam stúdiumaimat. Pap nem lettem, papa: igen. Öt gyerekkel. S hogy visszalapozok rövidke életrajzomban, 1956 az esztergomi „sötét kapunál” újra ébreszt forradalmas emlékével, könnyekkel; közel velem egykorúak (is) a kövezetre borulva hagyták itt az életet – sortűz áldozataiként… Nehéz volt megérteni, miért jutott ennyi szenvedés egy népnek, de bölcs történelemtanárom minden igazat elmondott, amit könyvek lapjai közül kitépett a kommunista diktatúra. Lehet, hogy ezért is jelentkeztem történelem szakra, mintegy fintort vágva a kor képének? A teológia után ugyanis fölvettek az egyetemre, s mivel még voltak régi jó tanárok, tőlük tudtam meg, mit érdemes elolvasni, megjegyezni, hogy gondolkodni tudjak. Irodalom, történelem, zene bűvöletében az élet ugyanabban a szellemben folytatódott, ahogyan gyermekkoromban kezdődött. Mindig a könyvek izgattak, mindig a szellem irányított, amely erős példákkal nevelt – nevel ma is, közel a hetedik évtizedhez. Izgatott az írás, a diploma után – de már közben is – az Új Ember szerkesztőségében kaptam szerény helyet, Rónay György pedig meghívott a Vigilia asztalához. Írtam jól-rosszul a „fejlődő szocializmusban”, szinte mindig a kultúráról, a hitről. A régi-új örökség tükrét kerestem, ahol magyarságom tudatában mindent szerettem volna látni, főleg a hazugságok mögött az igazságot. Az irodalomhoz e lapoknál szegődtem, versek, kisesszék, zenéről, színházról, képzőművészetről jelezték bicegő utamat, s főleg olyan riportok, amelyek egyházi műemlékek helyreállításához anyagi segítséget „koldultak” az ország érző olvasóitól. Nem sikertelenül. A pangó-sutyorgó esztendőkben ezek az írások vigasztaltak, s általuk a bizalom: „Van lelke még Árpád nemzetének.” Mindig patriótának éreztem magam, utálok bármiféle sovinizmust! Így köszöntött rám 1990: egyéni választott képviselője lettem nógrádi körzetemnek, tudtam, nekem nem a légbe kiabált jelszók (a gyere velem, én se megyek sehová jegyében) a korváltás hangja, hanem a cselekvés, vagyis a keresztény etika törvénye. Nem lettem jó politikus, mivel azt csináltam, amit kellett. (Ezt azóta nevessé vált társam mondta egyszer.) Kaptam irodalmi díjat (József Attila „nevében”), Pro Urbe díjat (Esztergom nevére), tizennyolc esztendő múltán pedig egykori választókörzetem hatszáz éves központjának díszoklevelével, plakettjével leptek meg. 1994 óta tanárkodom Szent István városában a PPKE Vitéz János Karán, munkatársa vagyok a Magyar Katolikus Rádiónak, sajtónak, megjelent egy tucat könyvem, örülök az unokáimnak, nagy családomnak, szolgálom, akit mindig szolgáltam, s hazámat, ahogyan lehet. Bízom még: eljön egyszer egy jobb kor, ahogy hitt ebben hajdan Vergilius. Az etikát, a műveltséget, a szellem tiszta arcát tartom elsődlegesnek. Írok, fordítok, tanítok, s ez bizonyára növeli egy öregember hitét, reményét.
Ha mostanában megkérdezik, mi az, mire gondolok, Sík Sándor piarista (eszményképem irodalomban, emberségben) szavait idézem:
„Hetven felé,
Mint felhőn át az esti napkorong,
Mindenfelé
Egy fényességes árny borong:
Az Istené.”
