NAPÚT 2008/10., 89–90. oldal
Tartalom
Lőrincz L. László
orientalista, író, műfordító
Fogarassy Miklós
könyvtáros, irodalmár, műkritikus
Simon Róbert
orientalista (Párizs, Franciaország, 1939. június 23.)
Voltaképpen szerencsés csillagzat alatt születhettem, hiszen az a kegyelmi állapot adatott meg nekem, hogy az egyetemi évektől kezdve azzal foglalkozhattam, amit szerettem és ami örömöt okozott (az egyetemen valósággal dúskálhattam a keleti és antik nyelvekben, s ráadásul még néhány régi vágású, kiváló tanár mutathatott példát). A „munkahelyeim” is (az Európa Könyvkiadó és az MTA Nyelvtudományi Intézet) jótékonyan és nagylelkűen elviselték irodalmi-történelmi-társadalomtörténeti és vallástörténeti kószálásaimat. Az élet külső menetére sem panaszkodhatom, mert noha valószínűleg Magyarországon már csak én vagyok az egyetlen, aki egyetlen kitüntetést sem kapott (ez egyértelműen mellettem szól), ugyanakkor azokat az „elismeréseket”, amelyek egyedül tőlem függtek, a megfelelő időben megkaptam (egyetemi doktorátus, kandidátusi fokozat, akadémiai doktori fokozat, habilitáció, egyetemi tanári kinevezés, legutóbb a professor emeritus megtisztelő címe). Ez már-már arra utalna, hogy bizonyos egyenletes kiteljesedés, az arisztotelészi entelekheia jellemezte volna az életutamat (sokáig ez is volt a mércém mások megítélésében: mennyire tett meg mindent, hogy a legjobbat és legtöbbet valósítsa meg magából). Az entelekheiában persze a telosz: a megfelelő „vég” és a „cél” a lényeges, ami korunk embereinek már-már nevetséges, hiszen a fizikai vég teljesen esetleges, míg a szellemi telosz a sok véletlen kacskaringó miatt kitűzhetetlen és megvalósíthatatlan. Ezért talán nem is a cél, hanem maga az út a lényeges, mint egy igazi kirándulás során. Valóban, a gőgös hübrisz mondatja az emberrel azt, hogy az élete valami telosz által irányított kiteljesedés volt. Az én életem is (mint majdnem mindenkié) voltaképpen sokszor cikcakkos botorkálás volt, mint mikor valaki hegyen-völgyön, sűrű, úttalan erdőn halad keresztül, s útja irányát nem ő, hanem a terep határozza meg. Így szűntek meg öröknek hitt szerelmek és házasságok, amelyek következményeivel (gondolok a gyerekekre) csak rosszul vagy még rosszabbul lehetett a továbbiakban megbirkózni. Mindezekre visszanézve (a kezdő derűs felütésnek immár baljósabb színezetet kölcsönözve) az életutamat úgy is meg lehet határozni, mint állandó és egyre tanácstalanabb újrakezdéseket, amikor is a tapasztalatok nem a következő lépést erősítik, hanem egyre inkább elbátortalanítják az embert. Az élet tehát valószínűleg nem teljesedik ki, hanem egyszer csak vége szakad, nem valami nagy, értelemadó gesztussal, hanem csak úgy mellékesen, véletlenszerűen. Volt persze néhány sorsszerű esemény és találkozás, amik meghatározták a továbbiakat: ilyen volt az, hogy tizenhat évesen kollégiumba kerülhettem, s így nem kallódtam el, ám az emberi alakulás terén mindent néhány nőnek köszönhetek: a család igazi ízét, a fiatalság mindent fölvállaló és oly keveset megvalósító lendületét, majd az érett kor önpusztításából való kiutat mind ők adták nekem. Vajon ők mit kaphattak cserébe mindezért? Végül (hiszen mikor tegye ezt az ember, ha nem ilyenkor) talán megfogalmazható néhány szerény és hevenyészett megjegyzés az élet értelméről és a boldogságról. Az előbbire természetesen azzal az értelmes tautológiával lehet válaszolni, hogy az életnek nincs külön értelme, hiszen az élet az, aminek mi minden pillanatban átéljük, mint eliramló képek káprázatát, amelyből valami értelmes és célszerű látványt próbálunk formálni. Az egész alighanem egy nagy félreértés, amilyennek Theodor Lessing jellemezte a történelmet (Sinngebung des sinnlosen). Voltaképpen ennek megfelelő a boldogság is, ami az élet nagy kegyelmi pillanata, ami ráadásul utólag nemesül azzá, s amit soha nem lehet akarattal létrehozni, hiszen néhány – képileg és hangulatilag megmaradt – helyzetről, együttlétről, állapotról van szó, ami csodaként, örök jelenként rögzül: egy nyári alkony, amikor nagy dunai evezés után a lebukó nap fényében csorogtunk vissza a Dunán a római-parti Bíbic csónakházba; amikor vidáman tervezgetve mentünk a Rozgonyi Piroska úti gesztenyefák alatt; amikor a szigetcsúcson olvastam föl Cs.-nak a Björnson-elbeszéléseket, s utána (mert pénzünk nem volt) vadsóskát szedtünk, amit ő olyan csodálatosan megfőzött azután; néhány vasárnap délutáni üldögélés a Petzval utcai kertben (un’isola muy hermosa), mintha csak egy Vaszary-képben lettünk volna. Ezekből a boldog percekből nem sok nap telne ki. Vajon érdemes volt ezekért élni? Különösen, ha felidézi az ember élete nagy csapásait (B. szörnyű betegségét és oly korai halálát, I. csodálatos elméjének és életvidám tervezgetésének lassú lepusztulását). Talán már elég bölcs az ember, hogy tudja: ezek az utóbbi szörnyűségek azok, amelyek az élet állandóságát adják, s aminek az elviselését az a néhány derűs és sugárzó pillanat teszi lehetővé, amelyekről egyre inkább úgy érezzük, hogy talán nem is érdemeltük meg, hiszen mindig többet kaptunk a másiktól, mint amennyit mi adtunk neki.
