NAPÚT 2008/10., 87–88. oldal
Tartalom
Ilkei Csaba
újságíró, politikus
Simon Róbert
orientalista
Lőrincz L. László
orientalista, író, műfordító (Szilvásszentmárton, 1939. június 15.)
Most, hogy hetven év után (még kimondani is szörnyű!) hátrafelé nézek, szerencsére nem nyílegyenes utat látok magam mögött. A nyílegyenes út mindig gyanús. Azt mondják, csak az ökör következetes.
Látom magam, rövidnadrágos kisfiút, amint utcánk egyetlen valamirevaló kerítésének dőlve, kezemben Karl May egyik „sivatagos” könyvével mecsetekről és minaretekről álmodozom. Továbbá sivatagokról, tevékről és számtalan gonosz rablóról, akiket majd én győzök le. E nemes cél érdekében még a matematikával is hajlandó voltam megküzdeni – igaz, ebben a küzdelemben többször maradtam alul, mint felül. De a kockacukor-készítésben ügyes voltam a cukorgyárban, ahova üzemi gyakorlatra jártam iskolámból, a Cukor- és Édesipari Technikumból. Igaz is, hol vagy már te, kedves kockacukor? Feloldódtál az elmúlt évtizedek teájában?
Látom magam az egyetemen, a Belső-ázsiai Intézetben, ahova nagy nehezen felvételt nyertem. Eleinte fanyalogva fogadtam, hogy „arrafelé” nincsenek mecsetek és minaretek (vagy ha vannak is, jóval kevesebb van belőlük, mint a hozzánk közelebbi Keleten), aztán mégis megfogott és rabul ejtett a Távol-Kelet kultúrája. A füves pusztaságoké, ahol őseink vágtattak Nyugat felé, s az égig érő hegycsúcsoké, ahol a hegyek istenek.
Látom magam első távol-keleti utamon, Mongóliában. Látom saját elképedt arcomat, amikor megpillantom az első lovasokat az ulánbátori járdán. Akkor még nem tudtam, hogy csak az úttesten nem szabad lovagolni (néhány utca elejére kitették a lóval behajtani tilos táblát), a járdán pedig tiltó tábla híján igen. Látom magam, amint megpróbálom megenni a szeretettel kínált kecskeszemeket Burjátiában, amint először iszom a kesernyésen is csodálatos himalájai-altaji tejes teából. Látom magam, amint a buddhista-lámaista istenekről beszélgetek a lámatemplomok udvarán a szerzetesekkel, látom, amint egy katmandui hajnalon a hajnali fényben fürdő csúcsokat nézem, látom, amint megpróbálok felkapaszkodni egy tevére, hogy átkeljek vele a Góbi sivatagon.
Aztán kanyarodik velem egyet az út. Már a Tudományos Akadémia könyvtárában vagyok, s bőszen körmölöm cikkeimet a mongol és tibeti mesevilágról, elvarázsolt holttestekről, démonokról, a vérszívó „gonosz madárról”. Elkészítem – 15 év kemény munkájával – a mongol mesék katalógusát, és megírom Mongólia történetét, az első olyan mongol történetet, amely egységesen tárgyalja a hajdani Mongol Birodalom szétszakadt részeinek a múltját, amelyek ma már különböző országokhoz tartoznak és ezért csak egy könyvben való összetartozásuk is kényes politikai visszhangot szülhet. Azonkívül írtam még jó néhány cikket a mongol kultúra területéről. Sokat dolgoztam rajtuk, kevesen olvasták őket.
Azt mondják, akik az Ikrek jegyében születtek, legalább két dolgot szeretnek – és talán tudnak is – csinálni. Az én két dolgom: tudósként a puszták és a nagy hegyek kultúráját kutatni, valamint jó történeteket írni (vigyázat: ez már szépirodalom!) ezekről a távoli világokról. Ennek a „kétarcúságnak” a jegyében születtek meg az irodalmi műveim: ifjúsági regények (akkor még voltak ilyenek), fantasztikus és kalandregényeim. Bár nem tudom, tudományos tevékenységem mit ér, ennek mérésére még nem találtak fel műszert, regényeimet szeretik az olvasók. És én is szeretem Leslie L. Lawrence-t. Talán egy kicsit olyan szerettem volna lenni, mint ő.
Néha elgondolkodom rajta, hogy mit csinálnék másképp, ha újrakezdhetném. Aztán hamar abba is hagyom a töprengést. Akkor úgy kellett tennem, ahogy tettem, ha ma lennék fiatal, bizonyára nem teljesen ugyanazt tenném. De magammal elégedett vagyok. Van egy latin-amerikai közmondás: az isten azért adta a rumbatököt az embereknek, hogy rázzák. Hát én rázom is, amíg bírja a kezem.
Aztán azon is elgondolkodom, hogy milyen hatást tettek rám a Keleten töltött évek. Ha tettek is, ez nehezen tetten érhető. Keletet érezni kell, lubickolni benne, mint a langyos vízben, aztán vagy gazdagít bennünket az ott töltött idő, vagy sem. Nem lettem keleti ember, annak ellenére sem, hogy szeretem és tisztelem az ottaniakat. Maradtam az, aki voltam: egy kíváncsi, rövidnadrágos kisfiú. Persze, aki ismeri Keletet, az néha megáll a futásban, és elgondolkodik. Aki már állt a Gangesz partján benareszi hajnalokon, és érezte a halottégető máglyák füstjét, az tudja, miről beszélek. Amikor elúsznak a csónakunk mellett az égett, szomorú maradványok, meginog egy kicsit addigi értékrendünk.
Akár elégedett is lehetnék: majdnem mindent elértem, amit szerettem volna. Talán csak a Csomolungmára vagy a Kancsendzöngára nem jutottam fel – de hát bánja a fene! A serpák közül sem mászik fel mindenki a csúcsra. Talán az a bölcsebb, aki a csúcsok meghódítása helyett inkább lejjebb szedi a havasi gyopárt.
Sok-sok tanítóm közül igazán ketten voltak rám nagy hatással, s mindkettőjük tanítását meg is fogadtam. Egyikük a kiváló Kelet-kutató, Ligeti Lajos, aki arra tanított, hogy a tudományban csak a kemény munka hozhat eredményt. A tudományban nincsenek véletlen felfedezések. Még a látszólagos véletlenek mögött is szívós munka rejlik. A másik Corleone, a Keresztapa. Az első és a legfontosabb az ember életében a család. Ebben feltétlenül igaza van. A család többet ér, mint a legendás három drágakő. Mindennél többet ér.
Néha felteszem magamnak a kérdést, hogy ki is vagyok én, miért is jöttem a Földre. Azt hiszem, azért jöttem a világra, hogy mindenütt otthon legyek benne. Ezt próbáltam egész életemben megvalósítani. Nagyjából sikerült is.
Hogy mit sajnálok, hogyha el kell mennem? Először is azt, hogy el kell mennem. Úgy vagyok vele, mint a csalódott gyerek, aki rövidnadrágot kap hosszú helyett. Valahogy nagyon is rövidnek tűnik.
De azért egy s mást szeretnék majd magammal vinni. Szeretnék magammal vinni egy csokornyit a tavaszi puszták illatából, a tevék bőgéséből, a himalájai hajnalokból, a Gangesz hullámainak a parti lépcsőkön megtörő hangjából, Tára istenanya szelíd mosolyából. És a reményt, hogy ezek akkor is sokáig megmaradnak még, ha én már nem leszek.
