NAPÚT 2008/10., 117–119. oldal
Tartalom
Szalai Sándor
villamosmérnök
Bertényi Iván
történész, heraldikus, egyetemi tanár
Kötő József
politikus, színháztörténész (Kolozsvár, Románia, 1939. augusztus 8.)
A megnyugvás ösvényein… Nemzedékem túl későn született ahhoz, hogy megismerhesse a polgári világ szabadságát, de túl korán ahhoz, hogy megkímélje a sors a totalitárius „örömöktől”. Személyiségformálódásunk időszaka egyfajta „köztes állapotra” esett. Miközben az „átkos múlt” és a „boldog jövő” ideológiái ádáz harcukat vívták lelkeinkért, addig mi még hozzájuthattunk olyan „tiszta forrásokhoz”, amelyek, ha külső szabadságunkat nem, de gondolkodásunk alakításának belső szabadságát biztosíthatták. Hozzám a sors különösen kegyes volt. Két olyan élményt tartogatott számomra, amelyek, Vörösmartyt parafrazeálva, hozzásegítettek az „igaz út” megleléséhez, s ha a rajta való járás olykor rögös is volt, vagy egyenesen lehetetlen, azért mindig elválaszthattam az ocsút a tiszta búzától.
Gyerekkoromat Tordán töltöttem, az 1568-as erdélyi országgyűlés városában, s egyik első, önismeretre tanító képzőművészeti élményem éppen a városi múzeum bejáratával szemben függő Körösfői-Kriesch Aladár-festmény volt, amelynek központi alakja Dávid Ferenc, s azt a pillanatot örökíti meg, amikor, a nagy reformátor lánglelkű szónoklatának hatására is, a testület a világon először elfogadja a lelkiismereti szabadságról szóló törvényt, miközben Európában még csak ezután következett a Szent Bertalan éjszakája. Büszke voltam, hogy ilyen nemzethez tartozhatom. A nemzet tehát nekem sajátos lelkiséget jelent (később, érett fővel értettem meg, hogy ez a transzszilván tolerancia, illetve a Szent István-i befogadó nemzet gondolata).
Másik meghatározó élményem a nagyenyedi Bethlen Kollégium szelleme. Középiskolás korom napi zarándoklatai a labancverő kuruc tógátus diákok emlékművéhez létem alapparancsává tették, hogy sorsfordulóimon csakis Vak Bottyán talpasainak módján dönthettem. Természetes tehát, hogy az iskolaalapító Bethlen Gábor tanításai szentírásként hangzottak, akinek vigyázó tekintete azt sugallta, hogy a nemzetkarakterológiánkban nem is teljesen alaptalanul jelen levő tragikus félelemnek, miszerint eltűnünk a föld színéről, van egy másik alternatívája is: „egy népnél sem vagyunk alábbvalóak”. Ott rejtőzött a nagy felismerés: mindent túl lehet élni, tovább lehet élni, egyéniséget, anyanyelvet, kultúrát meg lehet őrizni, csak országépítő politikánk középpontjába a művelődés országmegtartó erejének hasznosítását kell helyeznünk.
Természetszerű volt, hogy a bölcsészkar nyelv és irodalom szakára iratkoztam be. Lassacskán körvonalazódott, hogy kutatási területem a két világháború közötti romániai magyar irodalom története lesz. (Írásom címét is kedvelt szerzőm, Karácsony Benő ihlette.) Habár sokáig kecsegtettek egyetemi oktatói munkakörrel, a Bolyai és Babeş egyetemek egyesítése körüli „vitézkedésem” okán, éber elvtársak egy csoportja eltanácsolt. Néhány évi tanügyi ténykedés után a kolozsvári színházhoz kerültem dramaturgként. A mi tájaink színház- és drámatörténetének áttekintése szükséges volt gyakorlati munkám minőségi végzéséhez is, de immár örök társam, szenvedéllyé lombosodott kutatóösztönöm is erre buzdított. És ekkor következett be az a felismerés, amely végül is pályamódosításra ösztökélt. Már a téma körültapogatásakor kitűnt, hogy míg a romániai magyar színjátszás előzményeire és a második világháború utáni korszakára vonatkozóan néhány alapvető kézikönyv rendelkezésünkre áll, addig éppen kedvenc korszakom, a két világháború közötti időszak teljesen feltáratlan. A kornak a köztudat előtt ismeretlen anyaga tanulmányozása számomra egyértelműen bizonyította: a Hamupipőke-sorsban senyvedő dráma- és színháztörténetünk feltáratlan eredményeit közművelődésünk élő és ható kincsévé kellene tennünk, hisz olyan értékek rostálódtak ki a közgondolkodásból, amelyek önismeretünket gyarapíthatták, kultúránkat teljesebbé tehették. Így a még jóformán ki sem bomlott irodalomtörténészi pálya máris átvedlett dráma- és színháztörténészi érdeklődéssé. A feltárt adatok kézzelfoghatóan bizonyították fenti tételemet, hisz – csak néhány példát kiragadva – felmérhetetlen az egyetemes magyar avantgárd drámai vonulata a húszas-harmincas évek erdélyi kísérleteinek eredményei nélkül, a „kék madár”-irányzat drámamodell- és játékstílus-teremtő próbálkozásának megismerése is nélkülözhetetlen: egyedi kísérletként igyekezett egyetemessé tenni a sajátos népi gyökereket, a színi látványt folklórelemek beépítésével szürrealisztikus vízióvá növeszteni. Máig követhető modell az erdélyi–magyar–egyetemes hármas jelszó jegyében működött kísérlet. Gyakorlati színházi munkám is emlékezetes számomra, tagja lehettem Harag György csapatának, amely megpróbálkozott a hagyományos színházi formanyelv átírásával, rést teremtve a korszerű kifejezési módok betörésének a színházi gyakorlatba. A kísérlet a Sütő-tetralógia színrevitelében tetőzött. A pályamódosításban legbelsőbb meggyőződésem is megtestesült. A szakirodalom szerint azok a népcsoportok, amelyek nem rendelkeztek független területtel és önálló közigazgatási intézményekkel, hiányukat kulturális intézményekkel pótolták, így a színházépület olyan helyszín is, ahol kőbe vésve manifesztálódik egy adott nemzet identitása, egy virtuális nemzet valósággá alakítható. A totalitarizmus éveiben a színház a nemzeti „túlélés” jelképévé, a múlt jelenné formálható és a jövőre vetíthető terévé változott. Ez a hit tükröződött dramaturgi, majd színházigazgatói tevékenységemben és több tucat színháztörténeti tanulmányban, valamint féltucatnyi kötetben.
Aztán a rendszerváltás ismét pályamódosítást hozott: lehetőség adódott a hit gyakorlattá váltására. Szerepet vállaltam a közéletben, az erdélyi magyarság közképviseletét ellátó szövetségben ügyvezető alelnöki tisztséget töltöttem be, az állami közigazgatásban, két ízben is, a kisebbségi oktatásért felelős államtitkár lettem, a mára már nemzeti jelentőségű intézmény címet elnyert Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület alapítója és elnöke voltam, a minőségi színjátszás utánpótlását biztosítandó tanítottam a kolozsvári egyetem keretében általunk létrehozott színházi tanszéken. Csak így járulhattam hozzá hitem gyakorlattá váltásához: létre kellett hozni az önkormányzaton alapuló intézményrendszert, az asszimilációmentes lét egyedüli szavatolóját. Közel két évtized harc következett, s persze fegyverek közt hallgatnak a múzsák. Ha írásra maradt időm, inkább kultúrpolitikai vitairatok születtek, mivel Kelet-Európában nem autópályákon haladhatunk álmaink felé.
Mikor hetvenedik évem kopogtatott, elhatároztam: valóban a megnyugvás ösvényeire lépek, nyugdíjaztattam magam, és életemben először főfoglalkozás-képpen kutathatok. Készítem a két világháború közötti erdélyi magyar színjátszás lexikonát. Életem nagy beteljesülése lehetne, ha kézbe vehetném a nyomdából frissen kikerült hencegő példányt, s mutogathatnám hat unokámnak.
