NAPÚT 2008/10., 75–77. oldal
Tartalom
Lászlóffy Csaba
költő, próza-, drámaíró, műfordító
Várady Tibor
jogász, egyetemi tanár, akadémikus
Györgyi Kálmán
jogász (Budapest, 1939. május 24.)
A Napút Évkönyv 2009 felkérését igazán barátságos cselekménynek tekintettem, hiszen a nekem küldött felkérő levélben az áll, hogy a felkérés „jelességeinkhez” szól, ami úgy is érthető, hogy ezek egyike, mármint a „jelességek” egyike, én volnék. A felkérő levélben azt is olvashattam, hogy a folyóirat „tisztelegni” kíván a 2009-ben 70. életévüket betöltő „alkotók” előtt. Az ünnepi alkalom tehát a 70. születésnap, amelynek 2009-re kell esnie.
Megvallom, ezt a bizonyos 70. esztendőt olyan nagyon ünnepelni valónak nem tekintem, és a legszívesebben eltagadnám. Azon igyekszem, hogy rendszeres sportolással próbáljam megőrizni szervezetem működőképességét, de az ily módon elérhető eredmények mégis szerénységre intenek. Minap a 2-es villamosra felszállva egy fiatalember az ülőhelyét kínálta nekem. Fontos esemény – először fordult velem elő ilyesmi. Én elég otrombán viselkedtem, mert ahelyett, hogy a koromnak szóló gesztust illő módon nyugtáztam volna, azt kezdtem bizonygatni, hogy én az ily módon felkínált ülőhelyre bizony nem kívánok leülni. Még az is megfordult a fejemben, hogy átgondoljam, ki is lehetett az, aki az ifjút felbujtotta arra, hogy ilyen durván figyelmeztessen az idő múlására.
A megtisztelő felkérést megkapva először azt kellett tisztáznom, miféle érdemek boldog tulajdonosaként kaphattam felvételt „jelességeink” közé. Azért ez viszonylag könnyen kideríthető volt. Életemnek egy szakasza volt, amely nevemet országosan ismertté tette: 1990-től 2000-ig, kerek tíz esztendőn keresztül én voltam ennek az országnak a legfőbb ügyésze.
A legfőbb ügyészt a köztársasági elnök javaslatára az Országgyűlés választja meg hatéves tartamra, és túlzás nélkül sorolható a fontosabb jogi tisztségek közé.
Én viszonylag fiatalon, talán a gimnázium első osztályában határoztam el, hogy jogász akarok lenni, de ez nem ment olyan nagyon könnyen. Két sikertelen felvételi vizsga után csak a harmadik nekifutásra sikerült bevenni a budapesti jogi kar kapuit. Kétszer olvashattam el, hogy noha megfeleltem a felvételi vizsgán, helyhiány miatt mégsem vesznek fel. Később, amikor a budapesti jogi kar dékánhelyettese, majd dékánja lettem, igazán jobban meg tudtam érteni az elutasított felvételizők és szüleik lelkét, amikor mindent megmozgattak annak érdekében, hogy bekerüljenek az egyetemre.
Az oklevél megszerzéséhez vezető úton a felvételi csak az egyik volt a sok akadály közül. Akit felvettek, annak az öt év alatt valamiből élnie kell. Én szüleim ötödszülött gyermeke voltam, és négy idősebb testvérem is tovább tanult és diplomás ember lett. Ennek a feltételeit a szüleim teremtették meg. Édesapám, aki röntgenorvos volt, éveken keresztül két műszakot teljesített, hogy etetni és ruházni tudja gyermekeit. Édesanyám pedig, a hivatalos elnevezés szerint, „háztartásbeliként” vitte végbe azt a csodát, ami az öt gyerek üzemeltetéséhez szükséges volt.
A joggal való legelső találkozásom megelőzte az egyetemi tanulmányaim megkezdését. 1956. október 25-én történt, hogy egymagamban az utcán menvén egy szilvaszínű egyenruhás rendőr hozzám lépett, elfogott, és bekísért a Deák téri rendőr-főkapitányságra. Itt előbb másfél órát állhattam a fal felé fordulva, feltartott karokkal, majd kihallgattak, aztán rabosítottak, majd az alagsorba vittek le, és beültettek egy kétszemélyes zárkába, harmadikként. Egynapi fogság után hazaengedtek, amiben az volt csak nyugtalanító, hogy délután hat órakor tettek ki az utcára, épp akkor, amikor elkezdődött a kijárási tilalom. De hazaérkeztem épségben, egészségben. Ezt az élményt azért tartottam fontosnak, mert aki egy napot eltöltött rendőrségi fogdában, az másként gondolkodik a szabadság értékéről és a szabadság elvonásának súlyáról.
Már befejeztem jogi egyetemi tanulmányaimat, és ifjú tanársegédként a budapesti jogi kar büntetőjogi tanszékén dolgoztam, amikor kevés híján újból közel kerültem a joghoz. A történet jobb megértéséhez el kell mondanom egy, az 1960-as években népszerű viccet. Ez így szól:
Kohn hivatalos kiküldetésben nyugatra utazik. A kiküldetésből küld a munkahelyének Budapestre egy szép képeslapot, amire ezt a szöveget írja:
„A szabadságot választottam. Kohn.”
Néhány nap múlva hazaérkezik és megjelenik a munkahelyén, munkatársai legnagyobb ámulatára. Kohn a csodálkozókhoz fordul:
– De hát mit csodálkoztok?
Egyikük kinyögi: – Hát a szöveg miatt, hogy a szabadságot választottad.
– Hát persze hogy a szabadságot választottam. Miért, ti hogy értettétek?
Nekem is sikerült egy ehhez kicsit hasonlító történetet összehozni.
1968-ban úgy adódott, hogy elnyertem egy egy hónapos ösztöndíjat egy orosz nyelvtanfolyamra. Kiutazásom előtt azonban egy kedves barátomat, aki épp Münchenbe készült, megkértem, hogy Németországban adja fel azt a levelem, amelyet a budapesti jogi kar párttitkárának címeztem. A levél így szólt:
„Kedves X.! Azt hiszem, az elmúlt esztendők alatt megismerhettél annyira, hogy elhidd, valóban jelentős körülményeknek kellett közrehatniok abban, hogy így döntsek. Nem szeretném, ha bárkinek, aki utazásomhoz segítséget nyújtott, emiatt bántódása lenne. Soha semmilyen körülmények között nem fogom elfelejteni, hogy mivel tartozom hazámnak. Baráti üdvözlettel: Györgyi Kálmán”
Mire hazaérkeztem, a jogi kar felbolydult méhkashoz hasonlított. Azért, mert a levélen müncheni pecsét volt, arról beszéltek, hogy a Györgyi disszidált, és az akkortájt erre rendszeresített hatóságok emberei is szorgosan munkához láttak. Szerencsére akadt néhány idősebb jogi kari kolléga, aki megakadályozta azt, hogy ennek a tréfának egzisztenciális következményei is legyenek.
Sokan hisznek abban, és példák is szólnak amellett, hogy a pályaválasztásnál meghatározó szerepe van a felmenők pályaválasztásának. Sokáig azt hittem, hogy az én felmenőim között nem találok jogvégzett ősöket. Aztán mégis kiderült, hogy anyai dédapám bíró volt. A Dunántúl című napilap 1941. május 6-i számában volt olvasható, hogy a pécsi ítélőtábla fél évszázados jubileumát ünneplik. A teljes ülésen az ítélőtábla elnöke tartott beszédet, és ebben megemlékezett – mások mellett – az akkor 98 éves Zsabokorszky Ferenc nyugalmazott ítélőtáblai tanácselnökről, aki a pécsi tábla első bírái közé tartozott. Amikor őt a 98. születésnapján köszöntötték, én még kétéves sem voltam, így jogi témákról még aligha válthattunk volna szót.
Engem 1990 júniusában választott meg az Országgyűlés a Magyar Köztársaság legfőbb ügyészének. Ennek a választásnak volt egy érdekes sajátossága, éspedig az, hogy én korábban, megválasztásom előtt nem voltam ügyész, sőt semmiféle bűnüldözői vagy igazságszolgáltatási munkakört nem töltöttem be. Ebben az időben a budapesti jogi kar büntetőjogi tanszékén dolgoztam mint egyetemi docens, és már egy éve én voltam a kar dékánja. Oktatónak, azt hiszem, elég jó voltam. 1983-ban engem választottak meg a hallgatók a kar kiváló oktatójának, amire mind a mai napig nagyon büszke vagyok, és, noha részesültem különféle hazai és külföldi kitüntetésekben, a legnagyobb becsben ezt a kiváló oktatói címet tartom. De térjünk vissza egy percre ahhoz, hogy nem voltam sem ügyész, sem bíró, és nem lépésről lépésre kapaszkodtam felfelé az igazságszolgáltatási hierarchiában, hanem egyszerre legfőbb ügyész lettem. Ilyesmi természetesen csakis rendkívüli körülmények között fordulhat elő, és a rendszerváltozás időszaka rendkívülinek is tekinthető. Legfőbb ügyészként jó és hasznos szakmai kapcsolatokat alakítottam ki elsősorban a szomszédos országok ügyészségi vezetőivel. Így például nagyon jó kapcsolatokat ápoltam az osztrák legfőbb ügyésszel, a bécsi generálprokurátorral. Első találkozásunk alkalmával elmondtam neki, miként is lett belőlem Magyarországon legfőbb ügyész, azaz miként cseréltem fel a katedrát az ügyészi stallumra. Figyelmesen végighallgatva a történetet úgy vélte, Magyarországon a rendszerváltozás során az új legfőbb ügyésszel szemben talán épp az lehetett a legfontosabb kritérium, hogy ne legyen köze a korábbi ügyészséghez, és a személyi változás is fejezze ki azt a változást, ami az állami és az igazságszolgáltatási szervezetben végbement. A magyar alkotmány szerint a legfőbb ügyész az Országgyűlésnek felelős és működéséről köteles beszámolni. Tízéves legfőbb ügyészi működésem ideje alatt először 1993-ban, akkortól évenként készítettem országgyűlési beszámolót. Az Országgyűlésnek elég sok beszámolót kell, illetve kellene megtárgyalni, erre azonban nincs kapacitása. Ez magyarázhatja, hogy tíz év alatt csupán egy alkalommal tárgyalta meg a legfőbb ügyész beszámolóját. A beszámoló fogadtatása elég jó volt, az országgyűlési képviselők 96,4 százaléka a beszámolót elfogadta. Ennek nagyon örültem, úgy gondoltam, hogy a beszámoló kedvező fogadtatása azt jelenti, hogy az Országgyűlés megfelelőnek tekinti az ügyészi szervezet működését.
