NAPÚT 2008/10., 119–121. oldal
Tartalom
Kötő József
politikus, színháztörténész
Bögözi Kádár János
költő, író
Bertényi Iván
történész, heraldikus, egyetemi tanár (Budapest, 1939. augusztus 16.)
Még „békebeli” vagyok: fél hónappal a második. világháború kitörése előtt láttam meg a napvilágot. Nagyon szép kisfiú voltam (akkor még!). A háború végén a német katonák csokoládéval, az oroszok barna katonakenyérrel kínálgattak. (Mindegyiket elfogadtam – azóta is látszik az alakomon.) Mint badacsonyi gyerek, de nem a bor hatása alatt, először hajós, aztán vasutas akartam lenni. Szüleim mindketten pedagógusok voltak, igen ki kellett hát vágnom a rezet a felvételi vizsgán, hogy bekerülhessek az értelmiségiek számára fenntartott tízszázaléknyi hely egyikére. Végül mégiscsak történész lettem, sőt a nagy múltú Eötvös Collegium is tagjai közé fogadott. Fiatal koromban elsődlegesen a közelmúlt története érdekelt, láttam azonban, hogy erről az időszakról a napi politikától elszakadva nem lehet írni, ezért fordultam a levéltáros szak, a történelem segédtudományai és a középkor felé. Mindig jó tanuló voltam, egyedül a rajz nem ment – talán ezért kezdtem vonzódni a címerekhez. Az 1960-as években Magyarországon a kibernetika burzsoá, a heraldika feudális áltudománynak számított, ezért első címertani cikkemet a Toldi szerelme heraldikájáról írtam a másodlagosnak tekintett magyar szakom egyik szemináriumi dolgozataként. Igen meglepődtem, amikor ezzel az országos tudományos diákköri megméretésén első helyezést értem el. Történész mestereim a középkori kormányzattörténet felé irányították érdeklődésemet. Így magától értetődött, hogy bölcsészdoktori értekezésemet arról a Szepesi Jakabról írjam, aki az ország távoli szegletéből érkező kisnemesi származása ellenére az 1370-es években az ország második legfontosabb főúri méltóságát, az országbírói tisztséget nyerte el. A továbbiakban kutatásaim során az összes XIV. századi magyar országbíró tevékenységét feltártam és kandidátusi disszertáció, valamint monográfia formájában publikáltam. E munkákkal egyben dédapám – Wenzel Gusztáv – emlékének is adóztam, aki a XIX. század neves történésze és jogtörténésze volt.
„Hivatali” pályámat végig az ELTE bölcsészkarán töltöttem: a gyakornokságtól az egyetemi tanárságig végigjártam a „szamárlétra” valamennyi fokát. Csaknem fél évszázadon át történelem és levéltár szakos hallgatók nemzedékeit (esetenként szülőket, majd gyermeküket) oktattam, így nekem is felróható, ha a történelemtanárok, történészek és levéltárosok nem állnak mindig hivatásuk magaslatán. Minden igyekezetem ellenére sem sikerült nagyobbik fiamat megakadályozni, hogy ő is historikus legyen. Kisebbik fiam bölcsebben választott, ő nem bölcsész-, hanem jogászpályára lépett.
Élve a kormány által biztosított „kulturális turizmus” lehetőségével, az 1970-es évektől (saját költségemen) rendszeresen részt vettem és előadásokat tartottam nemzetközi heraldikai és genealógiai kongresszusokon, valamint más tudományos rendezvényeken Stockholmtól Lisszabonig és Londontól Moszkváig. Szerepléseimnek és idegen nyelvű publikációimnak köszönhetően több külföldi tudományos akadémia és társulat is tagjává választott. (A távolság megszépít….) Pecséttani munkásságom elismeréseként több mint egy évtizeden keresztül képviselhettem Magyarországot a Nemzetközi Levéltári Tanács pecséttani bizottságában. Franciaországi és ausztriai ösztöndíjaim során kikutattam, hogy a középkori és kora újkori parasztmozgalmak, illetve azok vezetői is használtak címereket, így sikerült megszabadítanom a heraldikát a hazai tudománypolitika irányítóinak negatív megítélésétől. „Jutalmam” nem maradt el: egymás után több heraldikai kézikönyvet és tanulmányt publikálhattam, és a Magyar Tudományos Akadémián doktori disszertációmat a középkori magyar címerhasználat történetéről készíthettem.
Hosszas tárgyalások után 1978-ban az Amerikai Egyesült Államok kormánya visszaadta a magyar koronázási jelvényegyüttest, így a Szent Korona az érdeklődés előterébe került. Ennek volt betudható, hogy koronánk történetéről írt és négy kiadást is megért tudományosan népszerű munkám hallatlanul magas (másfél százezret is meghaladó) példányszámban kelt el.
Miután az 1970-es, 80-as években népszerűsítő munkáim jelentek meg Magyarország Anjou-kori történetéről és Nagy Lajos királyról, a rendszerváltást követően Gyapay Gáborral felkérést kaptunk nemzeti történetünk egészének egy kötetben való összefoglalására. A „jó időzítésnek” köszönhető a könyv féltucatnyi kiadása az 1990-es években.
1988 és 1993 között másodállásban a keszthelyi Helikon Könyvtár vezetője voltam. E minőségemben rendezhettem meg a Festetics-kastélyban Czoma László direktor segítségével a 19. nemzetközi heraldikai és genealógiai kongresszust. Ezt követően három évig régi alma materem, az Eötvös József Collegium igazgatója lettem. Működésem alatt, 1995-ben ünnepelte az intézmény fennállásának centenáriumát.
Politikával soha nem foglalkoztam, pártba soha nem léptem be, akkor sem, amikor egy volt belőle! Érthető, hogy állami vagy kormánykitüntetésben nem részesültem. (A jelenleg regnáló kivételével mindegyik kormány meg is bukott!) Mégis többször váltam politikai viták részesévé: 1990-ben tudományos érvekkel bizonyítottam, hogy a koronás címer nem csupán királyságok jelképe lehet, hiszen több köztársaság szuverenitásszimbólumként használta és használja. A közelmúltban is többször voltam kénytelen sorompóba lépni, amikor több mint nyolc évszázados nemzeti jelképeinket napi politikai támadások érték.
Bár (édesapámhoz hasonlóan) többször végigudvaroltam a kalendáriumot, tartósan egyetlen nő sem volt képes elviselni, ami a leírtak elolvasása után könnyen megérthető. Hátralévő éveimet szerelmeimnek, a Balatonnak és a tarokkpartiknak kívánom szentelni.
