NAPÚT 2008/10., 111–113. oldal
Tartalom
Kríza Ildikó
folklorista
Gaszner Péter
orvos, pszichiáter
Alföldy Jenő
kritikus, irodalomtörténész (Budapest, 1939. július 28.)
Készenlétben. Egy derűs, kora tavaszi napon bejelentették, hogy meghalt Sztálin. Másnap reggel az iskolában az első órára várakoztam, ültem a padban, és furcsálkodva néztem a katedra fölött függő Generalisszimuszt. Vajon még most is félnem kell tőle? Tudja-e, mit gondolok róla? Belépett a VIII./B és az iskola legjobb focistája, Schneiderwindt Jóska. Megállt Sztálin képe előtt, és rámutatott: „Kifingott” – mondta hangosan. „Már akartam kérni rá” – szólalt meg Schirilla Gyuri, a későbbi csodafutó. Hangosan röhögtünk, nem féltünk: ha a Sneci meg a Sirkász nem fél, akkor mi sem félhetünk. Tompa tanár úr derűs hangulatban kezdhette meg a kémiaórát.
Nem sokkal később figyeltem föl a rádióban Nagy Imre hangjára. Ismerősnek és barátságosnak tartottam, noha a szokásos közhelyek az ő beszédeiből sem hiányoztak. Ő is emlegette a felszabadult hazát, az épülő szocializmust, a dolgozó népet és hasonlókat – de az ő szájából még ezek is másképpen hangzottak, mint a lepcses Rákositól vagy a hideglelős Gerőtől. Amit így mondanak, azt még el is lehet hinni. Nagy Imre hangja olyan volt, mint azoké a vidéki embereké, akiket Pusztamonostorról, Pápanyögérről ismertem: nem petyegett zsírosan, hájasan, mint Rákosié, hanem természetesen és férfiasan csengett. Hozzám szólt, az én nyelvemen, a mi nyelvünkön. Megkönnyebbülést éreztem a hírektől, amelyek az ő határozatait közvetítették. Politikai foglyokat engedtek ki a börtönből, deportált kulákokat, pesti öregeket és asszonyokat engedtek haza a recski büntetőtelepről meg a hortobágyi számkivetettségből, enyhítettek a teljesíthetetlen beszolgáltatási határozatokon – és így tovább. Rám a kitelepítettek röghöz kötöttségének feloldása hatott a legkedvezőbben, főleg apai rokonaim csanádapácai megpróbáltatásainak enyhülésével. Pápanyögéri ismeretségeim révén a kuláklista eltörlése sem hagyott közömbösen. Nagygazda hozzátartozóim nem voltak, de általuk engem is megaláztak Rákosiék, mert „osztályidegenek” akadtak az én családomban is: hivatalvezetők, bírók. Olyasmit éreztem, mint amit a zsidóüldözés idején érezhettek azok, akik nálamnál négy-öt évvel hamarabb eszmélkedtek: hogy mernek ezek a fegyveres gazemberek asszonyokat, aggastyánokat és gyerekeket hajtani az utcán, ki tudja, hová. Nyolcvanéves nagybátyámat valahova az isten háta mögé, egy Békés megyei tanyára telepítették ki, szerencsére irgalmas szegényparasztok közé. Befogadóik talán kuláknak minősített gazdák voltak, s azután lettek nincstelenek, hogy kifosztották őket – ezt nem tudom, de a majdnem semmijüket is megosztották nagybátyámékkal. Családom másik fele polgárként is érinthetetlen volt: az orvost, a tanárt, a nyelvészt vagy a muzsikust akkor sem lehetett megcímkézni és állásából kipenderíteni, ha soha, semmilyen hűségnyilatkozatot nem tett Rákosinak. Ezzel a felemás osztályidegenséggel terhelve, gyerekésszel is felfogtam: ötvenhárom tavaszától jóval kevesebb gyűlölet és fenyegetés kering a levegőben, mint a korábbi években. Csökkent a nyomás, enyhült a légszomj, egészen a visszarendezésig, Nagy Imre félreállításáig.
A gyerekben a felületes benyomások is megragadnak, s mélyebben érintik, mint a tudatosabb felnőttet. Rákosi rádióhangja nekem az állandósult reménytelenséget jelentette. Negyvenöt óta ismertem a torka felső részében képzett, harsányra fogott hangját, ahogy ártó mondatait sulykolja. Nyolc év elteltével sok minden változott, de az ő idegen ügynökhangja maradt a régi. A szónoklatait követő ütemes taps és éljenzés a véglegességet, a sorsszerűséget sulykolta tudatomba. Úgy éreztem, nem lesz ennek vége sosem. Szomorúan hallgattam nyugdíjától megfosztott, lélekben összetört, hirtelen megvénült nagyapám hümmögését. Egy ócska kis világvevőt recsegtetett, jó hírekre várva, hiába. Nem tudom, hány évet vettek el az életéből a bélistával, az osztályidegenné nyilvánítással, majd a kitelepítés rémével, s főleg azzal, hogy 1948 után minden tevékenységtől megfosztották. Valami tapasztalatátadás, írogatás, negyvenvalahány éves vegyészmérnöki működésének összefoglalása illett volna hozzá. Dőlt betűs, kalligrafikus írását ma is megcsodálják, akiknek megmutatom. Levonhatta volna a tanulságot csatornáink és folyóink szennyvíztartalmáról végzett analitikai kutatásaiból, amelyeket pepita füzeteiben rögzített. Mai környezetvédők is megbecsülnék azt a munkát, amit az ezerkilencszázas évek óta végzett ezen a téren. 1957 februárjáig tartó utolsó évtizedében megkímélhették volna attól, hogy fölösleges embernek érezze magát. A félelmet is elkerülhette volna. A hetente becsöngető népnevelők érkezésekor mindig átélte a csengőfrász állapotát, a kitelepítéstől való szorongást és a bizonytalan kilétű népnevelőkkel folytatott, kínosan szűkszavú eszmecseréket, amelyekből nekem főként ez a mondata ragadt meg a fülemben: „Nekem már mindegy.” Neki (s ki tudja, hány nemzedéktársának) nem adatott meg a minden becsületes embert megillető érzés, hogy munkában eltöltött évtizedei után is van miért fölkelnie reggelenként. 1956 októberét már nem fogta föl, elmeszesedett agyában nem villant föl a tíznapos remény.
Negyvenöt vagy negyvenhét nyarán, amikor hónapokat töltöttem falun – Pusztamonostoron, Pápanyögéren –, a falusi öregembereket másmilyennek láttam, mint a nagyapámat. A falusi öregember vasárnaponként fehér ingben, fekete mellényben és kalapban kiül a ház elé a kispadra, és nézegeti, miként zajlik az élet. A Szent István-napi búcsúkor a zöld lombos lugassal bővített kocsmaudvaron gyülekeznek, tréfálkoznak a fiatalok. Száll a hajóhinta, röppennek a szoknyák, a vidám sikolyok. A kora esti litánia idején a templomba vonulnak, az öregember is felkászálódik, a padsorba ülve leteszi kalapját, homloka holdvilág-fehéren világít napbarnított, barázdált arca fölött. Komoly és hallgatag. De még az ötvenes évek elején, a legmélyebb kifosztottság és nyomorúság közepette is bizakodó, mert a tél után jön a tavasz, a mag kikel és zsendül a vetés, lesz aratás, ősszel szüret, forr a bor, s ha mindent elvesznek a bőrkabátosok, akkor is kezdődik minden elölről, a magot megint el kell vetni. Valamit mindig tenni kell, ha mást nem, a magot válogatni.
Nagyapámnak nem adatott meg a szép elmúlás, ő csak bóbiskolt és kókadozott. Falun is láttam rosszkedvű öregeket, de életüket természetesebbnek éreztem, mint a pesti lakásba szorultakét, a dolgos élet végén naphosszat tétlenekét. A falusi ember öregen is elmatat a ház körül, beszélget az állatokkal, figyeli az időt. Hetvenéves nagyapámtól elvették az öregkort. Nem kell a tudásod, mondták a tudatlanok, és hagyták, hogy néhány év alatt „leépüljön”. Nincs számomra undokabb szó ennél: abszurd és buta, mint amikor „feloltják” a villanyt.
Nekem, noha ugyanarra a sorsra akartak ítélni a privatizálók, mint nagyapámat az államosítók (nagyjából ugyanaz a garnitúra), irodalmárként még sok elvégezni valóm van. Közérdekű dolgokat szeretnék elmondani azokról, akiket műveikben is, személyükben is szerettem – Balázs Józsefről, Bella Istvánról, Benjámin Lászlóról, Csanádi Imréről, Kálnoky Lászlóról, Lázár Ervinről, Mezei Andrásról, Nagy Gáspárról, Nagy Lászlóról, Nemes Nagy Ágnesről, Parancs Jánosról, Pilinszky Jánosról, Rónay Györgyről, Száraz Györgyről, Vas Istvánról, Weöres Sándorról. A nálamnál egy nappal előbb született Pék Pálról. Meg akik még itt vannak velünk, öregen vagy fiatalon. Róluk szólva, remélem, a közösen megélt kornak is hitelt érdemlő tanúja lehetek.
