NAPÚT 2008/10., 71–74. oldal
Tartalom
Izsóf Vilmos
színész
Györgyi Kálmán
jogász
Lászlóffy Csaba
költő, próza-, drámaíró, műfordító (Torda, Románia, 1939. május 21.)
Változatok létezésre 1.
Könnyelműség lenne csak úgy odavetni, hogy: ki vagy, amíg nem tudsz kielégítő választ adni arra, hogy honnan? meddig? és miért?…
Olvassátok, felebarátaim, az ezredforduló kihívását, és rá fogtok jönni, hogy minden legenda hercegi tőr, mely saját húsunkba vág.
Boldog költő, akinek már csak az üres papírlappal kell szembenéznie. De addig! Ha álmodozó vagy, kamaszként halsz meg. A századvégre maguk az álmok is meghaltak; több ez a felnőtt „vadkornál” – a túlszervezett-túljátszott civilizáció fantáziátlan igazsága ez.
A honnan?-ra egyértelmű a válasz. A géneknek nem a „játékára” gondolok ezúttal, hanem arra, hogy egy belső égtájnak, a benned élő természet viszontagságainak vagy kitéve, melynek köszönhetően szívednek nem véletlenül lett ilyen a ritmusa, akárcsak szellemedben a rend. Halottaidra gondolsz, s látod gyermekeidet. Néha elég egy kései felismerés, egy megbocsátással fölérő „tapasz”, hisz többnyire már csak hegeket találsz. (Legszívesebben visszalopóznék oda, ahol anyám sűrű, fekete haját alig járta volt át a szürke fény. Anyám az volt, aki ma én(?)… – ezt az elhamarkodott vallomást valamikor sikerült lenyelnem; minek ismerje meg gyermekem idő előtt a gének kényszerű játékát?! Mikor a kockázat még az enyém.)
Hányszor bejártam azóta a tordányi teret, a szülőhelyet, ahonnan anyám gondviselése és apám álmodozó hite elkísért, mielőtt mint „árvácska-ingben kapálózót / elhasznált újságba csomagolt / a bábáskodó vén történelem”.
Torda. Ahol már sejtettem, hogy lekaszált fényben (szemüreg-mélyben) lányok feküsznek dideregve… Mellük havából ha ki lehetett volna olvasztani a megígért világot!
Ha nem is térnek vissza többé a mágikus pillanatok, mint az, amikor az első hibátlanul leáztatott bélyeggel tenyeremen a konyhai mosdótál felett meghódítottam Afrikát. De végtelennek tűnik a pillanat, amint a ház sötét gerendái alatt spiritiszta nagyapám megérinti vállamat. Atyai nagyapánk, aki három neveletlen fiúgyermekkel maradt – miután végképp beletörődött abba, hogy asszonya kivándorolt Amerikába –, a legpuritánabb szentek életét kezdte élni, a bolondériákat is beleértve. Akkoriban tizennyolc éves apánk írt fűzfaverseket, nagyapa gyógyfüveket gyűjtött a fenyvesek alatt.
Szellemi szülővárosom Kolozsvár lett; tágabb szülőföldem s állandó otthonom a magyar nyelv. És átmeneti lakásra találtam bolyongásaim során a világban s az időben „kemény földön / leveles könyvtárban / Kemény János emlékiratában / nyílvesszőként zúgó Ázsiában / kitömött beggyel is élő trófeákban / keresztény máglyán vagy apokrif imában / fiktív hűségben és konkrét árulásban”… Valamikor azt reméltem, hogy vége lesz egyszer minden háborúnak. Nagyanyám azóta túl lenne a százhúsz esztendőn, de hiába próbálom vigasztalni magamat, magunkat; hiába hallom a békeidők törpemozdonyait pöfögni térkép-Európában, és látom, amint tejszínhab-füstben legyezők, cvikkerek, koszorúk, messzelátók, köcsögkalapok úszkálnak, kavarognak, imbolygó lámpafényben tétova árnyak, meghitt homályú zugokba kandikálók, a repkény pókhálós polgári páncélzata előtt sétapálcájuk aranygombját villogtató urak s diszkréten rizsporozott arcukat a napernyőjükön áttűnő sáfránysugarakkal sápasztó hölgyek… Előbb nagyapa mozdulatai lassultak le, majd úgy tapadt apánk széles hátához a csíkos vásznú nyugágy, mint izzadt rabruha, és utolsó bújócskahelyemről meglesve mind áttetszőbb lett, akár egy délutáni csillag a Fellegvár felett… Anyánk súlyos betegen is türelemmel próbálta meg vigasztalni unokáit; de fiam akkor már fél szemmel oly ártatlanul bandzsított a világra – túl korán –, mint hajdan én, midőn még hittem a szomszédunkban letaglózott ló vérével festett hűségben.
Az egyedüli táj bennünk van. Összekuszálva, középkori, ókori körvonalakkal, böjti szelekkel szántva – ott él bennünk a legmaradandóbb haza. A részleteket úgysem lehet tisztázni (ha meg is őrzi a vers). Érdemes-e egyáltalán?…
Csak azt, aminek folytatása van.
Változatok létezésre 2.
– Holnap megint ma lesz.
– Marad a létezés. Amit nem mindig érzek. Amit kihívással fogadok. Amitől iszonyodom,
s hadakozom ellene.
– Részesei vagyunk valami egyetemes, vagy csak vidéki kataklizmának… A művészetek kalandja is az idő csapdájából, a korlátainkból ered. Kilépni önmagadból, ahányszor csak lehet. Az alkotó ember kihívása ez a korlátozó – tegyem hozzá: mindenkori – társadalmi léttel szemben.
(Ezek vallomások egyben alkotómódszeremről, az alkotás folyamatáról is – megközelítés, körüljárás, megjelenítés. Az önvallomás ha vallomásba csap át: kétszeres bukfenc.)
– Kilépni önmagadból, ahányszor csak lehet.
– Lássuk csak az egymást metsző síkokat….
– Van, amikor nem olyan egyértelmű az „átváltozás”, a reinkarnáció. Terror, lehallgatás, besúgás légkörében élt a szerző (mindegy, hogy ifjan vagy százévesen) – a hitelesség a tét! – műfajtól függetlenül.
– Hol kezdődik a fikció, és hol a valóság és a képzelet határa?!…
– A tehetség: emberi természetünk ráérzései-ráhibázásai(!) néha nincsenek egyenes arányban a lemérhető közönségsikerrel. Az (öntörvényű) kísérlet kockázatot jelent, abszurdként hat… Mindaz, amit alkotói teljesítménynek tartanak.
– „…de csak a testemmel rendelkezhetnek /…/ a realitás lefelé húzza: mindig lefelé.”
– Ez is örök emberi; az elmúlás, az öregedés is benne van. Ha Déry, Füst Milán, Illyés vagy Mészöly Miklós – az öregedéssel szembesülve – vallott (emlékezett, idézett, fantáziált, társított), vajon mennyiben műveltek irodalmat?
– Át kell lépnem tudatommal máshová, másvalakibe… Hát itt tartanék. Ennél a kockázatnál.
Változatok létezésre 3.
Ki akar áldozat lenni?… Jó vicc.
Ki nem akar! – azon sok múlhat.
Képzelegj: ennyi fájdalom, ennyi röhögés – kimérve, s a rend (a középszeré) elkísér, a Kálváriáig akár.
Őszi álmokra, vesztes napokra ébredve, sötét és nemtelen várakozások, nyirkos leáldozások után. Csupasz húsunkból, esendő sejtjeinkből kivirult, a genezis burkán áttünedező új testek – ha a képmás csalóka is.
A génutak küllő-töréseibe, az akna robbantotta üregek tömény porába fulladt meddő viták.
Mikor minden kockára téve. S a patyolat (kényszer)inget úgy öltöd magadra, mintha többé semmit nem kellene a romlás álcája mögé rejtened.
A kolozsvári Bástya utca tüneményes, terrort kijátszó (lebíró) szellem-burok! – vagy csak a provincia alvó népét felrázni akaró rángó izomköteg… Midőn a láthatatlan jövendő a kölyök-árnyaké, nem falansztert tűrő balga kísérteteké. Ki tartja meg a magunk fölé képzelt, roskatagon is büszke emeletet?
Fölméri-e esélyét, esélytelenségét az, aki gyanútlanul bámul a hajlékára törő idő elé?
Ha Goethe Wertherére nem úgy gondolsz, mint megmosolyogtató romantikus hősök lelkizéseire, nyugodt szívvel, mondhatni bátran oda(vissza!)üzenhetsz nekik… „Köszönöm, Wilhelm, drága részvétedet, de hagyd, hogy végigszenvedjem az egészet!”
Lázad az űzött vadé, nem az emelkedett ünnepi fénytől alélt üres agyúaké; rangod a természeté, melyben a roncsolódó test, akár egy sötét szobában, mit beleng a rózsaillat, mohó bódulatban fogadja a lét titokzatos kihívásait.
Talán fel sem esküdtél a sorsra, és közben már elkallódott az idő (s vele mi minden!).
Az élet egyre rövidebb, már csak jó néhány hosszabb nap a bolthajtásai alatt kikezdett, boltíveivel még incselkedő öreg város színfalai közt, ahonan megszökni nem érdemes – már csak tartósan igazi, őszinte „műhelyei” miatt sem –, s ahol a nők soha sincsenek egyedül és sokkal józanabbak annál, mint amilyennek megálmodták magukat.
Az élmény megsárgul, elporlad. A látomás épen marad. (Az Európára mért igaz: mi obszcén volt vagy alattomos: a győztes fölényű, gunyoros rém új nevet véset kőbe, fába. A hóhér elkísér, mint jó kísértet.)
Hogy mi rejtőzik a posztkorok kétes értékítélete mögött? (Ha mellőzhető Berzsenyi – jönnek nyilván az új Ber-zsenik!) Ami már nélküled készül, avagy romol! Mímelt posztmodor-érzetek együtthatója.
Vagy – miután volt, ki velőt falt, vért lefetyelt – csupán a pártos önzés teljes, sötét zűrzavara.
A veszteség az, ami még megtart.
Mi lesz veled, Európa? A halálfej-„kollekció” szagtalan, a történelem viszont mindig büdös valakinek.
Csupa irrealitás. Felállok apám régi íróasztala mellől, behunyom a szemem, és ráncosnak látom a kiszuperált írógépet. A kopott, kiszáradt szalag s a fémbillentyűs betűk(!) – ha valamelyik letört, csak rendőrségi bejelentés után volt szabad kicserélni –, nem, nem ilyen helyen szoktak erőt venni rajtunk az „érzéki kísértések”, például az, hogy a „törzsi élet” volt igaz, a harapás helye beforrt, de sehol fölösleges száj, aki szól. Ajtódat hasztalan csukod be – mögötte(d) fantomok; zöld eszmék fellengzőssége, zizegő gazok.
Szeméttároló század… A katarzis is pótszer: nem óv, csak összehord minden bűnt s hiányérzetet..
Időnként apámra gondolok, aki nehezen tudta kivárni, hogy a ház valamelyik szögletében lélegzetet vehessen…
A demagógia mindig újra kinő, mint a gyom, elpusztíthatatlanul. Új cégér alatt kurafik, bájgúnárok (csak szipoly bennük, semmi lélek). Nem jobb elkerülni egymást?…
„A tehetségtelenek nem árthatnak nekem”, állítja, megjátszva a magabiztos elmét, Viktor Jerofejev. És az erőszak?…
Mikor a hit még erős volt bennem, sebezhetetlen.
Hanyatlásunk félelmetesebb, vagy csak rejtelmesebb, mint a szürkületig köröző héja a temetődomb felett.
Halottaink rég kiléptek a kriptasötétségből, s velünk képzelegnek. Agyunk férgek sűrűjében vergődik nemsokára.
Minden könyv képlet.
Minden könyv képtelenség.
Ki gondolta volna, hogy egyszer még én is… olyan Füst Milán-forma vigyorral vagy gyomorba sújtó árván, mogorva önváddal, Szabó Lőrinc módra?…
(Siralmas könyvtár, te kire maradsz?)
A tragédia rég nem divat; legfeljebb a tömeghalál.
Nem panaszt, csak memoárt / pötyögtetek. Minthogy árt / a sok monoton, sekély / versesély (se kedv, se kéj), / az idő kizsigerel / úgyis, maradék hitem; / ne hagyjon a siker el / engem, téged, őt – item.
Már nyújtózkodik bennem a halott, de még nem jutott időm megfejteni: ki véd meg önmagammal szemben?
