NAPÚT 2008/10., 62–63. oldal
Tartalom
Kozma Tamás
tanár, kutató, oktatásszociológus
Havas László
klasszikafilológus, ókortörténész
Kőszeg Ferenc
szerkesztő, politikus (Budapest, 1939. április 26.)
Szémann Tamás felvétele |
Egy Budapesten rendezett nemzetközi konferencián, amely a menekültek, menedékkérők helyzetével foglalkozott, a Magyar Helsinki Bizottság elnökeként bemutattak egy francia jogászprofesszornak. Néhány percnyi beszélgetés után a professzor megkérdezte: „What is your background? Are you a lawyer?” Vagyis: mi a végzettségem? Egy jogvédő szervezet vezetőjeként minden bizonnyal jogász vagyok. Csakhogy nem vagyok az, kénytelen voltam azt felelni: „It is a long story” (ez hosszú történet). Bizonyára valami fájdalmas pontra tapintott rá, gondolta, zavartan elnézést kért. Én meg még zavartabban próbáltam elmagyarázni, szó sincs kínos kérdésről, de a „hátteremre” vonatkozó kérdését csak úgy tudom megválaszolni, ha elmondom az élettörténetemet. Arra pedig nem biztos, hogy kíváncsi.
A nyolcvanas években aláírtam különböző tiltakozásokat, például Krassó György rendőri felügyelete vagy Pákh Tibor kényszergyógykezelése ellen. Könyvesbolti eladó – írtam a nevem mellé, a valóságnak megfelelően. Ezt azonban némelyek nem találták elég rangosnak, azt tanácsolták, írjam inkább, hogy szerkesztő, hiszen az voltam sok éven át. Csakhogy éppen egy hasonló aláírási akció következtében kirúgtak az állásomból. Amikor országgyűlési képviselő lettem, a levezető elnök többnyire „doktor” megszólítással adta meg a szót. A felszólalásomat ilyenkor azzal kellett kezdenem, hogy szabadkoztam: nem vagyok doktor.
De persze nemcsak az aláírás és a megszólítás volt a gond, hanem az is, mi vagyok tulajdonképpen. Tizenéves korom óta irodalmárnak készültem. Amikor az ötvenes évek elején láttam Csernus Tibor híres képét, a Három lektort, úgy néztem a kéziratlapok fölé görnyedő szerkesztőkre, ahogy normálisabb gyerekek a futballsztárok vagy a sarkkutatók képét nézegetik. 1956 tavaszán, harmadikos gimnazistaként eljártam a Petőfi Kör vitáira, meglegyintett a politika izgalma, hirtelen úgy éreztem, talán mégis inkább jogra kellene jelentkeznem. De mire leérettségiztem, már 1957-et írtunk, a bíróságok zsinórban ítélték el az 56-osokat, köztük családi ismerőseinket is, szóba nem jöhetett, hogy jogász legyek.
Bölcsész lettem, latin–magyar szakos tanári oklevéllel fejeztem be az egyetemet, de soha nem tanítottam. Voltaképpen teljesült az álmom, a Szépirodalmi Könyvkiadóhoz kerültem, de nem szerkesztőnek, hanem úgynevezett propagandistának, afféle irodalmi szervezőnek. Közben irodalmi kritikákat írtam, remélve, hogy szerkesztő leszek. Mire teljesült az álmom, egy nálamnál fiatalabb értelmiségi nemzedékkel kerültem kapcsolatba; új barátaim nemcsak utálták a rendszert, mint könyvkiadói kollégáim többsége, de azon is gondolkodtak, van-e esély a megváltoztatására. Egyszerre megint jobban érdekelt a politika, mint az irodalom. Nyilvánvaló volt, hogy előbb-utóbb kenyértörésre kerül sor, nem lehetek egyszerre könyvkiadói szerkesztő, ha tetszik, cenzor, és aktív ellenzéki. Történetesen éppen a 41. születésnapomon szűnt meg a könyvkiadói munkaviszonyom. Addig maradtam könyvesbolti eladó, amíg a gyerekeim ki nem nőttek az Állami Könyvterjesztő Vállalat óvodájából, utána apró nyelviskolákban tanítottam németet. Közben szerkesztője voltam az első hazai szamizdat, azaz engedély nélkül megjelenő, cenzúrázatlan folyóiratnak, a Beszélőnek. A követő-emberek időnként megkergettek, időnként bevittek kihallgatásra, mégis azt hiszem, ez volt az életem legszebb tíz éve: olyan emberekkel dolgoztam együtt, akiket becsültem, szerettem, és azt mondtam, azt írtam, ami a meggyőződésem volt. 1988-ban egyik alapítója lettem a Szabad Demokraták Szövetségének. Az akkor tizenkét éves kisebbik lányom megkérdezte: „Mondd, apu, miért van az, hogy akkor lettél ilyen híres, amikor a Kis Jancsi meg a Demszky Amerikában van?” Mindig nagy mestere volt a jól célzott kérdéseknek, pszichológus lett belőle. Politikusként is az emberi jogok érdekeltek leginkább, de úgy véltem, a szabadságjogokat ott kell védeni, ahol a leginkább megsérthetik őket. Ezért a nemzetbiztonsági bizottság tagja lettem, a parlamenti frakcióban pedig a rendvédelmi szervek reszortfelelőse. Közben főszerkesztője voltam a hetilappá alakult Beszélőnek. A helyzetem nyomban ellentmondásossá vált: arra törekedtem, hogy a Beszélő az SZDSZ szellemiségéhez közel álló, de a párttól független lap legyen. Az eredmény az lett, hogy az olvasók a Beszélőt, akármit írt is, az SZDSZ lapjának tekintették, az SZDSZ vezetése viszont nem tekintette annak. Az ellentmondás a hetilap megszűnése után is folytatódott: a következő négy évben parlamenti képviselő létemre egy civil szervezet vezetője voltam. Egyebek közt ezért határoztam el, hogy az 1998-as választáson már nem indulok.
Ellentmondás feszült a vágyaim és a valóság között is. Fiatal koromban leginkább talán irodalomkritikus akartam lenni, többkötetnyi lektori jelentést írtam, ezeket azonban legfeljebb néhány kollégám olvasta. A Beszélő szerkesztőjeként azt szerettem volna, hogy ismerjenek el újságírónak, publicistának, mégis főként politikusként meg jogvédőként tartottak számon. Mostanában, hogy már nincsen semmiféle közéleti funkcióm, itt-ott kezdenek publicistaként tudomásul venni. Manapság azonban legszívesebben önéletrajzi történeteket írok, és azt szeretném, ha afféle, az irodalom határán bóklászó tárcaírónak számítanék. Fiatal koromban nehezen írtam, mindenhonnan elkéstem, lekéstem a határidőket is. Öregségemre viszonylag pontos és szorgalmas lettem, elég könnyen írok. Időnként belegondolok, ha harmincévesen ilyen lettem volna, vihettem volna valamire. De azért nem vesztettem el a reményt. Még mindig bízom benne, hogy a következő hetven évben behozom a mulasztásaimat.
