NAPÚT 2008/10., 83–84. oldal
Tartalom
Eőry Emil
szobrász- és festőművész
Ilkei Csaba
újságíró, politikus
Ifj. Benedek Jenő
festőművész (Csongrád, 1939. június 13.)
Édesapám, Benedek Jenő (1906–1987) festőművész, rajztanár volt, akit egész életemben első számú mesteremnek tekintettem. A nyomasztó háborús évek zűrzavara, az országúton menekülés és a budapesti vaksötét, bombázástól rengő óvóhely első gyermekkori emlékei után a szolnoki művésztelepen éltünk, és csodálatos napokat töltöttem a Tisza és a Zagyva partjain. Szolnokon kezdtem iskoláimat is. 1953-tól a budapesti Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban tanultam, itt érettségiztem 1957-ben. 1957 és 1963 között a Magyar Képzőművészeti Főiskola hallgatója, Pap Gyula, majd Bernáth Aurél tanítványa lettem, akit mentoromként és tanáromként egyaránt tiszteltem. Tanítani kezdtem egy általános iskolában, de ez a közeg nem az én világom volt. Tagja lettem 1963-tól 1969-ig a Fiatal Művészek Stúdiójának, 1963-tól a Művészeti Alapnak (később M.A.O.E.), 1973-tól a Magyar Képzőművészek Szövetségének. 1966-tól 1977-ig a budapesti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola tanára voltam, ahol a tanítás örömöt jelentett, és késztetett, hogy a magam számára is megfogalmazzak szavakban a rajz, a művészet, az emberség mibenlétéről való gondolatokat, érzéseket, hogy a növendékek számára is hitelesek, inspirálók legyenek.
Meghatározó élményeim közé tartozik (1967-ben) egy hónapos magányos, hátizsákos „csavargásom” Athénben, Krétán és a Küklád-szigeteken, és bár azóta többször jártam külföldön – híres múzeumokban is –, számomra messze többet jelentett a mai értelmű turistáskodásnál. Azok az órák, amikor egyes-egyedül voltam az Akropoliszon – ami ma már elképzelhetetlen – vagy az elhagyott, csendes tengerpartokon, valamilyen mély belső transzcendes élménnyel ajándékoztak meg, és későbbi festményeim hangulatainak is részévé váltak.
1970-től 1973-ig Derkovits-ösztöndíjasként dolgoztam. 1953-tól 1998-ig Budapesten laktam, jelenleg Piliscsabán élek. Az utóbbi években a festészet mellett computergrafikákkal is foglalkozom. Huszonhét hazai és külföldi egyéni kiállításom volt, 1965-től szerepelnek munkáim hazai és külföldi csoportos és országos tárlatokon.
Néhány gondolat.
Az emberek lassan elveszítik nemcsak a másikra, de saját belső énjükre való figyelésük képességét is. Így aztán az agresszív hétköznapok felszíne lassan elfedi a lényegi valóságot, a világgal való feltétlen összetartozást, gyönyörű és különös titkait a csendnek, a távolságok viszonylagosságának, a vélt vagy valós időnek, a mozgásnak és a mozdulatlanságnak, a mulandóságnak és öröklétnek. Egyre nehezebben helyezzük el magunkat a létben. A mesterséges zajok, művi örömök, az egyéni és társadalmi konfliktusok zűrzavarából való menekülés perceinek száma, a minket érő hatások értékrendbe állításának képessége egyre csökken. A csend és nyugalom nem a semmi, nem a buta süketség, közömbösség, hanem a belső hallás, a gondolatok, érzések világa, ezért számomra szebb és nemesebb a ricsajnál.
A művészetnek talán az egyik szerepe, hogy az ember megértse saját magát, hogy nem ura, hanem része ennek a hihetetlenül színes világnak, és rácsodálkoztasson erre a világra, ami bennünk és kívülünk egyaránt és egybetartozóan létezik.
