NAPÚT 2008/10., 84–86. oldal
Tartalom
Ifj. Benedek Jenő
festőművész
Lőrincz L. László
orientalista, író, műfordító
Ilkei Csaba
újságíró, politikus (Székesfehérvár, 1939. június 14.)
Az életben a legfájdalmasabb szó az, hogy: késő. Valami visszahozhatatlanul elmúlt, többé már sohasem teheted meg azt, amit valaha megtehettél volna. A kék madár nem felénk száll, a csodák nem ránk várnak. Mégsem akarunk beletörődni abba, hogy csak ennyi volt és kész a leltár. Még el kéne jutni valahova, még hinni kéne, hogy történik velünk valami, ami különb és felemelőbb, mint annyi más megelőző.
Apám, a szegény néptanító minden reggel újra tudta kezdeni életét. Nem húzta le a tegnap kudarca, nem merengett a múlton, abból csak a tanulság érdekelte. Gyakran idézte a nagy sakkjátékost, aki szerint minden a középjáték minőségétől függ. Mert a megnyitás elméleti jellegű, a végjáték pedig kiszámítható. De nem hitt a számtani középben. A harmóniateremtő képességhez több kell. Az átlagos beleszületik a szürke középszerbe, és ott is marad. A tehetség megszüli a harmóniát, ami nem állandó közép, hanem szélsőértékekből, megélt élményekből teremtett változó és szüntelenül mozgó arány, meghatározva a tér-idő-körülmények koordinátái által, akkor és ott. Igen, ehhez pokolra kell menni. A középszerűség, az átlag, a tömeg elnyeli a minőséget. Hatni csak a kivételes egyéniségek képesek, a példaértékkel megélt, hittel vállalt bátor életek. Eszközemberek, helyezkedők, szellemi uniformist viselők, érdeklesők – soha. Ma már a barátságok is az érdek és a haszon körül szerveződnek.
És tudni változni. Az ember egyik legnagyobb büntetése az, ha nem változhat, ha nem változtathatja meg a véleményét, ha köteles tegnapi meghaladott önmagához láncolva ragaszkodni hibáihoz, tévedéseihez. Így persze könnyebb címkézni és skatulyázni, elhallgatni, kirekeszteni, a versenyképtelenek közé taszítva. Az életben nincsenek örök barátok és örök ellenségek, minden változik és mozog, csak a buta ember nem, ő „sziklaszilárdan” ugyanazt mondja, mint ötven évvel ezelőtt. És ez nálunk erény az amúgy totális értékvesztésben.
Az uniformizált álközösségekből életveszélyes volt kilógni a szovjet típusú kollektivizmus idején. Iszonyú veszteségek árán jöttünk rá, hogy a szabad szerveződésű igazi közösségekhez az egyéniségen keresztül vezet az út, hogy az igazi egyéniség önmagában is megáll, az álegyéniség soha, ő csak mások közé vegyülve látszik valakinek; a nyájerkölcs nem nemesíti az embert – megalázza. A tömeg irracionális, kiszámíthatatlan, gyerekes, önző és kegyetlen. Hát ha még manipulálják is!
A racionálisan gondolkodó egyén jól tudja eredendő bűnét: a civilizáció egyenlőtlenségen alapszik. Az emberi természet önző és megkülönböztető, mégis minden kollektivizmusra épülő társadalmi berendezkedés természetellenesen meg akarja változtatni. Forradalmakat is kirobbantanak érte. Ám a különbözőségeket csak ideig-óráig lehet eltörölni. Mert mások vagyunk származásban, kultúrában, hagyományokban, hitben, ízlésben, stílusban, életfelfogásban. Egyesek már többször is úgy gondolták a történelemben, hogy ha felszámolják a különbözőségeket, akkor egység lesz, ez megteremti a békét és örökre kiküszöböli a háborút. Ám a különbözőségek bizonyos átmenet után mindig újjászületnek, s ezt nem lehet megakadályozni. Az eltérő nézetek harca viszi előre az egyetemes emberiséget. Ha fájdalmas, akkor is. Nálunk Széchenyi likvidáltatni akarta Kossuthot, Petőfi az akasztófára küldte Batthyány Lajost, aztán megbukott saját szülőföldjén képviselőjelöltként; Kossuth hazaárulónak tartotta Deák Ferencet, németbérencnek Jókait, udvari kollaboránsnak báró Eötvös Józsefet.
Egyetlen kihasználatlan tartalékunk, menekülési útvonalunk maradt: az agyunk. Akkor miért szűkítjük le gondolkodásunkat annak egyetlen szegmensére, a pártos kényszergyülekezetek szimpla jelszavaira, attól a pillanattól kötelezően ismételve a másik táborba tartozók utálatát, s törvényesítve azt, hogy a nemzet sorsáért sem kell közös felelősséget vállalni? Születésünknél még együtt van bennünk minden szép eszme, ami gazdagítja a szellemet. Anyanyelvünkön tanuljuk nemzeti történelmünket, hagyományainkat: ha úgy tetszik, konzervatívok vagyunk. Aztán felébred bennünk a szabadságvágy, önállósulunk: ha úgy tetszik, liberálisak leszünk. S ha van bennünk szociális érzékenység, segíteni akarunk másokon, akkor megtesszük az első lépéseket a szocialisták felé. Csak később hagyjuk, hogy elszegényítsék és elsekélyesítsék gondolkodásunkat, felszámolva sokszínűségét, kirúgva álmaink alól az összekötő rendezőelveket.
Ne legyenek illúzióink: a mai pártpolitikai ellentétek klasszikus ellentmondásokra vezethetők vissza. A „Szabadság, egyenlőség, testvériség” jelszava csak akkor vezethet célba, ha működik a bölcs harmóniateremtő képesség. Mert a szabadság az erőseknek kedvez: lehetővé teszi, hogy a tehetségesek megkülönböztessék magukat képességeik és teljesítményük szerint. Az egyenlőség a gyengék menedéke, azoké, akik a versenyben alulmaradnak; az egyenlőség ennyiben a szabadság korlátozása, de szabadság nélkül nincs társadalmi haladás, egyenlőség nélkül nincs társadalmi igazságosság. A testvériség képes megteremteni az előző kettő közötti helyes arányt, a harmóniát, amely garantálhatja a társadalmi békét. A nemzetközi magántőke és szabadpiac most önző módon elvétette a mértéket, és ezért van válság a világon.
A mai hetvenesek átélték a második világháborút, s miközben kétszer újjáépítették az országot – negyvenötben és ötvenhatban – előbb az ÁVO vitte el, aztán a III/III hallgatta ki őket; megéltük hatvannyolcat és hetvenkettőt, nagy csalódásunkat: ezerkilencszázkilencvenet; régi és új senkik, rossz prolik és alantas pártkatonák minősítgettek: „Rossz a viszonya a kollektívához!” Korosztályunk alapélménye: értelmes és tartalmas évek helyett igazodás, sodródás, az önálló választás hiánya. Most itt vagyunk: pocakos, infarktusos, fekélyes, elfásult generáció. Körülöttünk: értékzavar, elbizonytalanodás, rossz közérzet. Semmi sem az, aminek látszik, becsapott, birkamód megvezetett emberek dühöngenek keserűen és megfáradtan. Már alig tűrnek, miközben körülöttük lelki és szellemi polgárháború dúl. Az idő végzetesen kizökkent medréből, dadognak életidegen elméletek, földhöz ragaszt, korlátoz az arasznyi lét.
Már megint túl kell élni valamit, az igazság pedig – félő – nem fog kiderülni a mi életünkben. Mert amint klasszikus tudós történelemtanárom, Páti Ferenc mondta a kaposvári Táncsics Gimnáziumban: „Az igazságot nem lehet szótöbbséggel eldönteni, az eszközöket nem szentesítheti semmilyen elfogultság, semmiféle magasztos cél. Néha egy embernek van igaza százzal szemben. De ez csak később derül ki. Amikor azt az egyet már megkövezték.”
Mire az ember eljut a hetvenedikhez, benő a feje lágya, kinövi politikai gyermekbetegségeit, pártos elfogultságait, kényszertársulásait, s egyre jobban visszatalál a természethez, a szabadság és függetlenség állapotához. A szabadságnak nincs pártállása, a természet maga a harmónia. És a függetlenség? Kitől, mitől? Hát, a hatalomtól, a politikától, a pártoktól, a pénztől, a pozíciótól, az elvtelen érdekcsoportosulásoktól, a személyiséget megnyomorító klikkektől, a csordaszellemű alkalmi összeverődésektől. Visszatalálsz önmagadhoz.
Mindig is magányos farkas voltam. De néha jó falkákat szerveztem és nemesítettem magam körül, jó célokért. Rozsdabarna, holdfényes őszi éjszakákon a tűz mellett ülve néha még találkozom az egykor hozzám igazodó, felnőtt szép példányokkal, látom, amint a távolból felbukkannak, megközelítenek, megszagolnak, megnyalnak, aztán üvöltve rohannak tovább a rideg és sötét erdő alján a hegyek felé, új falkában, új vezérrel.
