NAPÚT 2008/10., 121. oldal
Tartalom
Bertényi Iván
történész, heraldikus, egyetemi tanár
Tóth Sándor
újságíró, költő, műfordít
Bögözi Kádár János
költő, író (Brassó, Románia, 1939. augusztus 18.)
Ebben a kicsiny-kis országban úgy űzetik a remény. Nem kopógondolattal, mohósággal, de hittel, vággyal, örökös, fokozódó szomjúsággal. Kincs másképpen: csak az önmagunkba-egymásba vetett hit, bizalom adhat reménységet. Mégis: űzött-űzetett a remény ebben a Duna szálára fűzött, gyöngyszem-országban, ahol a szél félszeggé-féloldalassá gyötri a fákat, és a kíméletlen hozzá nem értés, a közöny, a szükség a jellemeket. És mégis: egymásért vagyunk, és van remény, bárhogy is verje közénk az éket az önös érdek és a hivatalos becstelenség. Jaj, vajon tudjuk-e, mi is a megmaradt birtokunk? – ebben az asszonytenyérnyi országban, amit simogatni, csókolni kell, mert annyiszor fútt keresztül-kasul rajta a szél, elsöpörve szinte mindent, ami érték. Csak e föld haza voltát nem lehetett elvitatni – sokan próbálták bár, és próbálják ma is zápult agyú potentátok és csatlósaik –, mert az éber lélek, az emlékezet és a soha el nem hamvadó tudat volt az őre. Ma is az.
Mégis, néha úgy jár át az idegenség, mint a szél ezen a gyermektenyérnyi országon, s elűzi a reményt, mint a forgatag ősszel a gyökere szakadt ördögszekeret a pusztán. Így érzem néha.
