NAPÚT 2008/10., 103–105. oldal
Tartalom
Szabados György
zeneszerző, zongoraművész
V. Raisz Rózsa
nyelvész
Nádasdy János
képzőművész (Szigetszentmiklós, 1939. július 19.)
Bálint fiammal |
Az iskolában mindenki kapott vörös nyakkendőt, csak mi egypáran nem. Kisdobost avattak, és az emberek felállva, ritmusos vastapsban törtek ki a nagy vezér neve hallatán. A despotizmus ünnepeltette magát. Az ötvenes évek Magyarországa a pszichiátria zárt osztályával hasonlítható össze: tudathasadt, ijedt arcok, meghasonlott emberek, teljes valóságvesztés, állandó félelemérzet, félrevezető hallucinációk, munkaterápia Recsken. A különbség csak annyi volt, hogy a kényszerzubbonyt a normális emberekre húzták. Az emberek lelkét mérgezték és méltóságukban törték meg őket, ez végzetesebb, mint bármely más történelmi csapás. A méreg olyan mélyre húzódott, hogy évtizedekkel később, demokratikus úton is rájuk szavaznak. És viszik az országot tovább a bajba, mert országot vezetni sose tanultak meg, csak parancsot teljesíteni és uralkodni. Sokszor elgondolkodom azon, hogy olyan gyalázatos politikai rendszerek, mint a kommunista keleti blokk vagy a náci Németország, egy kulturált kontinensen, mint amilyennek Európa hirdeti magát, olyan sokáig fenn tudtak maradni. Jobban oda kellene figyelni!
Egy uniformisfélébe öltözött ember, kalapban, fegyverrel, az oldalán nagy táska: „Gyerekek, az oroszok visszajöttek. Aki akar, hazamehet. Itt már nincs mit őrizni. Akinek fegyvere van, hagyja itt.” Közülünk csak egy svájcisapkás, fekete bajuszos, szigorú tekintetű ember földig érő, világosszürke sátorponyvából készült esőkabátban, egy óriási pisztollyal a kezében – amit mindenkire ráfogott, akivel beszélgetett – tiltakozott az ellen, hogy hazaküldjék, és eltűnt a Kálvin tér felé. Én nagyon féltem és a felszólítást megkönnyebbüléssel fogadtam. A karszalagomat, amire saját magam töltőtollal írtam rá: „NEMZETŐR”, zsebre vágtam. Még mindig megvan.
1956. november 22-én indultunk neki a határnak. Nagyon nehezen döntöttem így. Végre sikerült bejutnom Pesten a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumba, ahová nagyon szerettem járni. Éreztem, hogy ott majd megtanulok rajzolni. Erre vágytam mindig. Képzőművész apámat figyeltem, hogy milyen könnyedén és pontosan rajzol. Miklóson az általánosban lerajzoltam Csokonai Vitéz Mihályt, a képet kitették az irodalmi faliújságra. Igaz, apám a munkából hazajőve, fáradtan, odaült mellém és egy kicsit besegített. (Az „osztályidegen” képzőművész, a „mozis Nádasdy” a Csepel Autógyárban dolgozott segédmunkásként, később hegesztőként.)
Budapestet borzasztó állapotban hagytuk ott. Bécs számomra kultúrsokként hatott. Világos, tiszta utcák, barátságos, segítőkész emberek, fényes kirakatok, modern képzőművészeti tárlatok. Az első kubista, konstruktivista, szürrealista képekből csak keveset értettem. Egyik bizonytalanságból a másikba, egyik ámulatból a másikba esve, veszteség, öröm, szomorúság, kíváncsiság különös konfliktusanyagot gyúrt a tizenhét éves gyerekben. Csak jóval később tudtam mindezt feldolgozni, ha egyáltalán sikerült. Azt hiszem, egyik pillanatról a másikra itt váltam felnőtté.
Uruguayba vándoroltam ki, a nagyszüleimhez, akiknek 1919 után kellett elhagyniuk Magyarországot. Idősebb Kerekes Lajos Dunaharaszti és környéke tanácsköztársasági élelmiszerbiztosa volt. A börtönből azzal engedték ki, hogy hagyja el az országot. A vastagnyakú tassi kálomista olyan kommunista volt, hogy politikai vitáinkban – melyek a nagyszülők, nagybácsik és az unoka között azonnal nagy hévvel törtek ki – nem Marxot, hanem a Bibliát idézte: „Jézus is azt mondta…” 1949-ben haza akart menni. Rákosiék nem engedték. Öregapám nem értette, hogy azoknak nem ilyen emberek, hanem pribékek kellettek.
Nagyszüleimet ideológiai veszekedésekbe gabalyodva, hetekkel később otthagytam, és ösztöndíjasként a montevideói Képzőművészeti Főiskolán (Escuela Nacional de Bellas Artes) kezdtem el tanulmányaimat. Rövid Buenos Aires-i tartózkodásom alatt megismerkedtem a művész Szalay Lajossal, aki rajzaim láttán azt ajánlotta, hogy művészi tanulmányaimat, ha tehetem, Európában fejezzem be. Tanácsa helyesnek bizonyult, mert a montevideói főiskolákon nekünk, 56-os diákoknak, egyre kényelmetlenebbé vált az ottani diákság Szovjetunió iránti szimpátiája. Végül az egész kontinens Fidel Castro-lázban égett.
Körülményes diplomáciai hercehurca után, egy montevideói magyar barátom segítségével, egy német hajón az átkelés díját ledolgozva, 1962 júliusában érkeztem Hamburgba. Kezdhettem mindent elölről. A hannoveri magyar 56-os diákság körében leltem segítségre, és ez sok mindent megkönnyített. Végül 1965-ban folytathattam tanulmányaim a hannoveri Werkkunstschule művészeti főiskolán, amely a Bauhaus mintájára működött. 1970-ben végeztem. Képzőművészeti munkásságom mellett tanár lettem egy hannoveri gimnáziumban.
A főiskolai évek alatt a klasszikus modern művészet egyik nagy alakjával, Kurt Schwitters munkásságával és korával kezdtem foglalkozni. Schwitters hannoveri születésű volt, de jelentősége ellenére akkortájt szülővárosában kevéssé ismerték. Hitler az „elfajzott művészek” közé sorolta, emigrált, és sose tért vissza. Később elfelejtették. (Érdekes, de már közhelynek számít, hogy Hitler ugyanazokat a művészeket üldözte, mint Sztálin.) Schwitters az 1920–30-as években kacatokból, szemétből, eldobott, haszontalan tárgyakból készítette műveit. A modern művészettörténet a dadaista mozgalomhoz sorolja. Művészete érdeklődésem központjává vált, többek között azért is, mert sokirányú alkotó ember volt. Érdekelt, hogy milyen belső és külső indítékok, szándék, lelki és mindenféle más erők késztetnek egy embert arra, hogy ellen tudjon szegülni minden korábban érvényes normatívának, amelyek századok óta szinte megdönthetetlennek látszottak. Tette mindezt kora abszolút művészetellenes, agresszív, nyárspolgári környezete ellenére, vagy talán éppen ezért. Munkásságában Schwitters olyan radikális volt, hogy a mai napig érvényes következményekkel, teljességében állította fejre az összes művészeti hagyományt. Egy művészeti akcióm keretében, amelynek az „Emlékezettisztulás” címet adtam, kikotortam a Hannovert átszelő Leine folyót, és az itt talált kacatokból emlékművet állítottam neki, és teret neveztettem el róla.
Schwittersnél több érdekes magyar vonatkozást is találtam. Többek között kapcsolatban állt Kassákkal a bécsi emigráció idején, és a húszas években együtt szerkesztették a Ring Neuer Werbegestalter című kiadványukat. Fia, Ernst Schwitters mesélte nekem egyszer, ha apja Dessauban, a Bauhausban járt, a magyar kollégák társaságát kereste; Moholy-Nagyét, Périét, Huszárét, Breuerét. Azt mondta, „a magyarokkal jókat lehet röhögni”. Bortnyik Sándornak, a húszas évek magyar avantgardistájának egy képet is ajándékozott, melyet ma a Szépművészeti Múzeum őriz.
Betelt a megadott hetven sor. Sokat ki kellett hagynom abból, ami életemben és művészetemben meghatározó volt. Egyet azért szeretnék még elmondani: 1958-ban, amikor Nagy Imrééket kivégezték, Montevideóban az ötvenhatosok egy fáklyásmenetet szerveztek. Négy koporsót vittünk a nevekkel. A koporsók petróleumos rongyokkal voltak tele. A Szovjetunió nagykövetsége előtt a koporsókat leraktuk és meggyújtottuk. Látványos tűz keletkezett. A rendőrség azonnal letartóztatott mindannyiunkat. Kezeseket kellett megjelölni, hogy kiengedjenek. Nagyapám váltott ki. Mikor kint voltunk, szembefordult velem, és csak ennyit mondott: „Szégyellem, hogy ilyen unokám van.” És faképnél hagyott. Nagyon megbántott. Kíváncsi lennék, ma mit mondana. Drága nagyapám, nyugodj békében!
