NAPÚT 2008/10., 78–80. oldal
Tartalom
Györgyi Kálmán
jogász
Nagy Frigyes
agrármérnök, közgazdász
Várady Tibor
jogász, egyetemi tanár, akadémikus (Nagybecskerek – ma Szerbia, 1939. május 25.)
Kétéves voltam, amikor a városomba (Nagybecskerek) is elért a második világháború. Ez volt az első tapasztalatom a globalizáció és a provincia szembesülésével. A hitleri globális világképlet szembesült a becskereki megrögződésekkel. Hála Istennek, a provincia maradt meg inkább – ha nem is maradéktalanul. Emlékszem, hogy egyszer a nagyapámat letartóztatták a német megszállók, de ebből nem lett világháborús tragédia. A magyar gimnázium udvarában tartották sokadmagával egynéhány napig. Egy látogatási időpontban az apám magával vitt, az én hátamon volt a kis hátizsák, melyben ennivalót vittünk. A bombázások alatt rendszerint a pincébe mentünk. Emlékszem a lüktető félelemre, emlékszem arra is, hogy hosszabb idő után valahogy elzsibbadt a félelem, szüleim és a szomszédok kártyázni kezdtek a pincében. Ezt láttam én. Az apám azt is látta, hogy a legjobb barátját halálba hurcolták. Aztán néhány évvel később orosz tiszteket költöztettek be hozzánk. Az egyik többször mutatta nekem a zseblámpáját, mely több színt is tudott váltani. Egyszer a tiszteknek vendégeik is voltak, akik a vacsora után elvitték az ezüst evőeszközeinket. Amikor anyám ezt szóvá tette, az egyik tiszt azt mondta, hogy ez mindenképpen jóvá lesz téve, és másnap kaptunk egy készlet ezüst evőeszközt. Nem a sajátunkat, hanem a Tunnerékét a szomszédból, amit persze vissza is adtunk.
Hétéves koromban indultam iskolába. Néhány hónap múlva közvetlenül tapasztaltam egy rendszerváltást – ebből később többet is láttam. Hazamenet előtt felsorakoztunk kettesével, kézen fogva, arccal az ajtó felé. Tőlünk jobbra állt egyedül a Réber Imre (a legmagasabb fiú az osztályban), és azt kiáltotta: „Isten áldja meg a…”, mire mi kórusban folytattuk: „… tanító bácsit”. Félévtájt jött a váltás. A koreográfia maradt, Réber kiemelt szerepe is maradt, de most azt kiáltotta, hogy „Titóval a hazáért…”, mi pedig rámondtuk, hogy „…előre!”.
Az általános és középiskolát magyarul végeztem. A nyelvekkel szerencsém volt, mert a magyar mellett gyermekkori környezetemben felszedtem a szerbet és a németet is. Ebben akkor és ott nem volt semmi rendhagyó. Ritka szerencse volt azonban az, hogy a városunkban élő egyetlen francia asszonynak az apám volt az ügyvédje, és hetente legalább háromszor franciaórákra jártam hatéves koromtól tizenkét éves koromig. Ezután angolórákra kezdtem járni. Tizenhat éves lehettem, amikor megfogadtam, hogy nem hagyok egy hetet sem elmúlni anélkül, hogy valamilyen kontaktusom ne legyen mind az öt nyelvvel. Ezt azóta be is tartottam. Úgy alakult az életem, hogy magyarul, szerbül (a szerb feleségemmel) és angolul nap mint nap beszélek és – legalábbis e-mailt – írok is. Németül és franciául ritkábban, de úgy értelmezem, hogy a fogadalom akkor is be van tartva, ha elolvasok minden héten egy francia vagy német szöveget. Magyarul, szerbül, angolul rendszeresen tanítottam is, németül és franciául időnként tartottam egy-egy előadást. Felnőttkoromban megpróbáltam spanyolul, olaszul és oroszul is megtanulni. Itt nem jutottam messzire, de néha sikerül (néha nem) egy egyszerű konverzáció; egy-egy spanyol, olasz vagy orosz szakcikket többé-kevésbé meg tudok érteni, ha nem ismeretlen a téma. Nagyon sokat köszönhetek a nyelveknek (elsősorban az ötnek, melyeket kisgyerek- és iskoláskoromban tanultam). Pályám alakulásában pluszesélyt, választási lehetőséget biztosítottak. Amint ezek a sorok is bizonyítják, szeretek a nyelvekről beszélni és írni. Legutóbb megjelent könyvemet a nyelvről és fordításról írtam a nemzetközi választott bíráskodás területén (angolul).
Gimnazista koromban író akartam lenni. Nem az lettem. Amikor 1958-ban jogra iratkoztam, ezt még csak halasztásnak éreztem. Később megjelent három szépirodalmi kötetem, ott voltam az Új Symposion első generációjában (egy darabig felelős szerkesztő is), de mégis jogász lettem és vagyok. Egy igazán erős írói véna elég erős kell hogy legyen arra, hogy minden mást elsöpörjön. Ez az erő nem volt meg bennem. Döntő élményem maradt azonban a szépirodalom, szeretnék még a szakmámon kívül eső dolgokról írni és gondolkodni, és ehhez talán nem kell írói besorolás. 2008-ban azonban mégiscsak szembe kellene néznem az 1958-ban elképzelt halasztás esélyeivel.
1965 tavaszától 1966 tavaszáig egyéves katonai kötelező szolgálatomat teljesítettem Aleksinacon, egy kelet-szerbiai kisvárosban. Közkatonaként kezdtem, és ebben a rangban fejeztem is be. Kilencvenheten aludtunk egy hálóteremben. Egyetemi végzettsége hármunknak volt, ugyanennyi volt köztünk az írástudatlan is. Számoltam a napokat – ezt tették a többiek is. Később állapítottam meg magamban, hogy ez alatt az év alatt olyan embereket, szokásokat, gondolkodást láttam nap mint nap, közelről, mint előtte vagy utána soha. Nehéz lett volna e nélkül valóságérzetet alakítani.
1967-ben egészen más irányba fordult az életem. Jugoszlávia volt az első kelet-európai ország, melyre kiterjesztették a Fulbright-ösztöndíjat. Sikerrel pályáztam, és a Harvardra kerültem. Ott szereztem 1968-ban magiszteri fokozatot, majd a jogtudományok doktora címet 1970-ben.
Újvidékre tértem vissza, és az Újvidéki Egyetem Jogi Karán tanítottam egészen 1993-ig. A hetvenes években sikerült magyar párhuzamos oktatást létrehoznom körülbelül nyolc-tíz tantárgyból. Én tartottam az első magyar nyelvű órát. A magyar jogi terminológiát tanulnom kellett, ezt nem kaptam ingyen az anyanyelvvel. A Milosevic-évekig egy újvidéki/becskereki életpályát és életet láttam magam előtt. Néhány ízben tanítottam egy-egy szemesztert Amerikában, de sohasem kísértett a gondolat, hogy ott maradjak. Aztán a nyolcvanas évek végén minden megváltozott. Az ország is, az életünk is, a jövőlátásunk is. Egy darabig politikai szerepet is vállaltam, egy ellenzéki párt színeiben tagja lettem a szerb parlamentnek 1990-ben, majd 1992 júliusában igazságügy-miniszter lettem Milan Panic kormányában, akit nemzetközi nyomás hozott Amerikából Belgrádba. Miniszterségem fél évig sem tartott. 1992 decemberében Panic Milosevic kihívója lett az előrehozott választásokon. Nem szerepelt rosszul, de nem nyert. Milosevic vett át minden hatalmat. 1993 januárjában elmentem tanítani a Cornell Egyetemre. A kormányváltás valahogyan késett (csak 1993 márciusában került rá sor), így miniszterségem utolsó hónapjait a Cornellen tanítva töltöttem. Belgrádban sem voltam az igazi hatalom része; ehhez az kellett volna, hogy Panic megnyerje a választásokat Milosevic ellen. Nem így történt.
1993 óta Pesten tanítok, a Közép-európai Egyetemen. Itt dolgozik a feleségem is pszichoterapeutaként. Rendes tanára vagyok az atlantai Emory Egyetemnek is. Ott évente három-három hónapot és két kurzust tanítottam. 2009-ben már csak egy kurzust és két hónapot tervezek. Kezdem sikernek, eredménynek érezni a leépítést.
Körülbelül a végén járok a feladott hetven sornak. Elmondanám még, hogy két fiunk van, Zoltán és Tibor. Az idősebbik villamosmérnök, és számítógépekkel foglalkozik mint programozó. A fiatalabb jogot végzett, de elsősorban nem a rendszer fenntartásával, hanem a világ megváltoztatásával foglalkozik tüntetéseken, melyek minden háborút elleneznek, vagy környezetvédelmi perekben. Idősebbik fiunk révén két unokánk is van. Kezdő nagyapa vagyok még, de elfogultságban már meglehetősen messze jutottam. Minden racionális érv szerint nagyapai örömeim nem rendhagyóak, nem is atipikusak, mégis egészen egyedülállóaknak érzem őket. Anyám Nagybecskereken él még, 96 éves. Igyekszem gyakrabban látogatni. Sem én, sem a feleségem nem szakadtunk igazán el szülővidékünktől, amikor Pestre jöttünk. Nem adtuk fel az újvidéki lakásunkat sem. Vannak dolgok, melyek csak ott igaziak, van, ami már itt, Pesten. Valamelyest ideiglenesnek érzem a pesti ittlétet – nem tudom, hogy ez mennyire különbözik attól, ahogyan a jogász voltomat is ideiglenesnek láttam az irodalommal szemben. Talán segít, hogy a magyar nyelvben a hovatartozás egyaránt kapcsolódik az „itt” és az „ott” szógyökéhez is. Itthon vagyok Pesten, otthon vagyok Újvidéken és Nagybecskereken.
