NAPÚT 2008/10., 56–61. oldal
Tartalom
G. Komoróczy Emőke
irodalomtörténész, esszéista
Kőszeg Ferenc
szerkesztő, politikus
Kozma Tamás
tanár, kutató, oktatásszociológus (Budapest, 1939. április 24.)
1945 őszén kezdtem iskolába járni. Első iskolám Budapesten az Áldás Utcai Általános Iskola volt. Az iskolát (állítólag) Kós Károly építette, de ezt én csak hallomásból tudom, sohasem jártam utána. A dekoratív épület a Rózsadombon mindenesetre valóban hasonlít egy Kós Károly-épületre, amilyen egyébként a környéken több is van.
Bármennyire dekoratív is, nem sok emlékem maradt ebből az iskolából, mert csak egy félévet jártam ide. Azt tudom, hogy büszkén újságoltam otthon, hogy egész külön ültettek a leghátsó padba (ez többször is előfordult); gondolom, anyám erre nem volt túl büszke. Meg arra is emlékszem, hogy rajzfüzet helyett újságpapírból összehajtogatott és egybefűzött, házi készítésű füzetet használtunk az első betűk leírására (inkább a lerajzolásukra). Arra is büszke voltam, hogy a betűim alkatrészei összevissza kalandoztak az újságpapír lapjain, és ezt is dicsekedve mutattam. Az olvasókönyv ly-os részét (Károly, király stb.) böngésztem a konyhában, a tűzhely mellett. Csak ott tudtunk fűteni, mert romos volt a lakás.
Félévkor átkerültem a Rózsadombról a Lipótvárosba. Igazi elemista pályafutásomat már a Szemere utcai iskolában futottam (a bizonyítvány, pontosabban értesítő tanúsága szerint az első félévet is már ott zárták le). Közben azonban kitört a szénszünet, úgyhogy a két iskolába járás között hónapok teltek el. Hogy el ne felejtsek mindent – hogy le lehessen zárni a bizonyítványt –, nagynéném, anyám húga foglalkozott velem, írt, olvasott, számolt és mesélt. Sormintákat tanultam rajzolni tőle, ki is színeztem. Másra már nem is emlékszem, kivéve Coopert, akinek a Nagy indiánkönyvével akkor ismerkedtem meg (nyilván ifjúsági átdolgozásban). Bármennyire tetszett is ez a magántanulósdi (de nem tudom, csakugyan tetszett-e), ennek is vége szakadt egyszer. Februártól ismét iskolás lettem, a szemközti Szemere utcai „községi elemi népiskolában” (ahogy még évekkel később is olvasható volt a homlokfalán).
A Szemere utcai iskola impozáns, századfordulós épület volt, a XX. század tízes éveiben építhették, talán épp a Bárczy-féle iskolaépítési program keretében. A fél háztömböt elfoglaló, három utcára nyíló, sokemeletes építmény igazi iskola; olyan, amilyent akkor elképzeltek (sokfelé látni őket ma is Magyarországon és a volt Monarchia más területein). Klinkertéglás burkolata, zöldre festett nagy ablakai, hatalmas, nehezen mozgatható bejárati kapui (külön a fiúknak és külön a „leányoknak”) nekem azóta is „az iskola” benyomását keltik. A környék is valahogy hasonló volt. Vele átellenben, a másik sarkon lebombázott lakóház maradványai; később oda épült, annak a helyére Révai József népművelési minisztériuma. Szemben az iskolával állott az a felső kereskedelmi iskola (ma gazdasági főiskola), amelyben egykor (de persze már nem akkor) például Szerb Antal tanított. De ez csak később jutott az eszembe; akkor csak annyit vettünk észre, hogy a szomszéd iskola ablakaiból lányok lógnak ki, csivitelnek és vihorásznak. Ami a fiúknak különleges látvány, vágyott, ismeretlen világ volt.
Lépcsőn kellett fölmenni a bejáratig; ezek a középen öblösre taposott műmárvány lépcsők azóta is kísértenek (találkoztam velük később Szegeden, a battonyai gimnáziumban, sőt az egykori Ferenc József Tudományegyetem főépületében, Kolozsvárt is – ott már nagyon letaposott, kijárt változatban). És a szagok – az a bizonyos „iskolaillat”. Ez az iskolaszag az alagsori konyhából áradt, és összekeveredett a rosszul csukódó WC-k kátrányszagával. Az emeletre kellett menni a tanári szobához és az igazgatói irodába (ahová alighanem sohasem jutottam el), és nem messze tőle volt az osztályunk, az I. B is. Hogy a többi osztály pontosan merre volt, nem tudom; csak arra emlékszem, hogy a „kis létszámú” osztály (ahogy a tanügyi eufemizmus akkor a kisegítő osztályt nevezte) a földszinten balra volt.
B-s voltam iskolai pályafutásom alatt szinte végig, és ez meghatározta az iskolai identitásomat. B-snek lenni valahogy olyan fiús, rámenős, vagány volt (az A-sok meg inkább amolyan lányosaknak tűntek – ha utólag belegondolok, nem véletlenül). Első tanítóm, I. néni, kedves és kicsit távoli volt. Nem sokat tudtunk meg róla (valahol fennmaradt egy kép, ahogy épp imára inti az osztályt; imával kezdtük a napot, bár fővárosi iskola voltunk); hacsak az nem, hogy később történelemtanár és az iskola igazgatóhelyettese lett. A második tanítómra, M. nénire már jobban emlékszem. Jóval idősebb lehetett, és a keze vizenyős púpokkal volt tele. Ezt nem lehetett nem észrevenni, mivel türelmetlenebb (talán fáradtabb is) volt, mint a kolléganője, sokszor kiabált velünk, és gyakran el is vert bennünket. A verésekre már nem emlékszem, de a hangjára igen, mély, különlegesen rekedt hang volt, amolyan agyonbeszélt pedagógushang. Érdekes, mindezzel együtt is szerettük M. nénit.
Miközben a Szemerébe jártam, megváltozott az iskolarendszer. A „községi elemi népiskola” megszűnt, általános iskola lett belőle. Sok helyütt beszedték és átírták az iskolai értesítőket is, de az enyémet még egy időre meghagyták (ma is megvan). Az új értesítő már komoly, kávébarna index volt, piros csillaggal a tetején. No meg a változó kalkulusok. Amikor elemibe kezdtem járni, 1–4-ig osztályoztak (1-es volt a legjobb, a jeles). Amikor felső tagozatos lettem, már 1–7-ig osztályoztak, és az 1-es egyszeriben a legrosszabb lett (4-estől bukás). Nem voltam rossz tanuló – igaz, hogy eminens sem. Ezek az értesítők inkább azt mutatják – amit meg is éltem –, hogy valahol az osztály felső harmadában helyezkedtem el, a legjobbak mögött, de a közepesek előtt. Az olvasás és a fogalmazás könnyen ment és sok örömöt okozott; a szépírással viszont mindig problémáim voltak. Mindez azonban semmi ahhoz képest, ahogy elvesztem a számtan rejtelmeiben. Amikor az első, jellegzetesen számtanpéldás bevezető mondatokat meghallottam (egy kádba két csapból folyik a víz…), egyszeriben olyan pánik vett erőt rajtam, hogy a nevemet is alig bírtam leírni. A „Vegyél elő egy papírt! Nevet, osztályt, mai dátumot ráírni!” máig nyomasztó emlékként kísért (sok ilyet írtam, egész iskolai pályafutásom alatt).
Furcsamód birkóztam az orosszal és az énekkel is. Az első még csak hagyján, mert semmiféle családi támogatást nem tudtam szerezni hozzá (M., a nagynéném is csak később kezdte magát tanítóból orosz szakossá átképezni). De az ének? Pedig emlékszem, hogyan küszködtem a szolmizáció „filozófiájával” és persze főként a gyakorlatával; meg a kottával és a kottafüzettel. V. Z.-hez, az osztálytársamhoz járkáltam föl, hogy valamit megértsek. V. Z. nagyon kövér, nagyon illatos fiú volt, vastag dioptriás szemüveggel, a szomszédos Kálmán utcából. Ő volt az osztályban messze a legjobb, verhetetlen mindentudó – amellett tényleg segítőkész (felnőttkoromban futottam össze vele, én valami családi ékszert akartam elzálogosítani éppen, és ő volt ott a becsüs).
De nem V. Z. volt a jó barátom, hanem P. F. és V. Gy. V. Gy. az MTK-nak drukkolt (ez afféle törzsi azonosítónak számított, akkor még nem értettem, miért, minthogy nálunk otthon sem a törzsi azonosítás nem volt szóbeszéd tárgya, sem a foci nem érdekelte a szüleimet). P. F. ellenben, persze az FTC-nek. Mások is fölmerülnek bennem, különösen B. G. és P. A., akikbe, ha le merném írni, szinte azt mondhatnám, „szerelmes” voltam. B. G.-be annyira, hogy egyszer jelentkeztem is helyette, hogy az intőt nekem írják be. Az alaphelyzet azonban valahogy mindig ugyanaz volt: én barátkozni akartam valakivel, aki nem akart velem – és közben nem akartam barátkozni azzal, aki viszont velem akart volna. V. Gy. nagyon imponált. Az anyja bilgericsizmát hordott, neki amerikai cuccai voltak – aztán hirtelen megváltozott minden. Egyszer, amikor meglátogattam őket, a kettős ágy fölött Lenin és Sztálin képét láttam. Később kivándoroltak Izraelbe, ahol V. Gy hivatásos bokszoló lett; majd, amikor hazatért, sehogy sem találta a helyét. Ezt már P. F.-től tudom, akivel képesek voltunk órákat beszélni az utcasarkon. P. F. szakadt bőrtáskával a hóna alatt járt iskolába, és elszántan szidta az MTK-t, amelynek drukkoltam. Mégis, ő volt az, aki egyszer megvédett V. Gy.-től, aki az osztály legkeményebb verekedője volt, s aki, minden elszánt ragaszkodásom ellenére, el akart páholni.
Ez az MTK–FTC-vita azt is mutatja, hogyan éltük mi meg a „zsidókérdést” ’45 után a Lipótvárosban. Azt, hogy „zsidó”, én nem hallottam, vagy ha igen, biztosan elfelejtettem. Nálunk ilyesmit illetlen lett volna kimondani. Azt, hogy ki zsidó és ki keresztény, persze tudtuk és számon tartottuk, mégpedig a hittanórák kapcsán. Ilyenkor a katolikusoknak órájuk volt, bennünket, protestánsokat és izraelitákat pedig fölmentettek. Valahogy egy táborba sodródtunk tehát. Finomabb megkülönböztetéseket is megtanultunk azonban. Talán a csúcsa mindennek az volt, ahogy két osztálytársunk nevét kórusban javítottuk ki, ha egy-egy új tanár kezdett tanítani (Bleier – Bleuer). Jóval később figyeltem csak föl rá, hogy egyikük az Újlipótvárosból járt a Szemere utcába, a másikuk viszont a „Lipót körút” (Bajcsy-Zsilinszky út) túloldaláról, a Terézvárosból.
Miközben I. néni történelemtanár és igazgatóhelyettes lett, más furcsa dolgok is történtek. Sok tanár ment és jött akkortájt a Szemere utcában – föltűnően sok (a gyerekszáj azt rebesgette, hogy büntetésből helyezték őket általános iskolába). S. tanár úr, aki kicsi és pösze volt, már nem imával kezdte a tanítást, hanem rövid mondókával, amit kórusban, vezényszóra kiabáltunk el reggelente (Jó tanulással / és becsületes munkával / előre / a szocializmusért!). B-né (prózaian csak így hívtuk), komor és szigorú tanár, fekete köpeny, „kereskedelmi ismereteket” kezdett tanítani, amit választani lehetett a politechnikai műhelymunka helyett (miatta utáltam meg a francia kockás nagyalakú füzetet). Az énektanárunk pedig – dekoratív, kreol nő – Sztálin hetvenedik születésnapjára betanította nekünk a Sztálin-kantátát, de oroszul („mert így sokkal jobban hangzik” – amit otthon nem díjaztak). I. néni, az átképzős történelemtanár, lerajzoltatta velünk, ahogy Rajkot, a nép ellenségét akasztják.
S. Gy., körülrajongott osztályfőnökünk (később a budapesti Idegennyelvi Továbbképző Központ igazgatója), latin-, magyartanár, fiatal és mindig jól öltözött, arra kapacitált, hogy én is legyek úttörő. Olyan páni félelem fogott el erre, amit máig nem értek. Sírva könyörögtam, hogy ne kelljen belépnem (cserkész is csak muszájból voltam). Pedig láttam a fehér ingeket és piros nyakkendőket, amiket egyre több osztálytársam vett föl, és ez talán még imponált is. Nem mondhatnám, hogy ideológiai okom volt rá. Anyámat is becitáltam az iskolába, ahol aztán S. Gy.-nek megesett a szíve rajtam (ő sem igen volt rajta ezen az úttörőségen), és fölmentett.
Idejében. A hatodik osztály végén izgatottan újságoltam a barátaimnak, hogy valószínűleg vidékre költözünk, ami be is következett. 1951 nyarán kitelepítettek. Így a hetediket Kunszentmártonban kezdtem, a Mátyás Király Úti Általános Iskolában.
Az iskola a Körös-hídtól a Szentes felé vezető hosszú és poros főutca elején állt. Egykor vendégfogadó volt, ahol Petőfi is megszállt (amit emléktábla hirdetett az iskola falán). Ide csak mi, fiúk jártunk; a lányiskola az egykori polgári lett, emeletes iskolaépület a Deák Ferenc utcában. A mellékutca felé deszkakerítés zárta le az iskolaudvart, ahol tízpercekben rohangászni, még labdázni is lehetett. Az udvar túlsó sarkában tornaterem állt; kudarcaim és sikereim színhelye.
A két iskola közti jókora különbséget főként azon mértem le, hogy egyszerre jó tanuló lettem. Illetlenül jó tanuló, különösen ahhoz képest, hogy délutánonként csak egy szűk órácskát foglalkoztam a házi föladattal. És illetlenül – ahhoz képest, hogy kitelepített voltam (amit azonban, dicséretükre legyen mondva, tanáraim, legalábbis önszántukból, sohasem érzékeltettek velem). Osztálytársaim között én voltam az egyedüli „pesti”. Az egész iskolában nem is emlékszem másra, csak az öcsémre (a kitelepítettek általában idősebbek voltak). Két barátom, K. E. és Cs. I. kulákgyereknek számított, Cs.-éknak malmuk volt. Mások származása nem foglalkoztatott. Őket azonban foglalkoztatta az én származásom, mert gyakran csúfoltak a hátam mögött („Kuzma, a paraszt”). Az igazat megvallva féltem is kissé, igaz, hogy nem épp az osztálytársaimtól. Inkább a nagyobb suhancoktól, akik esténként az iskola körül kóvályogtak, és szívesen belekötöttek az újonnan jöttekbe; legalábbis én így képzeltem (verekedésre azonban nem került sor).
Ezek a gyerekek általában is kevesebbet zajongtak és verekedtek, mint a pesti osztálytársaim. A nagy bunyók, amik a pesti iskolát jellemezték, itt szinte teljesen elmúltak. Kisebb összezördülések voltak persze: labda miatt, lányok miatt, csúfolódás miatt. Hetedikes koromban elhatároztam, hogy ha nyolcadikos leszek, mindig visszaadom az elvett labdát a kisebbeknek (megpróbáltam, de a többiek bizony nem hagyták). Viszont szurkoltak – nekem is, másoknak is –, hogy sikerüljön fölmásznom a rúdra a tornateremben, vagy hogy jó nagyot ugorjak távol a sportpályán. Így a gyanakvások és a szolidaritás szinte egyensúlyba került.
Egyébként pedig – sikeres lettem (amit Pesten sohasem tapasztaltam). Mint az osztály legjobb fogalmazója, József Attila Csoszogiját színpadra írtam, amit aztán a szomszédos Öcsödön (József Attila gyerekkori helyén) az én iskolám adott elő (mint kitelepített, én, sajnos, nem lehettem ott, nem engedtek elmenni). Lelkesen tanultuk a Légy jó mindhaláligot, amelyet szinte végig betéve tudtam (mivel én lettem a súgó). Járási bajnokságot nyertem távolugrásból, de amire a legbüszkébb voltam, az a frissen elnyert MHK-jelvény volt. Ezért nagyon megdolgoztam: még rúdra mászni is megtanultam. (Mikor fölértem, gyorsan szaladtak a tornatanárért, hogy regisztráljon, mielőtt visszacsúsznék.)
Kunszentmártoni tanáraimnak köszönhetem, hogy az iskolára ma is jó szívvel emlékszem vissza. Kiválóak voltak köztük. B. J., vékony, keskeny arcú ember, aki az egyik lábára sántított, úgy maradt meg bennem, mint a középkori szerzetesek: elszánt, fegyelmezett, az eszményeiért mégis lobogó ember. Ő volt a magyartanárunk; akinek még öregkorában is közleménye jelent meg a kunszentmártoni földrajzi nevekről, és aki rendszeresen forgatta a nyelvtudományi közleményeket (apám időnként egy-egy kifejezés származása felől nyaggatta). Az irodalomvázlatok címét pirossal kellett aláhúznunk, a nyelvtanórák vázlatait zölddel, az összefoglalásokét pedig piros-zölddel. Jóval később tudtam meg tőle, hogy ezt a polgári tanárképzőben tanították meg neki, meg hogy ott nevelték rá arra a módszerességre, amellyel bennünket is tanított. Meg azt is, hogy a sántasága a háborúból származik, ahol mint földerítő szakaszparancsnok kapott lövést, és rosszul operálták. Dunántúli német létére elszántan (szinte szélsőségesen) magyar volt, és ezt még akkor sem rejtette véka alá (néhány hónap járási szakfelügyelősködés után vissza is került az iskolába).
P. G. magas, jóvágású, rosszkedvű férfi, lovaglócsizmát és katonai bricseszt hordott, azt rebesgették róla, hogy a háború előtt katonatiszt volt. Fizikát tanított az osztályunknak, precízen, de meglehetősen kevés sikerrel. Amikor a „kis érettségit” tettük (záróvizsgát a nyolcadik végén), megállt mellettem, megcsörgette a szivarzsebében hordott színes töltőceruzákat, aztán bele-belejavított a dolgozatomba (ami így is csak négyesre sikerült). Akkoriban házasodott, amikor én iskolás voltam; elvette az újonnan odakerült énektanárt. Jellegzetes, férfias írását és a töltőceruzáit én is utánozni próbáltam.
T. I., a matematikatanárunk viszont Esterházy-kockás bricseszt viselt, maga barkácsolta kréta- és szivacstartóval, ravaszkás mosollyal közlekedett. Ő és a felesége (szintén polgárista tanár) az első pillanattól kezdve igyekezett rajtunk segíteni, amennyire lehetett; panaszkodott, hogy – polgári iskolai tanár létükre – kuláknak nyilvánították őket. Ő szervezte és irányította az iskola meteorológiai állomását (két speciális hőmérő, barométer meg egy esőmérő), és az eredményeket, velem együtt, nyáron is mindennap kitette az iskola utcai ablakába. S. Gy., az énektanár, aki nem messze lakott tőle, délceg, kopaszra borotvált, napbarnított férfi, néhány népdalra máig úgy emlékszem, ahogy ő tanította.
Hogy az iskolai élet mégsem volt annyira felhőtlen, mint amennyire egy tizenhárom-tizennégy éves gyerek látta, arra csak néhány fenyegető jel utalt. Nem vonultam fel az osztálytársaimmal április 4-én vagy november 7-én (sem a szüleim nem engedték, sem a tanáraim), nem vettem részt látványos megmozdulásokon, nem kaptam meg az illő osztályzatot stb. Mindezt, mint írtam, nem vettem észre. Amit viszont nagyon is észrevettem, az Sztálin halála volt. Felsorakoztunk az iskolaudvaron, a tornatanárunk, aki mindig vastag fapálcával közlekedett (ezt használtuk katonai gyakorlatozáskor puskaként), felsorakoztatott bennünket, és csöndben vigyázzban kellett állni. Ma is küszködöm azzal a görcsös nevetéssel, ami végigsöpört az osztályon. És észre kellett venni azt is, hogy a továbbtanulásom sem lesz rendben.
1953-ban, amikor nyolcadikos lettem, Kunszentmártonban még nem volt gimnázium. Az egyetlen „középiskola” az óvónőképző volt (hároméves), értelemszerűen nem nekünk, fiúknak szerveződött. A jobbak, akikhez én is tartoztam, Szentesre jelentkeztek és jártak gimnáziumba. Késő délben vagy kora délután érkeztek meg a vonattal; közéjük tartozni, velük szóba elegyedni státusszimbólumnak számított. Szerettem volna Szentesre járni. Tanár (vagy lelkész) akartam lenni – íróember mindenképp –, de hát a szentesi gimnázium szóba se jött. Ami szóba jött – ha továbbtanulásról egyáltalán beszéltünk –, az az iparitanuló-iskola lehetett. Az MTH-intézetek (Munkaerő Tartalékok Hivatala) fekete egyenruhába öltöztették az ipari tanulókat, ez tetszett. Ilyen MTH-intézetet legközelebb Jászberényben találtunk volna (mezőgazdasági gépszerelő). Ezt annyira komolyan vettem, hogy nyolcadikos koromban kijártam a gépállomásra „órákat” venni. Gyanítom azonban, hogy a realitások ennél szerényebbek voltak. Valószínűleg megmaradtam volna napszámosnak (amihez nyolcadik után hozzá is kezdtem), ha nem jön a Nagy Imre-beszéd. De jött, és én föl(vissza)kerültem Pestre.
