NAPÚT 2008/10., 106–108. oldal
Tartalom
Nádasdy János
képzőművész
Kríza Ildikó
folklorista
V. Raisz Rózsa
nyelvész (Szikszó, 1939. július 23.)
Szülővárosom Trianon után Abaúj megye székhelye volt, s mint ilyen, rendelkezett kórházzal: ide hozták édesanyámat, mikor szülési fájdalmai megindultak. Életem első éveiben a megye több helységében laktunk: Fügödön, Encsen, Abaújszántón, Baktán; ebből az időből legjobban a gyümölcsillatú őszökre emlékszem. A barátságos dombok napsütötte kertjeiben, szőlőiben – édesanyám szerint – a legjobb zamatú őszibarack, a legédesebb szilva és szőlő termett. Örök fájdalmam, hogy ezt a kedves vidéket most mint Magyarország legszegényebb, legelmaradottabb térségét halljuk emlegetni.
Édesapán takarékpénztári tisztviselő volt, emellett fogékony a technikai és irodalmi újdonságokra. Sokszor forgatott Ady-köteteit ma is őrzöm. Édesanyám Budapesten a híres Erzsébet Nőiskolában szerzett magyar–történelem szakos polgári iskolai tanári oklevelet; olyan kiváló tanárai voltak, mint Tolnai Vilmos, Solymossy Sándor, Horger Antal, a pécsi és a szegedi egyetem későbbi professzorai. A faluról a fővárosba került kislány biztos ízléssel válogatta ki a kultúrából az értékeket: a Nemzeti Színház Shakespeare- és Ibsen-előadásait – Ódry Árpád Rank doktor-alakítását élete végéig emlegette –, hallgatta a Gólyavárban Szabó Dezső művészettörténeti előadásait, s kedves könyve volt Shakespeare szonettjeinek Szabó Lőrinc által fordított, 1921-ben 1500 számozott példányban megjelent kötetéből a 968-as számú.
A háborút édesanyámmal nagyanyámnál, Baktán (ma Baktakék) vészeltük át, ott kezdtem 1945 szeptemberében iskolába járni. Egyetlen teremben osztatlan iskola volt, két tanévben két – egyformán nagyszerű – tanítóval: nemcsak az alapismereteket oktatták, hanem felkeltették a falusi gyerekek figyelmét a kultúra iránt, színdarabot tanítottak be, szavalóversenyt rendeztek, tudtak zongorázni, játszottak harmóniumon, s a református templomban a kántori teendőket is ellátták.
Miután édesapám a háborúból hazakerült, és szüleim Sátoraljaújhelyen, majd Miskolcon kaptak állást, e városokban éltünk és diákoskodtam. Újhelyen a zempléni táj szépsége és Kazinczy szelleme fogott meg, Miskolcon pedig kialakult irodalmi és zenei érdeklődésem. Fuvolázni tanultam a zeneiskolában, az intézmény kórusában Bartók-, Kodály- és Bárdos-műveket énekeltünk. A Zenepalota hangversenytermében érintett meg a szimfonikus zene óriási érzelmi hatása: a zenekar karmestere, a fiatal Lukács Ervin gyönyörű Beethoven-szimfóniákat vezényelt, s Cziffra György játszotta Liszt zongoraversenyét. A rövid életű miskolci operatársulat vezetője, a szintén nagy nevű Mura Péter méltó színvonalat biztosított a néhány bemutatott műnek. 1956. október 23-án Szabó Lőrinc költői estjére mentünk, Illyés Gyula vezette be a műsort; bár éreztük hónapok óta, hogy „forr a világ”, csak másnap reggel tudtuk meg, milyen események folytak Budapesten, majd kiterjedtek az egész országra.
Az érettségi után édesanyám pályáját követve az egri pedagógiai főiskola magyar–történelem szakára jelentkeztem. Az intézmény akkor még összes tanszékével, előadótermével és hivatalával elfért a Líceum épületében, Magyarországnak talán legszebb késő barokk-copf stílusú palotájában. Oktatói között még voltak, akik a debreceni intézménnyel kerültek Egerbe, s később visszatértek anyaintézményükbe, professzori állásukba. Ilyen volt Némedi Lajos igazgató: ő tartott a magyar szakosoknak nagy hatású előadásokat a régi és felvilágosodás kori magyar irodalomból. Elvégeztem az akkor hároméves képzési idejű főiskolát, s azt a nem teljesen váratlan, mégis meglepő, főként pedig megtisztelő ajánlatot kaptam a magyar nyelvészeti tanszék vezetőjétől, Bakos Józseftől, hogy maradjak a tanszéken gyakornoknak. Így lettem 21 évesen főiskolai oktató. A kezdeti, szakmai és tanári tapasztalatlanságom okozta nehézségeken kedves és tisztelt tanárom, Chikán Zoltánné nagy tapintattal segített át.
Egyetemi diplomámat és doktori címemet az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészkarán szereztem, s a szakmai tudás gyarapodásával, valamint néhány tehetséges hallgatói csoporttal foglalkozva kialakult tanári önbizalmam. A nyelvészetnek a főiskolán oktatott minden ágát volt alkalmam évekig tanítani, később a frazeológia, a leíró mondattan és a hatvanas, hetvenes években újnak számító szövegtan lett szűkebb szakterületem. Kandidátusi disszertációmat a Mikszáth-novellák mondat- és szövegszerkezeti formáiról írtam.
Férjemet, Varga Lászlót is a tanszéken ismertem meg, mint logopédus beszédtechnikát oktatott nálunk óraadóként, egyébként főállásban a siketek egri intézményének tanára, egyik vezetője volt. Az ő munkáját látva tapasztaltam, hogy – a szaktudáson kívül – mennyi emberség, türelem, szeretet, humor és találékonyság árán lehet csaknem teljes értékű életet élő embereket nevelni hallássérült vagy éppen teljesen siketnek született gyermekekből. Az ő vallomása is lehet az, amit szeretett tanára, Illyés Gyuláné Flóra néni írt: „Hivatásom a gyógypedagógia. Arra esküdtem föl. A segítségnyújtás vágya is lehet szenvedély.”
Tanszékünk kezdeti bezártsága idővel oldódott, gyarapodott az oktatói létszám is, kongresszusokon, konferenciákon vettünk részt, publikáltunk országos folyóiratokban. A főiskolai oktatói beosztások minden fokozatát végigjártam az évtizedek alatt. Mint tanszékvezető főiskolai tanár két cikluson keresztül arra törekedtem, hogy az oktatói állomány – a később el is nyert – egyetemi szintű képzéshez megfelelő színvonalú legyen, s módomban állt az országos kongresszusok, konferenciák, hallgatói versenyek szervezésének örömeit és nehézségeit megélni.
Az intézmény az évtizedek folyamán nemcsak volumenében változott – ma már tízezer körüli hallgatói létszámról tudunk az összes kart, tagozatot és képzési formát beleértve –, hanem Eszterházy Károly Főiskolaként a tanárképzésen kívül, igazodva a kor követelményeihez, sok más szakmai képzést folytat.
Kutatóként elsősorban a stilisztika érdekelt mindig: a mintegy kétszáz tanulmányom és szakcikkem jó része a 19. század végi és 20. századi magyar prózastílusról szól, Mikszáthtól, Peteleitől Babitsig, Kaffkáig, Krúdyig, Móriczig, Márai Sándorig.
A legfontosabb szakmai lehetőséget számomra az Eötvös Loránd Tudományegyetem mai magyar nyelvi tanszéke mellett működő stíluskutató csoportban való részvétel hozta. A kutatócsoport – Szathmári István professzor tudósi kiválóságának, légkört teremtő személyiségének, türelmének, jóindulatának köszönhetően – 1980-tól a vidéki egyetemek, főiskolák stilisztikával foglalkozó oktatóival kibővítve szinte napjainkig, 2007 végéig működött. Havonta tartott vitaülések, konferenciák, tanulmánykötetek, füzetsorozat után utolsó közös munkánkként a retorikai-stilisztikai alakzatok lexikona jelent meg.
A nyelvi, nyelvhasználati változásokat s az ezzel összefüggő nyelvművelést is stilisztikai alapon ítélem meg: a stiláris adekvátság ugyanolyan fontos a nyelvi kifejezésben, mint a tárgyi pontosság. Mindennapi életünkben, érintkezésünkben terjedőben vannak az agresszív, türelmetlen viselkedési formák s ezzel összefüggésben a nyelvi megnyilatkozásokban a vulgáris és durva elemek. Ha a polgári viselkedéskultúra irányába lépnénk, ezek a kifejezések megmaradnának az indulatos, esetleg bizalmas közlési szinten, megfelelő szituációban, nézőpontban. Az illőségnek, helyénvalóságnak minősítése tehát a beszédhelyzetet figyelembe véve mérlegelhető.
Bízom benne, hogy hallgatóim is ezt a szemléletet vitték magukkal, akár tanárként működnek, akár a művelődés más területén dolgoznak, akár a sajtó munkatársaivá váltak. Büszke vagyok rá, hogy többen kitűnő nyelvészként találták meg hivatásukat.
Az egri Líceum falai között tehát több mint ötven évet töltöttem. Míg élek, szívemen viselem az intézmény sorsát, s meg kell mondanom, jólesik, hogy számos szép feladattal, valamint intézményi és országos kitüntetéssel becsültek meg.
