NAPÚT 2008/10., 108–110. oldal
Tartalom
V. Raisz Rózsa
nyelvész
Alföldy Jenő
kritikus, irodalomtörténész
Kríza Ildikó
folklorista (Budapest, 1939. július 26.)
Hitet s hazát nem cserél az ember, miként arcot sem, mindhármat őseitől kapta, és a hűség kötelez. Ezt a gondolatot Sinkovits Imrétől hallottam egyszer, és azonnal felrémlettek édesapám szavai, aki korán elültette bennem az egész életemet meghatározó erkölcsi alapokat. „A név kötelez” – hallom még ma is az ő hangját. A Kriza-örökség meghatározó. Az ősök tisztelete, megbecsülése miatt budapesti születésem és jobbára a fővárosban töltött életem ellenére mégis Erdélybe mentem „haza”, és ott éreztem a családi kapcsolódás erejét. A népköltészet megismerése és megismertetése része a Kriza-örökség. Ez lett életem egyik fő célja. A több évtizedes tevékenységből most csak két gondolatkört szeretnék kiemelni: a népballada-kutatást és a nemzeti identitással összefüggő történeti néphagyomány vizsgálatát.
A népballadák iránti érdeklődésem összekapcsolódik a Vadrózsákkal. Kriza János népköltési gyűjteménye nyitotta ki a szívemet a magyar műveltség egészen különösen szép ágának megismerésére. Most, életem alkonyán a legutóbb készült gyűjteményes kötetemben a legszebb Kriza-balladákat tettem közzé a marosvásárhelyi Tükörterem csoda szép ablakainak balladaillusztrációival együtt, a Júlia szép leány lett a címadó. A székely balladák a magyar költészet örök értékű alkotásai, de titkaik máig megfejtetlenek, esztétikai gazdagságuk, emberi mondanivalójuk, érzelemre és értelemre ható soraik a poétika magaslatán állnak. Mára jelképpé vált Kőmíves Kelemenné önfeláldozó szeretete, családot összetartó ereje, aki férje nagyra törő vágyait segítve siet magas Déva vára felé, nem tudva, hogy ott ő lesz az áldozat, az épületet összetartó különös erő. A balladák költői képei, eszmeiségük számos művészt megihlettek, színművek, képek, énekhangra írt feldolgozások vitték tovább a szájhagyományból feljegyzett értékeket. Éppen ezért megdöbbentenek a mostanában egyre gyakrabban hallható becsmérlő szólamok a népköltészetről. Tudom, ők a szegények.
A népballadák iránti elkötelezettségemet jelzi a Magyar népballadákat összefoglaló reprezentatív válogatás, valamint az ebből készült hangzós anyagok, lemezek, kazetták, magyar és idegen nyelvű kiadványok, meg a kötetbe sűrített eredmények. Az egyetemi doktori disszertációm egyetlen balladatípus, A halálra táncoltatott lány esztétikai elemzését mutatta be. Később egy ismeretlen balladacsoport felé fordultam, és a vallási vonatkozású legendaballadák vizsgálatához kezdtem. A vallási indíttatású népköltészet megismerésében fontos állomás volt a legendaballadákról szóló monográfia nem csupán azért, mert a hetvenes években még a templomba járást is figyelték, hanem azért, mert egész Európában elsők között fordult a figyelmem a nép vallásosság ezen rétegéhez, éppen úgy, mint a kántori búcsúztató énekekhez. A folklorisztikában mindkét könyvem úttörő szerepet kapott, amit most, évtizedek eltelte után jól láthatunk a műfaj iránti érdeklődés fokozódásával és a publikációk jelentős számának ismeretében. A balladakutatás nem köthető csak a magyar anyaghoz. Számos tanulmányom foglalkozik a nemzetközi kapcsolatokkal. Az eredmények ismertségével függ össze, hogy a nemzetközi balladakutató munkaközösség alelnökké választott. Ezt a munkát tíz évig végeztem. Örülök, hogy volt lehetőségem két alkalommal Magyarországra hívni tanácskozásra a szakembereket, és így eredményeinket a nemzetközi vérkeringésbe juttatni. Célom volt, hogy a nehezen lefordítható nyelvünket és népköltészetünket minél szélesebb körben ismerjék meg. Ezért vállaltam a nemzetközi tematikus bibliográfia társszerkesztését, a favágással egyenértékű munkát.
Másik témám, amiről most szívesen szólok, a népköltészetünk történelmünkkel kapcsolatos ága. A történeti folklorisztika sok nehézséggel, ellentmondással küszködött a múlt század második felében. Szükség volt az új források objektivitására, a történelem iránti érdeklődés tisztázására, a történetiség szerepének értékelésére. Ebből a hatalmas feladategyüttesből néhányat kiemeltem, azokról írtam hosszabb-rövidebb tanulmányokat a nemzeti önismeret és hagyomány továbbélésének alaposabb megismerésére. Így például a honfoglalás korára vonatkozó epikumok közül a fehérló-mondát választottam, bizonyítva, hogy a XII–XIII. századi forrásoktól kezdve napjainkig minden korban megtalálható a fehér lóért vett haza képzete, és a hozzá kapcsolódó mítosz a közgondolkodás része lett.
Kevéssé tisztázott kérdés, hogy az 1848-as szabadságharc kora valójában mérföldkő a régi és új stílusú népköltészet megítélésében. Magyarországon a szájhagyomány műfajteremtő képessége másfél száz évvel ezelőtt jelentős volt. Ezt bizonyítja a történelmi eseményekhez kapcsolódó prózai és énekes hagyomány gazdagsága, sokszínűsége, amit nem mondhatnak el a tőlünk nyugatabbra élő, forradalmat vívó nemzetek utódai. Úgy gondolom, nemcsak a régi dalok és mondák számbavétele fontos, hanem a művelődésben betöltött szerepük értékelése, lefejtve a rájuk rakódott mozgalmi sallangokat. Akkor még új alkotások születtek a hagyomány talaján, sőt a mítoszalkotás is nyomon kísérhető a kiemelkedő hősökkel kapcsolatban. A jó és a rossz, a segítő és ártó személyek történelemformáló szerepének terjesztése, valamint az áldozatokról és hősökről alkotott vélemények alakítása a szájhagyomány törvényei szerint formálódtak epikummá. Az évforduló alkalmával elkészített tanulmánykötet (Történelem és emlékezet) változatos képet ad a történelem és folklór kapcsolatáról.
2008-ban megkülönböztetett figyelemmel fordult az ország Mátyás király felé. Az évfordulóhoz kötött aktualizálás felértékelte a folklorisztika eredményeit, köztük az én kutatásaimat. A népköltészet ismerői régóta tudják, hogy ő a legnépszerűbb történeti hős a mesékben, mondákban, de szólnak róla balladák, és idézik a nevét közmondások, gyermekmondókák, helynévmagyarázók is. Négy kiadást ért meg a Mesék és mondák Mátyás királyról című reprezentatív válogatásom. Bevallom, jó érzéssel tölt el, ha gyerekek a hiteles néprajzi forrásból tájékozódhatnak a történeti folklór neves hőséről. A folklór világa távol áll a történészek által megrajzolt Mátyás királytól. Az igazságos, okos, tréfakedvelő, emberséges Mátyás király népköltészeti alakja az egyetemes folklórelemekkel gazdagodott és tette őt a Kárpát-medence népei körében igen népszerű hőssé. Kíváncsi voltam a történeti személy és a folklóradatok írásos előzményeire, ezt kutattam és foglaltam össze a tanulságokat A Mátyás-hagyomány évszázadai című monográfiában. Magam is elcsodálkoztam, hogy öt évszázadon keresztül milyen sokszínűen formálódott a Mátyás király iránti tisztelet, megbecsülés és a vele kapcsolatos humor, míg a hivatásos történészek a hibás döntéseit, emberi hibáit sorolták. Éppen ezért sokáig még fogalmunk sem volt a visegrádi palota szépségéről, és máig kérdéses, milyen lehetett a széles világban híres budai királyi rezidencia. Nem csoda, hogy máig alig van jelentős művészi alkotás (szobor, kép, opera, regény stb.) nemzeti nagylétünk megteremtőjéről.
A népköltészet szolgálatában eltöltött évtizedek sok-sok erőfeszítést, kitartó munkabírást követeltek megannyi hivatali feladat ellátása mellett. Az eredmények megszületésében segített a biztos, kiegyensúlyozott családi háttér, okos, megértő gyermekeim szeretete és férjem harmóniát teremtő támogatása, amelyre a hetedik évtized után is szeretnék igényt tartani.
