NAPÚT 2008/10., 81–82. oldal
Tartalom
Nagy Frigyes
agrármérnök, közgazdász
Ifj. Benedek Jenő
festőművész
Eőry Emil
szobrász- és festőművész (Rábacsécsény, 1939. június 08.)
Hét sorba szedve röviden
Lettem emberféle
aztán tanulóféle
munkásféle
tanárféle
művészféle
és talán leszek
szellemféle
Ahol születtem, kis fehér parasztház volt pici ablakokkal. Szüleim létüket két kezükkel biztosították, nem panaszkodtak, imádkoztak, néha káromkodtak. Születésem nyarán döntött Németország világhatalmi törekvéseinek első lépéseiről. Ennek következtében végigféltem a negyvenes évek közepét, különösen ’44–45 telét.
Ekkor már Érd – ahol jelenleg is élek – volt a színtere vándorlásainknak, nélkülözéseinknek. Apám hadifogságban, anyám a gyárban, én az iskolában igyekeztem megfelelni az elvárásoknak. Már az általános iskola első éveiben kitűnt rajzképességem, mégsem nyertem felvételt a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumba. Csalódásom évekig visszatartott a képzőművészettől, zenét, szakmát tanultam, és elvegyültem a művészetek iránt kevésbé érdeklődők, az ’56-os forradalmat éltetők, majd elhallgatók között.
Míg végül a sokarcú igazság rendet teremtett bennem. Kiállításokra jártam és faltam Herbert Read könyveit. Igen, ekkor éltem a művészettel a legnagyobb boldogságban, mivel keveset tudtam róla. Azóta sokszor eszembe jut, milyen keveset sikerül megtudni a világról, de ma úgy érzem, amit megtudunk, az is bőven elég, sőt sokszor még sok is. Ezen időszakban lakatosszakmát tanítottam és a művészet alapjait tanultam a zebegényi Szőnyi István Nyári Szabadiskolán festő, majd szobrász szakon. Munkálkodásom eredményeképpen 1980-ban felvételt nyertem a Művészeti Alapba. Művésszé való válásom nem billentett ki a megszokott munkásnapjaimból. Építkeztem, követ-fát faragtam, alig vettem észre, hogy összeomlott a szovjet birodalom. Ennek következményeként a helyi közösség akaratának engedve a politikában találtam magam. Kemény négy év volt, tele akarattal, csalódással, dilettantizmussal. Választóim kéréseit részben teljesítve, egy-két jelet hagyva (második világháborús emlékművek), szakítva minden politikai megnyilvánulással, ismét bemerészkedtem a művészet útkereső labirintusába.
Szép az élet, meg a művészet is – csak drága.
Sajnos a művészet, művészeti közélet sem tudta kivonni magát a társadalmi mozgások, problémák és azok okozatai alól. Hitelét és hatáskörét vesztett intézmények, akár a gazdaságban, lehetőséget biztosítottak különböző érdekközösségek létrejöttének, működésének, uralkodásának. Ezáltal a művészek úgy, mint az embertömegek, nagymértékben kiszolgáltatottak lettek. A különböző tendenciák, áramlatok még bizonytalanabbá tették a művésztársadalmat, befogadót egyaránt. Az előtérbe került marketingszemlélet ezt még fokozta, mivel az előző időkben nem alakult ki ennek gyakorlata.
Művész se lennék – jegyezte meg az egyik szomszédom. Egyetértettem vele.
A megakiállításokon kívül a művészetről alig esik szó, és ez az eddig leírt sorokból is kimaradt, pedig tevékenységem mozgatórugója.
Lehet, hogy túl érzékeny vagyok a korra?
Mostanában úgy látom, homályos lett ez a világ, éles törésekkel. Sokszor úgy érzem, nem sok közöm van már hozzá.
A jövő meg az unokáim és tanítványaim szemeiben csillog tovább…
